Random

2014.01.24. 03:00

Nálad voltam, felmentem az emeletre.
Padlásszobád fullasztó levegőjét felváltotta a nyári éjszaka hűvösen simogató frissessége mikor felcsaptam a tetőablakot. Halvány fényt árasztott az egy szem izzó a gerendák közt, túlvilági árnyékokat vetve a falakra és a tetőgerendákra. Odaléptem a falnál sorakozó vitrinek sokaságához és megcsodáltam a gyűjteményed. Matchbox kisautók, kindertojásba rejtett műanyag fröccsöntési hibák. Akciófigurák, babák, plüssállatok, régi könyvek, egy doboz lego. A múltad kuporgott a vitrinben. A legmélyén elásva ott volt a még dobogó szívem. Por lepte be és dobogása ütemtelen volt már. Artériáiban bogarak tanyáztak, bal kamrájából penész burjánzott és gombafonalak lógtak róla. Ki akartam venni, az is megfordult a fejemben, hogy visszalopom. Ahogy, hozzáértem az üveghez, hogy félretoljam bizsergés lett úrrá rajtam, úgy éreztem valaki figyel. Megfordultam, arra számítva, hogy te állsz majd mögöttem érdeklődve, s mérgesen mert nem csuktam le a padlásfeljárót és a tetőablak kinyitása miatti huzat lefújja a port a márványlépcsőre, amit anyád oly gondosan lesöpörtet veled minden nap. De nem te voltál. Én voltam az. Eltorzultam, körmeim ápolás hiányában hosszúra nőttek, szinte karmokként meredtek vékony kezeimről. Hasam felpüffedt, végtagjaim rongyszerűen vékonyak és gyűröttek voltak. Hajam csimbókokban lógott a szemembe, szerencsére eltakarta az arcom, különben még jobban megrémülök és talán el is estem volna, felborítva a kincsekkel teli polcot. Így is hátrahőköltem, s a rémalakom is így tett. Bár az arcom nem láthattam, valami folyadék csordogált lefelé az államról. Azt hittem egy szörny nyála csordult ki, prédáját látván, s valahol ez igaz is volt, de nem az én szörnyemé. Könnyek voltak, végtelen patakban folytak le a fájdalomtól eltorzult arcon a koszos hajcsomók takarásában, hogy végül a lábfejemre hullva beigya őket halott bőröm.
Találtam egy ósdi, szakadt plédet, amin egy réges-régi tavaszi napon pikniket ültünk egy domb tetején és a tükörre borítottam. A szörny eltűnt.
Vetettem egy utolsó pillantást a szívre a vitrinben, aztán visszabotorkáltam a létrához és lemásztam. Az ablakot nyitva hagytam, remélve, hogy egy kozmikus erő a csillagok közé szippantja a padlás tartalmát, a szívem, a szörnyem, az emlékeid. Az emlékeim.

Nihil

2013.09.30. 02:31

Az üresség várakozás, bénult görcsbe merevedett lélek. Önfenntartó szellemi katatónia, törött fogaskerék, mely miatt az egész gépezet körbeforog. Célját, értelmét veszti és saját létét megfojtó hurkokba tekeredik.
A sérülés régi már, a javítás megtörtént, a letört darab elveszett örökre. Kiemelni nem lehet, amíg létezik az egész, bennmarad, vándorol a testben. Fejből szívbe, szívből fejbe.
Minden funkció zöld, pumpálhatnak a kamrák vadul, zuboghat a vér az erekben, az üresség nem távozik. Megrekedt, mint egy ősi, mérgező buborék egy barlangban.
Néha nem látszik, elvándorol... mélyebbre süllyed. Néha elfelejtem. Néha úgy érzem távozott belőlem. Kilökődött, mint ahogy a bőr alá fúródott szálka távozik a testből. Működöm, nem találsz rajtam tátongó, égő, pusztító sebeket. Azok már rég beforrtak. Ma már csak a törött fogaskerék vándorol bennem, néha eltűnik, máskor felbukkan és akkor nem látod a fényt a szememben. Olyankor befelé nézek, bámulom azt az apró kis tüneményt, ami régen a szívemben zakatolt. Arra gondolok, ha nem törik el, ha nem töröm el, ha nem töröd el... vajon más ritmusban dobogna-e ma a szívem.
Az üresség a múlt, amely megfertőzi a jelent. Az üresség a törött darab, amit magadból nem bírsz kiemelni, de nem segít senki. Mert nem kell senkinek.

Részeg Önelemzés

2013.09.30. 02:29

Füst a sötétben, élénk álmok habjai közt vergődő szerelem. Hitvallás, vagy csak hit, vagy csak vallás, vagy álom. Halál, élet, a kezdet. És a vég. Ittas állapot, nedves végzet. Ha elkezdted mindenkinek jobb ha bevégzed. Rímtelen rigmus ugatta igazság, lelkemben beszélő őrült, halandzsázó királylány. Vagy voltál, talán az enyém leszel. De ha nem ölellek ma, holnap már csak emlék leszel. Kortalan haldoklás, egy igaz Isten. Érzéki csalódás, játék a szívben. Untatom magam, gyűlölöm a lelket, eladom, nem kell, elég a tested.  Magnum opus, részletekre kitérő önkínzatás, ép elmét bekebelező önvallatás. Ez vagyok én és ez lehetnénk mi, de jobb ha maradsz aki. Eltűnök majd, elhalványul, megfakul és akinek kéne az nem sárgul. Egyedül maradtam. Egyedül voltam. Egyedül leszek és a magánnyal egybe forrtam.

Ember

2013.05.23. 19:28

Gépzaj, hideg fények a távolban. Lüktető duruzsolás kúszik a ködben, csikorogva szorulnak egymáshoz a halott testek. Fém izmok és műanyag verőerek izzanak fel a súrlódástól. Aktus ez, szerelmes keringő vagy gyilkos indulattól fűtött küzdelem, meg nem mondhatom. Karok ölelnek, testek fonódnak egymásba, s egy pillanatra egyé válik a két fél. Behatolás a testbe, élettelen szövet szakad, hideg folyadék fröccsen a falakra. Rozsdából álló virágos mezővé változik a világ. Vörös, barna, szürke, a halott paradicsom színei elfolynak egy karcos lencse előtt.
Ablaküveg egy óriás gépezet tetején, kilátó a csillagok közti sötétségbe. Mögötte ülsz, bőrszíjak feszülnek a karodra. vénáidba csillogó tűkön át pumpálják a mérget, s te csak bámulsz kifelé, a sötétséget fürkészed. Turbina süvölt a mélyben, végtelen kürtőkön át tolja a szelet. Mire hozzád elér a förgeteg nem más csupán csak enyhe léghuzam. Elsuttogott szerelmi vallomás, ejakuláció utáni sóhaj.
Reszket a vonó a húrokon, cidrizik, didereg, fagyról és halálról mesél. Egy tündér hangja csatlakozik hozzá, kedvesét siratja. Ritmus kél a homlokod mögött, üreges koponyákon dobol a múlt. Agyarak, szarvak, csíkos bundák hamuja keveredik a véreddel és fekete szíved sikoltva pumpálja az agyadba. Halott lények tengermély, barna szeme néz rád a plafonról. Sosem veszik már le vádló tekintetüket rólad, Nem tudják lehunyni, mert szemgödrükbe kavicsot varrtak. Ők maguk elballagtak, sorban elsétáltak, s az elveszettek tengerébe vetették magukat. Csak a szemük maradt itt, hogy lássák gyilkosukat.

Stephen King Kong

2013.04.16. 20:08

Részletek a rejtélyes naplóból (SK23-mas tétel.). A szóban forgó iromány egy üvegben érhetett partot, maga az üveg darabokra tört a parti sziklákon és nagy részét visszasodorták a hullámok a tengerbe. A sziklák közt maradt szilánkok alapján egy sörösüveg lehetett. A napló nagy része megsemmisült, egész fejezetek hiányoznak belőle, ami megmaradt nagyrészt olvashatatlanná ázott. Mégis sikerült megmenteni pár oldalt belőle, ezek kivonatos helyenként találgatásokra épülő tartalma olvasható az alábbiakban.

... jól haladnak, Vasárnap indulunk útnak, Tarker's Mill gyönyörű ebben az évszakban, a környező erdők zöldellnek. Maine hiányozni fog, mégis alig várom már, hogy hajóra szálljunk. A kapitány telefonon megerősítette, hogy a megbeszélt időre minden készen fog állni. Rose alig bír magával, mióta beleegyeztem, hogy elkísérjen az útra, másról sem tud beszélni csak a ránk váró kalandokról. Remélem nem éri csalódás... (Olvashatatlan.) ...
... Lowe tiszteletes elbúcsúzott tőlünk és azt mondta imádkozni fog, hogy utunk biztonságban és sikerrel záruljon. Elkísértem a temetőbe és elbeszélgettünk, sajnos idő előtt el kellett válnunk mert rám még vártak a szervezés utolsó részletei otthonomban, ő pedig még maradni akart, szedni egy csokor virágot a parókia asztalára. Remek ember, remélem minél előbb viszontláthatom.
 
(A napló következő pár oldala teljesen kiszakadt, az utolsó oldalra írottak átütöttek a következő megmaradt napra, ezekből a töredékekből és az előtte olvashatókból egy hajóút utolsó előkészületeinek szervezése, valamiféle térkép említése és a Randall Flagg név olvasható ki, utóbbi valószínűleg a hajó kapitánya.)

... akadtak, de megoldottuk őket. Az utolsó ládát is átpakolták, a kapitány szabadkozott, hogy ő kiadta az utasítást, megnyugtattam, hogy eme kis késlekedés nem okoz jelentős zavart a terveinkben. A ládákért egy Richard Straker nevű, megnyerő, de távolságtartó ember érkezett, még mielőtt kifutottunk. A tulaj, valami Barlow megbízásából teherautóra rakatta a ládákat, majd egy gyors, de őszintének tűnő bocsánatkérés után maga is elhajtott. Mire ezt elrendeztük minden készen állt az induláshoz. Lehet csupán a fáradtságtól, de mintha egy bohócot láttam volna a parton a csatornák kiömlőnyílásánál épp mikor kifutottunk a kikötőből. Micsoda bolond előjel...

Április 20. Hétfő.
Hajónk elhagyta az Egyesült Államok felségvizeit, délnek tartunk, Rose tengeribeteg, alig jön a fedélzetre. Jómagam összebarátkoztam az egyik matrózzal, bizonyos Blaine-el. Volt masiniszta a fickó és rengeteg jó fejtörőt tud, ezekkel szórakoztatjuk egymást a hosszú úton, mikor épp nincs szolgálatban.

Április 24. Péntek.
Rose és a kapitány nem jönnek ki jól, többször összeszólalkoztak. A legkisebb dologban sem értenek egyet. Sikerült nővéremet lecsillapítanom, megfogadta, hogy inkább egész úton a kabinjában marad. Azt mondta nem bírja elviselni a kapitány természetét. Magára hagytam, mikor megnyugodott. A kapitánynál viccel ütöttem el az egészet, Nővérem ágán mindig temperamentumosabb volt a vér, mondtam neki. A Deschain vér kompromisszumot nem tűrő természettel áldotta meg. Rose anyai nevének említésére a kapitány meglepően mogorva lett velem szemben is, ám hamarosan megenyhült, mintha mi sem történt volna. Azt mondta, a hölgyet bizonyára a tengeri út viszontagságai viselik meg, úriemberhez méltatlan lenne haragot tartani irányában.
(A következőkben ismét sérült részekből kellett kiválogatni az információkat, Minden valószínűség szerint baleset történt a hajó fedélzetén. A dolog mibenlétét nem sikerült kideríteni, de úgy tűnik a kapitánynak köze lehetett hozzá. A napló a további részekben minden esetre nem hivatkozik többet a történtekre.)

 Május 5. Kedd.
A kedélyek normalizálódtak, bár Rose tartja magát fogadalmához, még az étkezések alkalmával sem jön elő önkéntes száműzetéséből. Mintha lefogyott volna, törékeny alakján szinte átsejlik a fény, mintha valami láthatatlan rém ülne a vállán, ereje napról napra csökken. Csak remélhetem, hogy hamarosan partot érünk és a szárazföld visszahozza belé az életet. Aggodalmam napról napra nő, a térkép szerint már el kellett volna érnünk a Koponya szigetre. A kapitány megnyugtatott, azt mondta ez a késés nem számít kirívónak egy ilyen hosszú tengeri út során. A hajózásban tapasztalatlan lévén kénytelen vagyok az ő szavára hagyatkozni, lelkem mégis kevés megnyugvást lel álmomban. Mintha sötét felleg ülne az expedíción... (Olvashatatlan részek következnek.)

... (Valószínűleg hetekkel későbbi bejegyzés. A napló részei a következőkben annyira megrongálódtak, hogy csupán szövegrészleteket lehetett megmenteni, ezek változtatás nélkül állnak az itt következőkben.) Kétségbeesés kerülget, már a matrózokon is érződik a feszültség. A kapitány napok óta nem jött elő, bezárkózott a térképpel. Éjszakánként lidércfényszerű zöld ragyogás szűrődik át a kabinjának ablakain. Ködben hajózunk...
... felfeszítve benyomultunk, de hűlt helyét találtuk. A térkép is eltűnt. Fel nem foghatom hová tűnhetett. A matrózok közül mindenki esküszik, hogy nem látták elhagyni a kabint...
... csodálatos, alig hiszem el, majdnem megfeneklettünk, de...

... befejezték és elindultunk. Rose a kapitány eltűnése óta egyre jobban kivirágzik, láthatóan jót tesz neki, hogy szilárd talajt érez a lába alatt. Jómagam is úgy érzem nagy kő esett le a szívemről. Elértük célunkat végre. A táborban hagytuk az emberek nagy részét, az első felderítő útra csak...
... hogy hangzik, magam sem hinném el ha nem a saját szememmel látom. Óriási az a fal és ősrégi. Ha az ember felnéz rá, ahogy ott magasodik a dzsungel közepén, elvágva minket a sziget belsejétől, szinte olyan érzés keríti hatalmába mintha a múltba tekintene. Johnson vissza küldte az egyik fiút a hegymászó felszerelésért...
... megtagadta  mászást, be kell valljam tajtékzottam a dühtől. Minek hoztam magammal ezeket a babonás fickókat. Csak magam átkozhatom. Johnson megmondta, hogy az a hang csak valami trópusi madártól származott bármilyen borzongató volt is. A szégyenben maradt indiánokat visszaküldtem a táborba, meghagyva nekik, hogy visszatértünkig konyhaszolgálatra lesznek beosztva gyávaságukért. Rose kérlelt, hogy ne szidjam le őket túlságosan, láthatóan maga is megrémült a hangtól...
...fegyelmet kell tartanom, ebben Johnson az egyetlen segítségem.

(Hiányos részek következnek, pár lapot láthatóan szántszándékkal szaggattak ki, egyik másik oldal szélén vérnyomokat találni. Amit sikerült megmenteni belőle nagyrészt összefüggéstelen, az írásmód is különbözik, kapkodva, sietve lejegyzett részek. Ezekben valamiféle szörnyetegről tesz említést az írója, gyíkokat, valaki halálát és valami hatalmas élőlény nyomait említi.)

... Elragadta! Ó a szentek nevére, nem tudom mitévő legyek, Johnson valószínűleg abban az ördögi szurdokban lelte halálát azokkal a szerencsétlen matrózokkal együtt. Egyedül maradtam ebben a borzalmas dzsungelben. Azok az átkozottak elkötötték a hajót...
... Más lehetőségem nem lévén követtem a nyomokat. Rose még életben van, tudom, hogy így van. Ha a szörnyeteg felakarta volna falni megtehette volna, valami sokkal ördögibb célja van vele, vagy csupán kíváncsiságból vitte magával, talán még kiszabadíthatom, talán még nem késő...
... a nyomokat. Borzalmas összecsapás lehetett, mindkettő döglötten hevert, testük összezúzva, azok a hatalmas fogakkal teli állkapcsok élettelenül lógtak, az egyikükét szinte teljesen leszakította valami. Jó eséllyel Rose elrablója. Elgondolni sem merem miféle pokolbéli fészekbe cipelte el a rettenet...

(A napló többi része üres, egyetlen utolsó bejegyzéstől eltekintve, ez módosítások nélkül olvasható a következőkben.)

Vége. Tudom, innen nem szabadulok. A rém magával hurcolta Rose-t. Fel a sziget közepén magasodó Sötét Torony legfelső emeletére. Rose meglátott, mielőtt belépett volna az erkélyről az épület belsejébe, ott állt mellette a rettenet, összement, szőre kihullott, agyarai visszahúzódtak, szinte gyengéden fogta át nővérem vállát. Intett még majd belépett, s eltűnt a szemem elől mindörökre. Elnyelte őt rém világa, mint sok más lelket őelőtte. A szörnyeteg lenézett rám, szemüvegén megcsillant a fény, majd mosolyogva követte őt. A világába, ahonnét nincs visszatérés, ha egyszer megismerted. Stephen King Kong birodalmába.

(Itt ér véget a napló, egy furcsa utóirattól eltekintve, ami a következő: A Heinekent szeretem.)

Vámpír

2013.04.06. 03:07

Felébredtem és mászkálni kezdtem a szobámban, nem tudtam nyugodni, valami vonzott, húzott az ajtó felé. Ki kell mennem, szabadulnom kell önmagam nyomasztó társaságától. Nem tudom elviselni a saját lényem. Rettegéssel tölt el a gondolat akivé lettem. Üres héj csupán, öngyilkos gondolatokkal töltött teknő, csordulásig erjesztett önsajnálat és életundor. Kiléptem hát az éjszakába, mely sötét és rettegéssel teli. A hideg levegő testemnek szorult és józanító borzongással töltött el. Éreztem, hogy a halál keze meglegyinti arcomat.
A csillagok sápadtan, messze, halottan ragyogtak, pulzáló gonosz fényük alatt homályos árnyak kúsztak a földön. A ház teraszának korhadt fakorlátja halkan, mint egy hívatlan vendég megreccsent. Nyomasztó köd ülte meg a vidéket, illett lelkem önmarcangoló fájdalmának kiéléséhez. A lépcső évtizedes fémje halkan csikordult talpam alatt ahogy a kapuhoz vezető repedt betonra léptem. Nyári éjszaka volt, mégis hideg szél fújt át a vékony pólón amit magamon viseltem. Borzongató érzés kerített hatalmába, sötétebb mint az álmaim. Éreztem, hogy ma a halál jött el értem.
Elindultam céltalan bolyongásomra, eltompult elmém a bánat ködén át homályosan érzékelte csak az engem körülvevő tájat. Házak sötét sziluettje magasodott fölém, bíráló tekintetük belém látott, és lefitymálóan elemezte ki szánalmas lelkem apró fájdalmát.
Tornacipős lábam hideg harmatot taposott, ahogy szinte eszméletlenül, önmarcangolásomba mélyedve jártam a sötét utcákat. Reménykedtem, hogy valami ésszel felfoghatatlan hatalom megérti, megérzi szenvedésem és elküldi értem egy fogakkal teli pofájú angyalát, hogy véget vessen céltalan bolyongásomnak. Örökre. Kívántam a halált. Nem találtam örömet az engem körülvevő emberekben, nem találtam édesnek a legfinomabb méz cseppjeit, nem töltött el melegséggel a legszebb nő sóvárgása sem. Élőhalott voltam, feladtam, átadtam magam a múlt fájdalmának, hagytam, hogy az elvesztett paradicsomom démonai rágják a csontjaim.
Valaha vidámságot csempésztem a világba, úgy ismertek mint a fiú aki mindig nevet. Ajkam már régen nem húzódott őszinte mosolyra, a legtöbb amire képes voltam egy hamis, hazug vigyor, ami megtévesztette azokat akik aggódtak értem. Nem akartam, s nem kértem vigasztalást. Tudtam, hogy az én világom véget ért Vele, akit elvesztettem.
Nem gondoltam rá, nem törődtem a mardosó fájdalommal, hagytam, hogy lelkem legmélyébe rágja magát, elfertőződjön, mint a kezeletlen seb. Üszkös, rothadó kocsonyává vált a legbensőm, belülről emésztett el a senkivel meg nem osztható csalódás. Sötét és fénytelen utakon át bandukoltam, egyik lábam a másik elé vetve. Tervezgettem a megváltásom, amit aláásott az önbecsülésem hiánya, önmagam hóhérává váltam. Kívántam a halált. Kerestem őt, s végül megtaláltam.
Gyermekkorom legszebb emlékeit itt szereztem, mégsem találtam egyetlen szépséget sem a valaha imádott tájban. Lábaim csak vittek előre, minden lépéssel közelebb önmagam totális elvesztéséhez. Ősi romok mellett haladtam el, beomlott katakombák bejáratánál pihentem meg, torz fogsorra hasonló falcsonkok alatt szívtam magamba a füstöt kéken izzó cigarettákból. Végül egy toronyhoz értem, mely figyelmeztető ujjhoz hasonlóan meredt a csillagos ég felé. Állj, s ne tovább.
Nappal ez a torony csupán kövek halma volt, magasra tornyozott rom. Egy eltűnt kor dicső, ám mára megfakult, elpusztult emléke. Most azonban mintha valaha volt dicsőségével magasodott volna az égbe. Ablakai halvány fénnyel teltek meg, hívogató, ám csalóka lidércfénnyel töltötték meg a sötét eget. Közelebb léptem, kitapintottam a hideg köveket, melyeket őseim kezei raktak emberöltőkkel születésem előtt. Mászni kezdtem, a legközelebbi ablak zsarátnoka felé. Körmeim a régen kipattogott habarcs lyukaiban kotorásztak fogódzó után. Egyre feljebb tornásztam magam, gyönge karjaim remegtek az erőfeszítéstől, mégsem adtam fel. Valami hívott, szólított, hogy másszam meg a tornyot. Hozzám szólt az éjszaka.
Elérve a legalsó ablakot egy kör alakú szobára esett a pillantásom, benne két ágyra leltem. Mindkettő foglalt volt. A hozzám közelebbiben egy gyönyörű nő feküdt. Nem is nő volt, leány még, kinek virágzása éppen akkora esett. Szépségétől majdnem megszédültem, s egy öntudatlan reflex mentett meg csupán, hogy oly annyira kívánt halálomba zuhanjak. Hogyan tudnám szavakba önteni azt a szépséget. Hogyan lehetne megfogalmazni a tavasz bimbódzó gyönyörűségét, a legcsodálatosabb naplemente ragyogását, épp mielőtt átbukik a horizonton. Maga volt a gyönyör. Látványától haldokló szívem összeszorult és reménykedőn dobbant egyet. Beittam szépségét, eltöltött és kitöltött, melegséggel árasztotta el haldokló bensőm. Kívántam, minden porcikám vágyódott utána. S akkor megláttam a halál arcát, a másik ágyról nézett rám, ősöreg időtlen rettenet. Szemfogai kitüremkedtek ráncos szájából, torz vicsorra húzta aszott ajkait és nekem ugrott. Vámpír volt ő, s ördög, karmos mancsai a torkomra fonódtak és letaszított a párkányról. Lezuhantunk, fekete szárnyai beborítottak. Pörögve közeledtünk a földhöz, arcomon éreztem leheletét. El akartam engedni magam, hagyni, hogy a szörny agyarai feltépjék ereim, kiontsák véremet. Szívem nagyot dobbant, az imént látott lány szépségének földöntúli energiája egy régóta némán hallgató húrt pendített meg lelkemben. A remény dalát harsogták idegeim, vénáim a gyönyör ígéretének édes nektárát zubogtatták testemben. Ökölbe szorítottam a kezem és a szörny pofájába sújtottam. Nem kapsz meg, nem adom fel. Öklöm csontot tört, a világgal egyidős rém agyarai porrá törtek szürke ujjaim csapása alatt, s a denevérszárnyú ördög halálsikolyt hallatott. Zuhantunkban magam alá gyűrtem és a teste felfogta a zuhanásunk erejét. Tompa puffanással értünk földet, ő a halott félelem, s én az újjászületett halott.
Feltápászkodtam, majd engedve szívem egyre sürgetőbb dübörgésének újra mászni kezdtem. Kapaszkodni a hideg köveken, egyre feljebb, egyre magasabbra, a remény, az új élet, a szerelem felé. Megmenekültem.

Megástam a sírod, belefektettelek, de nem tudtam elhinni, hogy vége. Reménykedtem hogy lélegezni látlak, vagy megmozdulsz, mikor az első göröngyök rádhullanak. Te csendben maradtál, mozdulatlan, mikor a föld teljesen beterített akkor fogtam csak fel, sosem látlak már viszont ebben az életben. Nyugodj békében, remélem egyszer ismét találkozunk valahol máshol, egy szebb helyen.
Szeretlek Fibi.

Szerző: Oidipus Prime

2 komment

Címkék:

Vadászat - Első rész

2012.07.09. 23:52

Yukon, hideg, gyéren lakott terület, nagyrésze hóolvadékból álló tavak, patakok szagatta ősvadon. Kietlen, fenyőerdővel borított, sziklás vidék. Egy időben ezreket vonzott ez a hely, a föld mélyének sárga kincsei után ásó emberi roncsokat, őrülteket,szélhámosokat és néhány szerencsést aki gazdagon tért haza... vagy átvágott torokkal egy folyó fenekére, ha nem volt elég elővigyázatos és másoknak is beszámolt a talált aranyról. Manapság azonban alig éltek errefelé, az indiánokat leszámítva. A hidroplán egy névtelen kis tavon szállt le, mélyen a vadon szívében. A motor leállt és a propeller lassan abbahagyta a forgást, a gép méltóságteljesen siklott a fenyőből épített mólóhoz. Csizmás láb dobbant a gerendákon, ahogy a vadász kiszállt a repülőből. A férfi a parton álló faház felé vette az útját, hogy előkészítse azt társa érkezésére. Egerman belépett a házba, levette a vastag kesztyűt, amit repülés közben viselt. Hiába volt fűthető a kabin, ilyen messze északon meglehetett fagyni benne. Ujjait csípős hideg járta át, nekifogott hát, hogy begyújtson a kandallóba. 

Miután a tűz vidáman ropogni kezdett, ismét kiment a géphez, hogy behordja felszerelését, útközben azonban meggondolta magát. A fegyver és az élelem nem szalad el, úgy döntött tesz egy rövid sétát, megnézi mit végzett a tél a kunyhó körül, hátha szükség lesz pár javításra. Elsétált a tó partját követve egy darabon, megvizsgálta a vízhez járó állatok nyomait. Pézsmapockok, őzek, egy jávorszarvas mély patanyoma, sőt egy forrás torkolatánál mintha medvenyomokat is felfedezett volna, igaz minden nyom elég  régi és elmosódott volt ahoz, hogy biztosra mehessen. Ezután visszaindult a vadászház felé, felhágott egy fenyőkkel tarkított köves emelkedőn és balról kerülte meg a házat. Apró pelyhekben hullani kezdett a hó, lassan de biztosan fehérre festve a fenyők csúcsait. Reggelre az egész megfagy majd, dermedt csontvázakká változtatva az örökzöldeket. Keskeny, alig látható ösvény futott végig a köves domb gerincén, balkéz felé a kis tó, jobbra a kezdődő rengeteg, vele szemben épp a kunyhó füstölgő kéménye látszódott. Egerman vigyázva lépkedett a hidegtől csúszós köveken, lába alatt kezdődő köd gomolygott elő az erdőből. Jó lesz ma éjszaka bezárkózni és jól megrakni a tüzet, gondolta. A kunyhó nyugtai oldala kibukkant a fák közül, ahogy az ösvény hirtelen véget ért és a vadász leugrott egy kis letörésről. Közvetlenül a faház fala mellett fahasábok sorakoztak, a hátuljához toldott kis fészer mögött. A szerszámoskamra melett volt a pince lejárata. Fabian Egerman döbenten látta, hogy a pinceajtó tárva nyitva, a lakatnak nyoma veszett. Odalépett és megvizsgálta az ajtót, a zsanért egyszerűen letépték, s egy pár pillanat múlva megtalálta a lakatot is. A fészer mellett hevert, borzalmas állapotban. Feszítővassal verhették le, de olyan amatőr módon, hogy úgy tűnt, mintha megrágták volna. A férfi nem értette, a házba nem törtek be, a pincében pedig nem tárolt mást, csak kerozinos, benzines hordókat és pár láda konzervet. Már már elindult a sötétségbe vezető lépcsőfokokon, amikor eszébe jutott, hogy nincs értelme, úgysem látna semmit odalenn. Nem volt nála zseblámpa, a villany pedig nem működik, mert még nem üzemelte be a generátort. Visszalépett a korhadt deszkáról, mely rekedt sóhajhoz hasonló reccsenést hallatott, ahogy a súly lekerült róla. Ezeket is ki kell majd cserélnie, szinte szimfóniát játszottak a repedt deszkák, ha az ember végigment rajtuk, csoda, hogy nem szakadtak le alatta még. Odalépett a fészerhez és elhúzta a reteszt. Az ajtóra akasztott szerszámok csörrenése elnyomta a neszt, ahogy valami a falhoz súrlódott a pincében. A generátor melett egy kanna benzin állt egy barkácsasztalon. Egerman megrázta, még lötyögött valamennyi az allján, talán elég arra az időre, még lemegy a pincébe egy új hordóért. Ha ellopták az üzemanyagtartalékát... erre gondolni sem mert. A kunyhó fával is jól fűthető, de a hidroplánhoz kerozin kellett. Ugyan hamarosan utánna jön Erik, de addig itt ragadna, elvágva a külvilágtól, tapasztalt vadász volt és tudta, nincs annál kiszolgáltatotabb helyzet, ha az ember ott ragad valahol a vadonban.
Beletöltötte a benzint a gép üzemanyag tartályába, majd berántotta a szerkezetet. A generátor duruzsolása mellett is meghallotta, ahogy a pincelépcső egyik foka beszakad valami irdatlan súly alatt. Egy pillanatra megfagyott az ereiben a vér, de aztán a tapasztalt vadász rutinja kerekedett felül. Biztosan egy medve, bevackolta magát a pincébe télire, talán sikerült felbontania néhány konzervet és teletömött hassal álomba szenderült odalenn. A hidroplán zaja és az ő szaga biztosan felébresztették kezdődő hibernációjából. Most még lassú és zavarodott. Cselekednie kell. A repülő hátsó ülésén keresztben fekszik a puskája, jól karban tartott, megbízható fegyver, mellette a töltények. Az egész nincs csupán százötven méterre, ha ügyes és elég csendes elérheti mielőtt az állat megneszeli, hogy itt van és elmenekül. Micsoda remek kezdése lenne az a vadászatnak, Erik még itt sincs, de máris egy medvebőr lógna az ajtó mellett. A biztonság kedvéért megmarkolta egy fejsze nyelét és óvatosan kikémlelt a fészer deszkái közti résen. Szemét olyan közel nyomta, ahogy csak tudta, lélegzetét visszafojtva fülelt. Semmi nesz, sehol semmi. Talán visszaaludt. Egerman kinyitotta az ajtót és kilépett a fészerből. Körbenézett és megbizonyosodott róla, hogy tiszta a terep. Óvatos léptekkel elosont a ház fala mellett a móló irnyába. A saroknál kikémlelt, és látta, hogy a tó felé sincs nyoma semmilyen élőlénynek. Ekkor reccsenést hallott közvetlenül a feje fölül. A lény, amely a tető sarkán gubbasztott összekuporodva, nem medve volt, és nem volt tele a hasa. Vaskos feje torz vigyorba torzult ahogy kivicsorította tépőfogait. Aztán a férfire vetette magát, egész súlyával a mellkasán landolt. Egerman megpróbálta meglendíteni a fejszét de a lény félúton elkapta a karját és az állkapcsa szilánkosra törte a csontokat a kezében. Egerman felsikoltott, egy pillanatra maga is meglepődött milyen vékony, és szánalmas hangon, majd az állat oldalra rántotta a pofáját, vállból kitépve ezzel a fogai közt tartott kart. A második harapás a férfi torkát tépte fel, vörös vérzuhatagot zúdítva a vadászház oldalára.

Csöndes, őszi eső kopogott a bérlakás földszinti ablakán. A megvetemedett ablakpárkányon, elszáradt rózsa állt egy olcsó cserépben. Barnás levelei közt fény szivárgott az éjszakába.  Az üveg mögötti szoba berendezése, gyakorlatilag egyetlen kopott asztalból, a rajta lévő lámpából és egy székből állt, ha nem számítjuk az embert, aki a széken ült. Muldon maga is öreg bútordarab volt, középkorú, de ránézésre tíz évvel idősebb a koránál. Régóta végezte a hivatásást is, melynek ezt a részét kifejezetten gyűlölte. Sloutch kalapja az asztalon pihent. Régi, viseletes darab volt, egy helyen égésnyommal, belső karimáját tulajdonosa vére egy alkalommal annyira átitatta, hogy véglegesen sötétbarnává vált. Bal karimája fel volt hajtva, pont mint a burmai dzsungelekben harcoló angol katonáké egykoron. Muldon ezzel a kalappal babrált, ujjait szórakozottan futatta végig a gyűrődés okozta évtizedes ráncokon. Vadászként és nyomozóként is megszokta a várakozást, de ettől még nem utálta kevésbé. Gondolatai ekkor is az ellenfele körül jártak, de nem tudta megállni, hogy pótcselekvésként ne matasson folyton. Testének szálkás izmai megfeszültek, majd elernyedtek a khaki színű ing alatt, ahogy újra és újra ráharapott a szájában tartott fogpiszkálóra. Kirobbanó formában volt, s ennek köszönhette, hogy még életben van. A lámpa fénykörében piszkosfehér dosszié feküdt az asztalon. Már vagy százszor átnézte, elejétől a végéig, mégsem jutott előbbre. Részletes leírás az áldozatokról, családi háttér, szeretők, hobbik, minden apró kis titkuk egész életükből. Az ügynökség alapos munkát végzett. Mégsem talált semmi összefüggést köztük, nem volt kapocs, fogódzó, amin elindulhatott volna. Illetve mégis, a gyilkosságok helyszínei mind elhagyott vidékek voltak, néha több megyényi távolságra egymástól. Nem kötötte össze őket mágia, semmiféle folklórt vagy legendát nem talált a történtekhez hasonló esetekről. Az áldozatokat megcsonkították, felfalták a tüdejük és a szívük, valószínűleg a lelküket is. A gyilkos minden bizonnyal idegen lehetett, s még fiatal a Földön. Valószínűleg nem képes elrejteni valódi formáját, vagy feltűnésmentesen materializálódni. Ezért választ elhagyott helyeket, túl szembeötlő lenne a városokban... Nem láttak azonban paranormális lényeket arrafelé, semmi vérmedve, emberfarkas, de még egy kósza UFO észlelés sem. A napilapok kacsái ezúttal valódi kacsák voltak. A helyszíneket egyetlen dolog kötötte össze, erdő. Egy állat, vagy annak látszó más síkról idetévedt lény feltűnésmentesen közlekedhetett köztük. Muldon elhatározta, vadászni indul, de arról még fogalma sem volt, pontosan mire és hogy merre induljon.

0

2012.07.07. 21:54

Loneliness is happiness.

Álom vagy már csak

2012.06.04. 12:53

 Álmodok, rólad, veled, benned. Itt minden zöld, minden meleg, fényes lépcsősor kanyarog fehér sziklába vájt templomok felé, ezer éve néma  rézharangot kongat egy lábam nyomán elgurult kődarab. Fülemben lüktet a dobok basszusa, hallom a szirének énekét, rovarlábakon igyekvő halállal futok versenyt érted. Vérem meghűl, s idegen napok melegítik fel pikkelyes bőrömön át. Sziszegve öltöm ki nyelvem, s tekergőzve indulok feléd. Tenyerem lángol, de a tűz nem emészti, csak táncol halott ujjaim közt, s benne te vagy, téged látlak csak a fáklya fényben, mely hieroglifákkal borított alagutat világít meg nekem. Északi mocsárban, ködtől rejtett hegyek ormain kutatlak, Holdból kihasított trónon ülő, álarcos király parancsára. Gép vagyok, de vérzek, porba omlottam, aktus utáni csendben, magányosan szivágova gondolok rád. Déli dzsungel fojtó levegőjét szippantom, s vad lények, tollas táncát figyelem remegve egy emberi koponya rejtekében. Futok veled, kézenfogva, el, messzire, fel a hegyre, el az idő vasfoga elől. Csillagok közt álmodom, halottan, s várom, hogy felébredjek. Új világot hódítok meg, s küzdöm le démonait, ajkamon te vagy a parancs, melyre feláldozzák sorstársaim. Gép vagy te is, s én vagyok a hiányzó alkatrészed, kipótollak s örökre együtt keringünk tova, haldokló napok kék csóvái felé. Sötétben menekülök, önmagam elől, s te a fényben vársz, boszorkányként, az ősz kavargó rézszín tornádójában. Élet vagy, de én miattad halok meg. Vércsepp vagyok meztelen melleden. Csobbanó hang a fekete víztükör felett, egy élet vége, ismeretlen torok nyelte el.

Szerző: Oidipus Prime

2 komment

Címkék: prime oidipus

Magány

2012.05.17. 19:29

Írtam verset neked, de minek
kezed már nem érzem,
s szívembe felkúszik a hideg
emlék már csak
áldatlan látomás
mely éjjel kísért
s kínom nem érti más
magam vagyok
de nélküled egy senki
szólnék hozzád ódában
ha nem lenne túl trendi
esküdnék nevedre
a gonosz, sötét,
aljas szerelemre
de túl kedves vagy
így csak szívembe zárom
emlékét csókodnak
s életem végéig várom
a percet mikor rájövök
hogy mindezt máris bánom.

Szerző: Oidipus Prime

Szólj hozzá!

Címkék: prime

Pokol

2012.03.23. 00:53

 Mikor elmondtad nekem Azt... Tudtam, hogy elvesztem. Nem tudok többé hazudni magamnak. Ahogy ott ültél fölöttem, elsírtad magad és én magamhoz öleltelek, rájöttem, szerelmes vagyok beléd. A karomban tartottalak, s nem akartam mást, csak a füledbe súgni, hogy Megértem, Mindazt amin keresztülmentél, de ne félj, mostantól minden rendben lesz, mert Szeretlek. 

de nem tettem.

Iskolai szerelem

2011.12.20. 12:14

Gondolsz még néha rájuk?
Állandóan. Iszonyúan hiányoznak. Tudod, hozzájuk kötődik az összes szép emlékem a gyerekkoromból. 
Nem voltunk már gyerekek a végére, bár az igaz, hogy felnőttek sem voltunk, csak valami furcsa, törékeny mesealakok, akik a legendák lovagjaiként emelkedtek ki a ködből, de mire alakjuk végül megszilárdult a való világ napsütésében addigra rájöttek, itt igazság nincs, de hercegnőt és sárkányt találni dögivel.
Emlékszem, mindkettejükkel a középiskolában találkoztam. Illetve csak egyikükkel, Pétert ismertem már általánosból, a véletlen folytán egy osztályba kerültünk, bár nyolcadikig csak köszönőviszonyban voltunk, az új helyen egyetlen ismerős arcként hamar jóban lettem vele. Barátságunk egész a végig kitartott. Kriszti egy évvel alattunk járt. Szerelem, első látásra, halálig. Nem, sosem történt köztünk semmi, gyerekként még túl éretlen és esetlen voltam (gyáva), felnőttként pedig beletörődtem. Cserébe barátok lettünk, s ő sosem tudta meg mit érzek iránta, vagy mit éreztem akkor, ha kézen fogva sétált az aktuális barátjával, vagy később, ha egy bulin vagy baráti sörözés alatt smárolni láttam valakivel. Meggyőztem magam, hogy nekem elég az ő boldogsága, én pedig eljártam Péterrel, ő bemutatott lányoknak én lefeküdtem velük, néha jártam is egyikkel másikkal pár hónapot. Egyszer azt hittem szerelmes vagyok. De mikor vége lett, nem maradt a lány után semmi bennem. Kriszti viszont bennem élt, megfoghatatlan unikornisként, vágyaim titkos termeiben járva. „A be nem teljesült szerelem a legszebb, mert szeplőtlen és önzetlen.” Aki ezt mondta, azt szívesen vízbe fojtanám. A be nem teljesült szerelem egy pumpa, amelyik lassan dolgozik, de alapos munkát végez, szárazra szívja a lelket. 
Volt egy „titkos” helység a suli fűtőterme mellett, egy fém ajtón át lehetett bejutni, s az ember egy ősréginek tűnő vaslépcsőt talált, ami a mélybe vezetett. Ma már tudom, hogy egy régi légópince lejárata volt, de akkoriban a szörnyeteg barlangjának tűnt. Naná, hogy lementünk egyszer, még másodikban, csak mi hárman. Utolsó óra után, egy kellemesen meleg nyári délután, mindent elterveztünk, a gondnok ilyenkor már hazament, a fűtőterem már több hónapja üresen állt. Zseblámpákkal és egy nagy gombolyag fonallal felszerelkezve léptünk rá az első lépcsőfokra. Kriszta előtt nem mertem gyávának tűnni, ha csak Petivel mentem volna, valószínűleg egymást a másik elé taszigálva eljutottunk volna az első fordulóig, ahol valamelyikünk ráijeszt a másikra és mindketten fejvesztve szaladtunk volna ki a szobából. Így azonban bátor arccal, zseblámpával a kézben haladtam az élen, az első fordulóban hátranéztem, Kriszti tágra nyílt rémült szemei, ahogy a pupillái összeszűkülnek a zseblámpafény hatására. A legszebb dolog, amit egész életemben láttam. Mögötte pedig ott állt a legjobb barátom, arcán közöny és unalom. Ebből tudtam, hogy a kitörő pánik elnyomásán fáradozik és valószínűleg alsót vált, amint hazaért. A lépcső alján természetesen csak egy befalazott ajtónyílást találtunk. Összesen ha tíz percet töltöttünk lenn, de ettől a naptól kezdve örökké barátok maradtunk mi hárman.

A háború huszonhárom éves koromban tört ki, Utólag már nem emlékszem mindenre pontosan, ami megmaradt az pár híradás a Marsba csapódó meteoritokról, a NASA szondák eltűnéséről. Egy reggel megjelentek az égen, tűzszekerek a barlangrajzokról, repülő csészealjak az X-aktákból. Torz, aszimmetrikus járművek. A családom az első támadásnál porrá égett Budapesttel együtt. Véletlenül(?) mi hárman vidéken nyaraltunk, távol a fontos célpontoktól, így túléltük az első napokat. Se TV, se rádió, se internet. Ültünk nagyanyámék nyaralójában és reszketve bámultuk a villódzó fényeket az égen, a füstöt a horizonton. Az erkély a Kékestetőre nézett, egy mátrai hegyoldalból. Egy hét múlva, éjszaka, lerobbant a fejünk fölül a tető. Kábultan feküdtem, egy törmelékdarab alatt, moccanni sem tudtam. Tehetetlenül figyeltem, ahogy az a valami, ocsmány orrfacsaró bűzt árasztva leereszkedik egy fénysugáron. Szkafanderének szemrésén megcsillantak a lángok. Péter, kezében nagyapám vadászpuskájával véres masszává robbant az idegen fegyverének lövésétől. Kriszta sikoltott, egy sarokba húzódott, kőtörmelékkel dobálta a lényt, zokogott, könyörgött, hogy ne bántsa. Az a valami ízelt végtagjainak egyikével felkapta, és bevonszolta a fénysugárba. A sikolya sokáig csengett még a fülemben, miután eltűntek.

Miután felépültem beléptem az önkéntes védelmi erők közé. Visszavertük az idegeneket végül, öt hosszú, keserves év után. Kiderítettük róluk, hogy nem egy egész faj támadt ránk, csak rabszolgavadászok voltak. A lelőtt hajóikból kinyert technológiákkal kapcsolatot teremtettünk egy Z’htarg’nak’H nevű fajjal, segítséget kértünk tőlük és kaptunk is. Gyönyörű, ezüst korongok hasították az eget, mellettük F-16 osok és Míg-29 ek. A torz, csápos, szörnyszülött hajók visszarepültek a Marsra.

Gwendolinnak hívták a lányt, aki kiszállt a hajóból, ami a házam melletti dombon landolt. Nem ember volt, törékenyebb, intelligensebb, fejlettebb. Elrabolt emberek leszármazottja, genetikailag tökéletes lény. Felszabadított rabszolga, aki visszatért az övéihez. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Ha egyszer véget ér talán megtudom valóban az voltam-e. Az asztalomon van egy fénykép Péterről, Krisztáról és rólam. Az égő nyaralóból mentettem ki miután rámtalált pár túlélő. Egy tó mellett állunk, Peti vigyorogva mutatja a félkilós pontyot a kamerának, Kriszta úgy tesz, mintha megakarná csókolni a hal tátogó száját. Én csak állok a háttérben és vigyorgok. Gwendolin néha rajtakap, hogy a képet bámulom, ilyenkor általában megkérdezi:
Gondolsz még néha rájuk?
Állandóan. Iszonyúan hiányoznak. Tudod, hozzájuk kötődik az összes szép emlékem a gyerekkoromból.

Story

2011.10.04. 00:50

Briginek szeretettel!

Élt egyszer egy fiú az óceán partján. Boldog élete volt, teli napsütéssel, gondtalansággal.
A fiú egyedül lakott egy szikla tetején, a házát pálmafából építette és pálmalevelekből húzott rá tetőt. Itt üldögélt a nap nagy részében, kagylókat, gyöngyöket fényesített, ékszereket készített belőlük, amiket később eladott a városban. Nem volt sok földi java, de nem is érezte hiányukat, hisz mindene meg volt, amire vágyott. Szabadvolt, saját kénye kedvére élt, ha éhes volt kiment apró, fakéregből vájt csónakjával az öböl nyugodt vizére és horgászott, vagy a városból hozott élelmet a gyöngyökért kapott pénzből. Fázni nem fázott soha, a parton ahol élt örök nyár uralkodott, nem voltak se szúnyogok, se kullancsok. A vízben ezernyi sőt, millió szivárványszínű hal fickándozott mindig, apró, piros rákok csattogtatták ollóikat a finom szemű homokban, a közeli sziklákon sirályok, és más tengeri madarak tollászkodtak, cívódtak egymással egy-egy kövérebb halért.
Ember ritkán járt a fiú otthona felé, egy-két eltévedt turista, néha az öreg világítótorony-őrrel, ezzel a hosszú, fehérszakállú öreggel a fiú néhanapján még sakkozni is leült. Sosem gondolkodott azon miért nem vágyik társra, jól megvolt magában.
Egy nap sötét fellegek kúsztak az öböl felé nyugatról, a part homokjába éles peremű hullámok vájtak Sötét, nagy szemű eső kezdett zuhogni a fekete fellegekből. Ritka és félelmetes esemény volt ez arrafelé, nagy tengeri vihar ígéretét hozta magával. A fiú remélte hogy a falu mosolygós halászai időben a kikötőbe érnek, mielőtt a vihar szeme eléri a partmenti vizeket. Ő maga is behúzódott házába, tüzet rakott és az ajtón ki-kipillantva leste a nagy kövér cseppeket, ahogy bonyolult képeket rajzolnak a homokba az ő titokzatos nyelvükön.
Hirtelen vakító villanást látott az ajtó sziluettjében, gyorsan kidugta fejét a házból és döbbenten látta, hogy valaki bajban van a vízen. Magas ívű jelzőrakéta szállt, fénye megvilágította a zord hullámok közt hánykolódó hajót, amiről leadták a lövést.
A fiú egyre növekvő félelemmel nézte, ahogy kilőnek még egy rakétát. Tudta, az öböl homokos partja mögött húzódó szikláktól senki sem fogja látni a fényt, ő az egyetlen, aki tud a szorult helyzetben lévő hajóról.
Hirtelenjében nem tudta mitévő legyen. Ha a tengerészek nem találják meg a kikötő bejáratát a vihar biztosan zátonynak csapja őket, vagy felfordítja a bárkát.
Időközben az időjárás a lehető legrosszabbra fordult. Gigászi viharfellegek száguldottak a part felé, maguk előtt űzve a csípős tengeri szeleket, melyek ráfagyasztják a párát az ember arcára. Hatalmas, többméteres hullámok ostromolták a partot, mocska habot hagyva maguk után minden csobbanással. A víz feketévé változott, az ég úgyszintén, a parton állva úgy tűnt egy hatalmas hullámzó, kavargó szörnyeteg húzódik a láthatárig. Szétmorzsol és elnyel mindent és mindenkit, aki az ő királyságába téved.
A fiú felpillantott a világítótoronyra, talán azt meglátják majd, gondolta. A félelem rettegéssé nőtt szívében mikor észrevette, hogy a fény kialudt. Az öreg toronyőr biztosan nyitva felejtett egy ablakot és a süvöltő szél elfújta a lángot. Az őr vénkorára aluszékony lett, biztosan elnyomta az álom valahol és nem ébred fel még a tomboló vihar kakofóniájára sem.
A világítótoronyhoz a város felől vezetett út, a sziklák túloldaláról, ami jó három és fél, négy kilométer gyaloglást jelentett, hegynek fel. Addigra a hajónak vége, talán ha negyed órája van, mielőtt a vihar darabokra töri. Egyetlen lehetőség állt előtte, meg kell másznia a sziklát, a csúszós, sóspermettel ostromolt zord ormot. Úgy fölérhet időben a toronyba és meggyújthatja a jelzőfényt újra. Kötelet csavart a derekára hát és mászni kezdett.
A fölfelé út nem tarthatott tovább nyolc percnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt a fiú számára kétszer csúszott meg, a másodikra lefordult a sziklaperemről amin állt és csak az mentette meg a zuhanástól, hogy a kötelét szorosan odacsomózta egy kiszögelléshez és az pár méter után megfogta esését.
Mikor végre a csúcs földjébe vájtak ujjai, ahogy felhúzta magát a füves mezőre, amin a torony állt úgy érezte egy métert sem képes gyalogolni tovább. A torony már csak pár száz méterre volt, a dühöngő vihartól nem látszott ugyan, de tudta, hogy ott van.
Kétségbeesett női kiáltást hallott a tenger felől, odanézett és látta, hogy a hajó közelebb sodródott a parthoz, de nem tudnak kikötni, mert a víz sziklához csapná őket, vagy felfordítja a sekély vízben. Látta a tépett ingű matrózokat, ahogy a kormánykeréknél állva küzdenek a természet haragjával és látta a sikoltó nőt, ahogy rémülten, a korlátot markolva állt a hajó tatján. Hosszú vörös haja zászlóként lengett a szélben, arcának vonásait nem tudta kivenni, de úgy képzelte gyönyörű lehet
Egy bajba esett királylány, és csak ő tudja megmenteni.
Összeszedte minden erejét és feltápászkodott. Előbb lassan majd egyre gyorsabban futni kezdett a világítótorony felé A síkos földön minduntalan megcsúszott a lába, a nedves fű alattomosan sikamlóssá vált Minden lépés kínszenvedés volt a mászástól sajgó izmainak, de ő csak futott. A toronyba szinte belerohant, oly hirtelen vált ki a sötétségből, nagyot csapott az ajtóra, ahogy megérkezett és ugyanazzal a lendülettel be is vágódott rajta. A torony száraz, meleg levegője felüdülés volt a párás jéghideg levegőn tett futás miatt megkínzott tüdejének. Kettesével szedte a csigalépcső fokait, és mikor végre felért, utolsó mozdulatával leakasztotta az olajmécsest a falról és a tálba vágta, amiben olajnak kellett volna fortyognia, de addig csak halott anyagként feküdt. Szinte bénultan, bűnbánóan, mintha tudná, hogy az ő mulasztása okozza a tragédiát. Ahogy a mécses összetört és a szikrák pattogva repültek a tálba az olaj megelevenedett, boldogan fortyogva táplálta a lángot, ami felcsapott és a tükrök erősítésével fénysugárként vágott fénycsíkot a vihar sötétjébe.
A fiú a hátán feküdt, mellkasa zihált a kimerültségtől, csak hallotta, ahogy a hajón megszólaltatnak egy kürtöt, tompán, rekedten, de mégis hosszan, tudatva a megmentőjükkel, hogy látják már a helyes utat.
Másnap a fiú gyöngyöt vitt a piacra, s látta a vörös hajú lányt, ahogy mosolyogva sétál vőlegénye karján, csillogó szemekkel nézve a gyönyörű világot.
Olyan szemekkel melyek belepillantottak a kétségbeesés maelströmjébe, oda ahol a remény lángja kialszik, az ész elfogadja, hogy nincs tovább.
Olyan szemekkel melyek meglátták a remény sugarát, szívvel melynek mélyén fellobbant az alvó láng és utat mutatott a sötétségben.
A fiú nem szólította meg, csak rámosolygott, majd elfordult és visszasétált otthonába. A kagylók és apró rákok közé, hogy ugyan ilyen szemmel nézhesse a tengerbe bukó napot.

 

VÉGE.

Előjáték a káoszhoz

2011.08.25. 15:13

 Érezted már valaha, hogy a kelleténél többet beszéltél? Egy-két mondat és az, ami addig tökéletesen, költőien, élesen kifejezte a gondolataid, elcsúszik és hamissá válik. Ilyenkor az ember két dolgot tehet, beszél tovább, megpróbálja elmondani azokat a hatalmas kőtömbként a lelkére nehezedő érzéseket, melyek ettől egyre jobban préselik a mellkasát, de kimondva egyre nagyobb közhelyeknek hangzanak, vagy becsukja a száját, belenéz azokba a meleg, barna, gyönyörű szemekbe és mosolyog egyet. Na, én pofáztam tovább…

Fulladás

2011.07.31. 23:37

A fiú a vonaton ült, a főváros felé robogó szerelvény hangfogó üvegén keresztül bámulta az elsuhanó tájat. Alkonyodott már, egy völgyben haladt a sínpár, a domboldal tetején feketének tetsző fák ágai közt villódzott a lemenő nap. A narancs minden árnyalatába öltözött felhők táncoltak az égen, bárányfelhők, az ibolyakék ég előterében, mögöttük nagytestvéreik, az éjszakai esőt hozó fekete viharfelhők zord gyülekezetétől övezve. Komor mégis nagyszerű látvány volt, ahogy az ég előadta minden napos haláltusáját, szemet gyönyörködtető szín kavalkádot felvonultatván, míg végül a sötétség lassan, de biztosan elhomályosította a körvonalakat, s a világot belepte a feketeség.

I'll be back. Soon...

In my dreams

2011.06.24. 11:18

 Hamarosan távozom a ködös Albionba, ahonnét csak nyár közepén érkezem haza ismét, így novellákra ne számítsatok kedves olvasóim.

Viszont cserébe megígérhetem, hogy dolgozok az első regényemen, melynek fejezeteit, s ha kész talán magát az egész művet közzé teszem majd itt. 

Ne felejtsétek; "A gonosz szolgáit megölheted fémmel és tűzzel, de magát a rettenetet csak a tiszta szíveddel."

Őszinte hívetek:

Oidipus Prime

Szerző: Oidipus Prime

Szólj hozzá!

Címkék: oidipus

Veneah

2011.06.05. 23:24

 Álmomban láttam egy várost. Apró, girbegurba, macskaköves utcák szelték keresztül. Ódon, mégis barátságos házak ablakai villogtak a ragyogó napsütésben. A főtéren hatalmas torony állt, csúcsán egy furcsa óra számlapja és bronz mutatói forogtak valami őrült, nem evilági időszámítás szerint. A torony maga terméskőből rakott, faragásokkal, vízköpőkkel díszített négyzet alaprajzú épület volt. Zordan, tiszteletet parancsolóan magasodott a város házai fölé. Az a hír járta róla, hogy a szürke cserepes, csúcsos tető alatt nem emberi lények bújnak meg. Ismeretlen dimenziók menekültjei, száműzött lények, egy számunkra felfoghatatlan világból. A város lakói közt mendemondák terjedtek vízköpőkről, melyek a helyüket változtatják éjjelente, az óramű kattogásába vegyülő furcsa hangokról, a sikamlós, cuppogó neszekről, amiket az öreg, mohás tetők felett sodor a szél. 

A torony előtti téren óriási bronz szobor állt. Cilinderes férfialak, jobb kezében egy cirokseprűvel. Senki sem tudta már mely szobrászmester munkája, mint ahogy azt sem ki emelte a tornyot. Valójában a torony volt az első épület a valaha volt mezőn. A város házai lassan, egyenként épültek köré, mint a terjeszkedő penész, mely lassan de biztosan borítja be a hideg helyeket. A sok furcsaság ellenére mégsem volt semmi ellenséges, vagy taszító a légkörben, a város lakói mind menekültek voltak. A sors elbánt mindnyájukkal valamilyen úton módon. A legtöbben az álomföldek különböző szegleteiből gyűltek össze. Volt itt száműzött herceg, háború elől menekülő varázstudó, és egyszerű parasztok, akik földesuruk sanyargatása elől futottak ide. Jól megfértek egymás mellett, nem kérdezték ki miért érkezett, mindjük megtapasztalta már a keserűséget, s a szenvedést. Álmomban láttam, ahogy minden addiginál különösebb lakó érkezik a városba. Egy álmodó, a valódi világ jelentéktelen emberének mindenható, örökkévaló lelke. Testvérével együtt érkezett, akiről azonnal látszott, hogy az álomföldek lakója. Bátyja teremtette, s testvéreként szerette, egy másik fiú emlékére, aki a valódi világban meghalt. A fiúnak boszorkányos ügyessége volt a varázslatokhoz, ifjú, ám tehetséges mágiatudó válhatott volna belőle, ha egy irigy boszorkánymester fel nem figyel rá, s az életére nem tör. Bátyja, az álmodó még épp idejében lépett közbe, elmenekítette öccsét, majd a feketemágus elől bujkálva eljutottak a száműzöttek városába; Veneah-be. A boszorkánymester bérgyilkosa épp akkor érte be őket, mikor a főtérre értek. Szánkón csúszva érkeztek, habár sem hó nem volt a környéken, sem lovak nem húzták, mégis szinte repült. A sarkukban egy acsargó vérfarkassal, az északi dzsungelek wendigo boszorkáinak déli testvérével. A szörnyeteg már készült rávetni magát a fiúra, mikor a Bronzszobor lelépett a talapzatáról és a cirokseprű egyetlen jól irányzott csapásával kipenderítette a város határán túlra. A fenevad puffanva ért földet, majd fájdalmasan vonyítva bevetette magát a közeli erdőbe. Ezután a torony ajtaja kinyílt, emberemlékezet óta először, s halvány, zöldes ragyogással világította be a macskaköves teret. A testvérek némi habozás után beléptek a kapun. A bronz mutatók őrülten forogni kezdtek a magasban, s egy repedt harang kongása hallatszott a toronyból. Sem az álmodót, sem az öccsét nem látta többé senki. Később felröppentek hírek más álmodók közt, hogy egy új kontinens emelkedett ki a habokból, benn a déli tengerek közepén, s egy végtelen hatalmú király uralkodik rajta, jobbján ott ül öccse, a mágus.
Álombéli szellemem tovaröppent, új horizontok felé.

War

2011.06.03. 13:22

 Narancssárga az ég. Nem bírom megszokni, habár lassan két éve vagyok ezen a helyen. Az örökös alkonyi izzás álmosítóan hat rám. Nem csak rám, a szakaszom többi tagjára is. Ülnek a légpárnás csapatszállítóban, néhányan a gallytörőbe kapaszkodva cigarettáznak. Hetykén félretolt sisakok, borostás állak, vérvörös szemek. Mögöttük már jó néhány csata borzalmainak rémképeivel. Azt mondják a légkör felső rétegeiben tenyésző algák okozzák a narancsszínt. Mintha egy végtelen naplementét néznénk. Mikor a bolygó vörös óriása lenyugszik a kopár hegyek, vagy a völgyekben tenyésző gomba és gigászi moszaterdők mögött, szinte elviselhetetlen. Sokan megbetegedtek a puszta látványtól is. Alkonyat előtt védőszemüveget viselünk, a színszűrője viszont mindent elhomályosít. Én nem is szeretem hordani, ha lőnöm kell inkább lássak tisztán és narancsban, mintsem elmosódva. Grey őrnagy a csapatszállító mellett gyalogol. Merev tekintettel fürkészi a lapos, sziklákkal tarkított fennsíkot, amin vonulunk. Az ő ébersége sosem lankad. Ez az ember szakaszvezetőnek született. Ritkán beszél, hacsak nem parancsot oszt, de amit mond arra érdemes odafigyelni. Hawkins, a balomon ülő és fegyverét mániákusan tisztántartó tizedes, aki most is épp a géppuska hevederét ellenőrzi, odaszól neki valamit. Nem hallom mi az, szavait elnyomják a mi, s a minket követő másik két légpárnás zümmögő hajtóművei. De arckifejezéséből ítélve nem elégedett a válasszal. Másfél napja úton vagyunk, Granger embereivel a Hetedik ezred utászaival már vagy tizenkét órája találkoznunk kellett volna.  Baromi meleg van…

Otthon. Hazavágyom. A kötelességtudat és kétségbeesés elragadott szülőföldemről. Elrepített egy messzi bolygó poshadt vizű mocsarába. Fázom, éhes vagyok, a kimerültségtől hallucinálok. Apró fénypontok mindenfelé… A tár üres, a kulacsom úgyszintén. Elvertek bennünket a Kraken hegylánc északi oldalán vívott csatában. Apró, nyeszlett lények, furcsa páncélokban és iszonytató gépeken lovagolva ütöttek rajtunk. Hallottam hírét az ellenségnek, de élőben még iszonyatosabbak voltak, mint a harcostársaim meséiben. Förtelmesek, több mérföldről bűzlenek, csenevészek és ocsmányak. Közelharcban felkoncoltam vagy egy tucatot belőlük, de groteszk, lebegő gépeik tűzzel árasztották el a vonalaink. Égő társaim pikkelyeinek szaga előhozta legbensőbb, legősibb félelmeim. Elvesztettem a józan eszem és elmenekültem. Az elszenesedő szerencsétlenek sivítása és az ellenfél dübörgő harci gépeinek dobhártyaszaggató lármájával a hátam mögött belevetettem magam a mocsárba. Órákig kúsztam, vakon, a félelemtől és a szemeimbe folyt vértől, has pikkelyeim nagy részét lehorzsoltam, miután elvesztettem páncélzatom egy tüskés bozótban. Összetekeredtem egy kiugró sziklapárkány alatt. Az életfenntartó rendszerem energiaszintje vészesen alacsony volt. Kezdtem kihűlni. A nap lemenőben volt, vérem hőmérséklete rohamosan csökkent. Tüzet raktam és összetekeredve valahogy kihúztam hajnalig. Reggel kifeküdtem a napra és feltöltődtem amennyire lehet. Életfenntartóm viszont eddigre teljesen lemerült. Megszabadultam minden felesleges súlytól. Csak a fegyverem vittem magammal, hátha összeakadok társaimmal, akiknél van muníció, zsákomból rögtönzött kötést tettem a hasi oldalamra, majd nekivágtam a mocsárnak. Ez két napja volt. Az éjszakák szinte kibírhatatlanok voltak, ez a világ sokkal hidegebb, mint a szülőhazám, Shyskron. Azt hiszem eltévedtem. Scyel’Nah Tkan kegyelmére bízom magam.

Az első lövedék a fejem mellett csapódott be. Az idegen fegyver, élő lövedéke zümmögve húzott el a fülem mellett, majd lilás pacnivá robbant szét az APC páncélján. A hangvezérelt, automata fedélzeti gépágyú dübörögve válaszolt egy szempillantás múlva, rövid sorozatok húztak el a támadó irányába. A három jármű manőverezni kezdett. Megbotlottam és az egyik gravitációs fúvóka alá kerültem. Egy pillanatra iszonyú nyomást éreztem a koponyámban és a tüdőmben, de az automatika érzékelte a bőröm alá épített jeladót és idejében lekapcsolta a szelepet, átrakva a terhelést a másik hét kifúvóra, majd az APC továbblendült fölöttem. A füstképzők működésbe léptek és egy percen belül tejfehér ködben ültünk. A hasamra fordultam és aktiváltam a szonárom. A szemüvegbe épített kijelzőn megjelentek a társaim és a járművek alakjai. Kibiztosítottam a karabélyom és a földön fekve viszonoztam az ellenséges tüzet. Szemem sarkából láttam, ahogy társaim is fedezéket keresnek majd célra tartanak. Az ismeretlen ellenség újabb sorozatot eresztett meg felénk. Visító hang hallatszott és egy rakéta vágódott a csapatszállítóba, amelyik majdnem agyonnyomott. A reaktív páncélzat még becsapódás előtt felrobbantotta a korrozív lövedéket, de az beterített két katonát, ha jól láttam Pricet és Deant, akik egy szempillantás alatt olvadtak el, gőzölgő masszaként omolva össze. Grey őrnagyot hallottam a kom.csatornán ahogy higgadtan parancsokat oszt.
- Délnyugatra, H4-r2 es szektor, repeszgránátokkal. Tűz! -
Halk pukkanó hangok, ahogy a lövedékek elhagyták a vetőcsövet majd fél másodpercnyi csönd, utána fülsiketítő robbanássorozat. Ezután minden elhallgatott. Csak az automata fegyverek szervóinak halk berregését hallottam, ahogyan az esetleges célt keresik.
- Jól van emberek, második szakasz, Tadeus alakzatba, Hawkins maga az ék csúcsa, fel a dombra, nézzék meg mi maradt az ellenségből. – Grey egyenes derékkal, szeméhez biotávcsövet emelve fürkészte a dombot ahonnan a lövéseket leadták ránk, parancsait oda sem nézve adta ki, tudta, hogy az emberei vakon teljesítik őket. Másképp nem működött. Csinálod amit mondanak vagy halott vagy.

Lövések hangjai, robbanások. Az ellenség fegyvereinek bűzét is megéreztem. Felkúsztam a dombra, a mocsár szélénél, és óvatosan kilestem a fennsíkra. Úgy láttam ellenséges csapat mozgolódik egy domboldalon, egymást fedezve, iszonyú precizitással nyomultak előre. Fejük felett apró, rovarszerű gépek repkedtek, néha visszatértek egyikük vállára. Már találkoztunk ezekkel a szerkezetekkel. Az ellenfél látott rajtuk keresztül. Gyáva módon ezeket az apró gépeket küldte maga helyett előre. Még élhetett pár bajtársam a fedezékekben, mert újabb robbanássorozat rázta meg a dombot. Ezután a füsttől már nem láttam senkit, de nem hangzott fel több lövés. Ezek szerint társaim halottak.
Az idegenekkel öt éve találkoztunk. Egy spóravilágunkon jelentek meg, először csak fehér ruhás, fegyvertelen, ártalmatlannak tűnő lények voltak. Segítséget nyújtottunk nekik, remélve, hogy kölcsönös bizalomra épülő viszonyt építhetünk ki velük. Tudósaink, legnagyobb elméink kapcsolatba léptek vezetőikkel. Egyik központi agyunk felfedezett valamit az elméjükben. Egy régi emléket, egy bolygó képét. A szülőviláguk megrontott, tönkretett, kizsákmányolt képét. Egész fajunk elborzadva figyelte az agyunkba vetített képeket. Rájöttünk, hogy amivel szemben állunk nem egy barátságos faj. Szapora, agresszív és pusztítást hoz magával. Rájöttünk, hogy nem engedhetjük meg nekik még egy világ elpusztítását. Megszakítottuk velük a diplomáciai kapcsolatot és felszólítottuk őket, hogy hagyják el a spóravilágot. A magát embernek nevező faj ezt megtagadta. Nemsokára szürke, torz hajók érkeztek a hipertérből, rajtuk sok ezer katonával. Ők mérték az első csapást. A spóravilágunkat elfoglalták, előőrsünket elpusztították. Ekkor jelentkeztem önként az expedíciós seregbe, amely a Shantar világ felszabadítására indult. Egész flottánk bevetettük, de a bolygó melletti csatában az ellenfél űrhajóhada elsöprő vereséget mért ránk. A maréknyi túlélő a Shantarra katapultált és elhatároztuk, hogy minden erőnkkel küzdünk a betolakodók ellen. Túl kevesen voltunk, az ellenség pedig jobb technikával rendelkezett. Az egyetlen hatásos ellenállást választottuk, a gerillataktikát. Bevettük magunkat a bolygó minden szegletébe, elszigetelt, egyénenként működő terrorcsapatokként működtünk. Ellehetlenítettük a bányászatot és a bolygó kirablását. Ez három éve volt, azóta semmi hír az anyavilágunkról. Az itteni központi agyunkat megsemmisítették. Csak remélhetem, hogy otthon felkészülnek arra, ha mi itt kudarcot vallunk, és ez az undorító, kétlábú vírus megindulna a Shyskr felé.

A domb tetején csak hullákat találtunk. Ezeknek a kígyó és polip keverékének tűnő, furcsa lények tetemeit, akik foggal körömmel védenek egy bolygót, amin a legösszetettebb életforma a gomba. Nem értették meg, hogy szükségünk van a bolygón található ércekre. A fenébe is, magára a bolygóra van szükségünk. A Föld hideg és halott. Kell egy új otthon, az emberiség nem élhet az űrben sodródó hajókon örökké. Tudjuk, hogy amit teszünk erkölcsileg és morálisan a végletekig elítélendő. Mégis szükséges. A népirtással a saját fajunk menthetjük meg. Áldozatokat kellett hoznunk, a sajátjainkkal szemben is. Borzadva gondolok azokra, akik a terméketlen, sivatagos Marson maradtak, nézik a bolygópajzs lassan merülő reaktorait, számolják hány évre elegendő oxigénjük maradt még. Lassú pusztulásra ítélve. Mi itt csak túlélni próbálunk, ezt nem értik meg. Ez a természet törvénye, egyél vagy megesznek.

Friendship

2011.04.04. 23:07

Kettő. Se több, se kevesebb. Két barát. Mindig két barátod van. Ha néha azt hiszed több, vagy, hogy nincs egy sem, valószínűleg tévedsz. Nem zárható ki a lehetősége annak, hogy létezik olyan személy, akinek valóban nincs egyetlen olyan emberi lény sem a társaságában akiről azt mondhatja, hogy igen ő az én barátom. De ki mondta, hogy egy barátnak embernek kell lennie? Mindent összevetve én hiszek abban, hogy ez ember nem a szájánál kezdődik és a s…. a hátuljánál ér véget. Ott a lélek, amit ezren és ezerféleképp próbáltak már az évszázadok alatt meghatározni, kategorizálni, sőt legutóbbi értesüléseim szerint léteznek olyan szervezetek (Mindig is léteztek, mióta az első ember rákérdezett, hogy MIÉRT?) melyek a megszerzését tűzték ki célul. Könyvek melyek tanácsokat adnak megértéséhez, rémítgetnek, netán ígéretekkel, a földi porhüvely elhagyása utáni öröklét mézesmadzagjával próbálnak hatni ránk. Igazából ez mind humbug. A lélek TE vagy, minden, amit születésed pillanatától láttál, tapintottál, hallottál, szagoltál, ízleltél, minden, amit életedben éreztél. Nem a körülmények alakította zavaros massza, amit szakállas áltudósok kényelmetlen díványokon analizálni próbálnak. Nem egy felsőbb hatalomtól kölcsönkapott drágakő a két tüdőlebenyed közt, ami pontosan 21 grammot nyom, s amit egyszer vissza kell adnod, mikor is bevizsgálják hány repedés, karc, s mennyi kosz gyűlt fel rajta az évek során és, hogy rendszeresen políroztad-e. Egyszerűen TE vagy. Hús, vér, izmok, érzelmek, gondolatok végtelenül precíz és bonyolult hálózata, s hiszem, hogy nem vagy felelős érte senkinek csupán önmagadnak. Nem születhetsz jónak, vagy gonosznak. Magad válsz azzá döntéseid (Melyekről néha azt gondolod, hogy nem is a tieid voltak, de ez a világ legnagyobb hazugsága.), cselekedeteid útján. A környezet megváltoztat, talán az utat is megvilágítja előtted, de ki mondta, ki merné azt mondani, hogy nincs egy másik (Valójában végtelen számú.) út a sötétben a fényes sugárút mellett, ami teljesen máshová vezet?
A lélek az, ami összeköt három embert. Van, hogy csak pár évre, évtizedre, de ha odafigyelsz erre a törékeny és igen drága kapocsra, akkor tarthat egy életen át is. Vagy tovább. (Mivel nyitott, intelligens emberek lévén nem vethetjük el a kénköves pokol / bársonyos angyal popsik nyomát viselő felhővilág létének esélyét sem.) Két barát az rengeteg. Maga a végtelen. Kiismerhetetlen, mégis ismerős entitások, akik szelleme oly közel áll hozzád mintha egy méhben fogantatok volna. Igazán gyönyörű az olyan barátság ahol ez nem csak képletesen igaz. Olyan érzés, mint a szerelem, csak a furcsa csípős bizsergés nélkül, amit úgy hívnak testi féltékenység. (És nem az önzés a fő mozgatórugója a másik említett érzelemmel ellentétben.) Mert hát féltékenyek lehetünk velük kapcsolatban is. Egy nő, férfi, aki felbukkan hőn szeretett lelki társunk életében. Legszívesebben a késért nyúlnánk… hogy a süti szélét vágjuk az új jövevénynek, nem igaz? Kis bukkanók barátságunk sztrádáján. Legtöbbször jobban tesszük ha ülünk csöndben, mosolyogva és kedvesek vagyunk. Belül úgyis tudjuk, hogy az a szív, amire pályázol már örökre a miénk te kis…
Őszintén szólva nem vagyok biztos a dolgomban, mikor azokról kell írnom, akik a barátaink voltak. Az is szép volt, igaz és boldogságban töltött idő. De akkor mi lett vele? Itt jönnek be a képbe a döntéseink és a körülmények. Túl végtelen, túl felfoghatatlan mérvű lehetőségek. Nem is mennék bele. Maradjunk meg jó viszonyban és elevenítsük fel a régi csínyeket, emlékeket néha egy korsó sör mellett. Lelki fotóalbum egy ilyen találkozás. És akármennyire is nem akarjuk nyálas, romantikus nagymamákká leszünk mind ilyenkor. Csodálatos.
Ha sikerült megszilárdítanunk barátságunkat (Főképp mert az illetők túl sokat tudnak rólunk ahhoz, hogy futni hagyjuk őket.) és úgy érezzük boldogok vagyunk és nincs szükségünk semmire, na akkor jön a MI életünkbe a NŐ/FÉRFI. És mint egy Atlantiszt romba döntő földrengés, átformálja képzeletbeli sztrádánkat, amin kézen fogva száguldottunk a végtelen felé eddig. (Amennyiben hímek vagyunk természetesen NEM kézen fogva.) Teleszórja Grand Kanyon méretű repedésekkel, felgyújtja és kétméterenként traffipaxokat állít rá. A másik oldalról ezek bezzeg csak bukkanóknak tűntek... Innentől utunk egy olyan hullámvasútra emlékeztet, ami nem sínen megy, hanem nekünk kell kormányozni és két oldalról rángatnak mindenféle démoni csápos bugyborékoló szörnyetegek megpróbálván rábeszélni minket, hogy inkább romantikus filmet nézzünk szombat este ágyból ne pedig meccset a kocsmában és fordítva. Csodálatos.
Mi pedig leizzadva, holtfáradtan, utolsó erőnkkel a kormányhoz kötözzük megkínzott lelkünket és mosolygunk, mint a marharépa, mert értünk küzdenek az acsargó szörnyetegek, minket akarnak felfalni szeretetükkel és ettől borzasztó különlegesnek és fontosnak érezzük magunkat.
ÉLNI K. JÓ!

Rocket

2010.12.30. 19:07

Crimson sky, glows above me,
but im just a lonely soul,
i'll never turn my back on you
together we'll get throught,
to the end of everything

Love's like a rocket,
just push the button, fire and forget,
love, love, love,
love's like a rocket
your kiss gives me a token
to a spaceship
to shoot my heart to the moon
shoot, shoot, shoot,
to the darker side of our soul

Crimson sky glows above me
and now i'm not alone
i'll never turn my back on you,
together we'll get through,
to the end of everything

Love's like a fallin' star
most shiney before it's death

Szerző: Oidipus Prime

8 komment

Címkék: lyric rocket

Versek

2010.12.14. 21:17

Ha már elmúlt lábatokból a remegés, ami az előző történet szörnyűségeinek olvastán állt bele, akkor vessetek egy pillantást Zoo_Lee két versére is...
Garantáltan visszatér!

Mennyekbe

 

Éjfekete köpenyem szárnyakra cserélném,

Bárcsak béke lakozhatna szívem leges legmélyén!

Azt álmodom, hogy e pokolból kiszakadok

És magasra török, ahol léteznek angyalok.

 

De Moi

 

Azt kérded, ki volnék én?

Megalázott, tudós vén,

Kit gyerekszobába zártak tréfából.

Egykor dicső szeráf a felső világból

Kinek szárnyait

Puszta kézzel tépték meg.

Sajnálni akarsz tán?

Nézz a szemembe!

A remény tovább lángol benne.

Amit akarok, azért harcba szállok,

És összedőlhetnek világok,

Szívemben az igazság s a jó

Fénye el nem halványul.

Gyermeksikoly

2010.12.14. 21:14

A mai nappal új vendégíró tűnik fel a blogon, Zoo_Lee, akinek sötét, depresszióhoz közeli hangulatú írását osztom most meg veletek. Jó szórakozást hozzá!

K-víz

2010.12.13. 23:41

Na kis kommentelni lusta szárazföldi patkányok!
Miről szóljon a következő novella?!

A: SZÖRNYEKRŐŐŐŐŐL O_o
B: ŰRSZÖRNYEKRŐŐŐŐŐL
C: Kalózos, dajdajozós, ivós, rablós, tengeriszörnyes
D: Vagy csak legyen simán szörnyű? XD


Oidipus Prime signin' out...