Ezt az álmomat egyszer már leírtam, aznap mikor felébredtem belőle. Sajnos a blogon írtam, nem szövegszerkesztőben és valami hiba miatt nem mentette el végül. Azóta érlelődött bennem egy kicsit a történet és úgy gondolom, hogy most kicsit más külsőben, történetként írom meg. Az alapja és a jelentéstartalma nem változik, csupán összeszedettebbé kívánom tenni. Maga az álom, egy mozaikszerű, film noir-os utazás volt, afféle menekülés egy névtelen rettenet elől ami árnyékként ülte meg az egész látomást. Sokszor elvesztettem a fonalat és képszakadás történt, hogy egy időben jóval későbbi történésbe kapcsolódjak be. Ezeket a részeket nem is próbálom áthidalni, ezért lesz darabos a történet. A közöttük történteket mindenki álmodja meg maga.
Éjjel van, sötét sikátorban sétálok egy fekete város olajos gyárnegyedében. A sarkon pislákoló lámpa egy macskaköves utcácskát világít meg. Kilépek a fénybe, az utca túloldalán ósdi épület, előtte parkol a kocsim. Egy nagy kékesszürke, nyitható tetejű gyors autó. Most ahogy a hűtőrácson megcsillan az utcai lámpa fénye ami glóriaként veszi körül, kissé fenyegetőnek látszik. Egy régi raktárépület előtt parkol, korán érkeztem tartottam hát egy cigarettaszünetet a közelben. Az órámra nézek, lassan ideje lenne befejezniük. Kapnak még öt percet aztán bemegyek, döntöm el magamban. Rágyújtok még egy cigarettára.
Az épület háta mögött, egy újabb síkos kövezetű sikátorra nyíló vasajtón jutok be. Nem nyikorog, halkan berakom magam mögött, senkit sem szeretnék megzavarni idő előtt. Felmegyek a vakolatlan, vörös téglás falak közt egy betonlépcsőn, a tetején egy barnára pácolt, hangszigetelt tölgyfaajtó. Kopogok, bár felesleges és belépek. Egy közepes szobára nyílik az ajtó, benne fapadok, egy vörös szőnyeg és rengeteg stúdiókban használt lámpatest. A rendező megereszt egy mosolyt aztán visszafordul a kellékesekhez és utasításokat osztogat nekik. Az egyik padon három földre szállt angyal szív hosszú szipkával apró cigarettákat. A lányok elbűvölően mosolyognak rám, én visszamosolygok és biccentek. Az aktuális férfi színész egy padon fekszik, karjai a feje alatt, félmeztelen, csupán egy félig begombolt farmert visel. A lányok már felöltöztek, akár ha a szombatesti revüre készülnének. Legeltetem a szemem egy kicsit a város legfelkapottabb „erotikus filmszínésznőin”… és ekkor belép Ő. Egy oldalajtón libben be, odasimul a rendezőhöz és puszit nyom az arcára. Ahogy meglátom tudom, hogy ő az akiért jöttem. A mélylila, vállpánt nélküli ruha szabadon hagyja gyönyörű, csokoládébarna vállait, szorosan simul a testére kiemelve ezzel nem mindennapi domborulatait. Haja apró hullámokban gördül a vállára, szeme a legmélyebb, szédítő barna örvény amit életemben láttam.
A többi lánnyal beszélget, rám ügyet sem vetve, majd incselkedve csókoltat magának kezet a padon eddigre felülő férfivel. Mardosó féltékenység, ügyet sem vetek rá. A rendező eközben kihordatta a felszerelést és már a kabátját veszi, a stábtagok is lassan elszállingóznak. Hamarosan ketten maradunk. Én és az a lilaruhás angyal aki az ablakon át bámulja a haldokló város pislákoló fényeit. Mögé lépek, némán a vállára teszem a kezem. Hátrafordul és rám néz. A szemeiben nyoma sincs az iménti felhőtlen jókedvűségnek. Olyan szemek ezek melyek megszokták, hogy elrejtik a lélek szenvedését, most mégis ártatlanul, rémülten szegeződnek rám. Kicsit magasabbnak érzem magam. Magamhoz húzom és megölelem, hagyja magát, visszaölel, ennyi elég is. Egy percig így állunk aztán elindulunk a kijárat felé.
Félúton megtorpan, rémülten szinte földbegyökerezett lábbal áll. Egy autó motorzúgása hallatszik fel az utcáról. A hangok alapján jó nagy kocsi lehet és épp most parkolt le a raktárház elé. Kinézek az ablakon, fekete régies autót látok, fényszórói a szemembe világítanak ezért csak a körvonalát látom annak a ballonkabátos, kalapos alaknak aki kiszáll belőle és a hátsó ajtó felé indul. Szörnyű balsejtelem uralkodik el rajtam. Irreális rettegés, mégis úgy érzem ha azaz alak feljön ide és itt talál minket szörnyű dolgok fognak történni.  Karon ragadom a lányt és kinyitom az emeleti ablakot, kimászunk a tűzlétrára és amilyen halkan csak lehet megpróbálunk leosonni. A lány szó nélkül követ, hátamhoz simulva, végletekig bízva. Leérvén bepattanunk a kocsimba és a gázra taposok, kissé talán túl hevesen mert a motor felbőg és az autó kilő mint egy rakéta. A visszapillantó tükrében egy alakot látok annál az ablaknál amin keresztül átmásztunk a tűzlépcsőre. Magas, ballonkabátos, kalapos figura. A hideg futkos a hátamon tőle.
Nem tudom mióta vagyunk úton, azt sem valójában mi elől menekülünk, a lány akivel sosem szóltunk még egymáshoz mellettem alszik az ülésen. Mindkettőnkön ugyan az a ruha amiben elhajtottunk a raktárháztól. Álmában talán még gyönyörűbb mint ébren, egy pillanatra elgondolkozom és majdnem kisodródunk az útról. Visszarántom a kormányt, de ettől felébred és álmosan rám pislog.
- Üldöznek még? – a hang amin megszólal, mintha egy szeráfé lenne.
- Nem tudom. - dörmögöm vissza esetlen medvemorgással. – Azt hiszem leráztuk.
Bólint és újra becsukja a szemét. Pár kilométer után furcsa bizsergő érzés kezdődik a tarkómban, mintha figyelne valaki, rémülten pillantok a tükörbe és rettegésem csak fokozódik amikor meglátom, hogy a szerpentinen egy hatalmas, ósdi, fekete autó egyre közelebb kerül hozzánk. Nyomom a pedált amennyire csak ezen a kanyargós úton lehet, az őszi fák sárga és vörös foltokként úsznak el mellettünk. A fekete autó mégis kanyarról kanyarra egyre közelebb ér. Feltartózhatatlanul közeledik, reflektorai fényes nappal is teljes fokozaton működnek, a sötétített üveg mögé nem lehet belátni. Nincs is rá szükség, lelkem mélyén pontosan tudom ki ül a volánnál. Egy fekete ballonkabátos, kalapos ember akinek ördögi vigyorra húzódik a szája. Egyre gyorsabban száguldunk a kígyóként csavarodó úttesten, útitársam a rázkódásra és a hirtelen kanyarokra felébred, de nem szól csak ijedt őzikeként gubbaszt mellettem. Elszánom magam, akárki légy is őt nem kapod meg te fekete förtelem. A végsőkig elmegyek, imádkozom, hogy a szerencsém kitartson  amíg megfelelő helyre érek. Észrevétlenül lassítok kissé, bevárom a fekete szörnyeteget, aminek ezüst fogsora hamarosan a lökhárítóm mögött csattog már. Ekkor egy hirtelen jobbkanyarral bevágódok egy erdei mellékútra, port és kavicsokat szórva üldözőm elsuhanó autójának oldalára. Sajnos csak csatát nyertem nem háborút, hallom ahogy nyikorogva fékez és sátáni morgással tolat vissza utánunk, miközben szélsebesen robogunk hegynek fel egy földúton. A fák ágai a szélvédőt karcolják, a kezeim a kormányon már szinte hófehérek, idegeim pattanásig feszülnek. Ekkor megtörténik a legrosszabb, nem sikerül bevennem egy kanyart és a kocsi egy fának csapódik.  A motorház felgyűrődik, sötét füst száll fel alóla. Kikapcsolom az övem és szépséges utasomhoz fordulok megnézni nemesett-e baja. Ő azonban már ki is ugrott a kocsiból és lélekszakadva rohan felfelé a hegyen.
- Ezt elszúrtam. – mondom hangosan és megtoldom pár keresetlen jelzővel, saját magamat és az ismeretlen üldözőt szidva. A barna bőrű szirén után futok, hátra sem kell néznem, hallom a kocsiajtó csapódását és egy bőrcipő csattogását ahogy a féreg utánunk rohan. A lány elég messze jár már, alig látom a fák között. Megfordulok. A kabátos alak megtorpan, már csak méterekre van már tőlem, ez nem az a fajta veszély ami elől elfuthatsz vagy elbújhatsz. Harcolnod kell.
Földöntúli, hideg szél borzolja fel a hajam, belekap az alak kabátjába. Mint egy alvilági denevér bőrszárnya, úgy csapkod körülötte. Az arca a kalap karimája alatt rejtőzik, lassan felemeli a fejét és rám néz. Zöld lencséjű, hegesztőszemüveg szerűséget visel, ajka mosolyra húzódik és kivillannak szájából borotvaéles fémszínű fogai. Felemeli a karját és rám mutat, kabátujjából rozsdaszín homok ömlik, a szél felkapja és porörvénybe borítja a démoni alakot.
- Előlem nincs menekvés. – ezt a három szót mondja felém, de nem emberi hangon, a fejemben hallom őket.
- A lány az enyém, nem mentheted meg. – Förtelmes sustorgás, mintha törött fogaskerekek nyikorgásából állnánk össze a szavak, szinte hallom a homokot örökkön őrlő fogak karistolását a koponyámban. Közel vagyok az eszméletvesztéshez de kitartok, addig nem jut feljebb amíg én élek határozom el magamban.
Legyen hát! – Kiáltása visszhangot ver elmémben és szédítő sebességgel ugrik nekem. Kimozdítom magam alól azt a fatönköt amit meglazítottam miközben hangtalan párbajunkat vívtuk akaratunk fegyvereivel és teljes erőmből felé rúgom. A halott fa durva reccsenéssel ütközik a fejének, leveri róla a kalapot és összezúzza a szemüvegét. Ó az örvénylő pokol kénköves üregei. Az űr sötétjének feneketlen káosza. Minden gonoszság és fájdalom ebben a tekintetben sűrűsödik össze. Végtelen sötét lyukak vannak csak a szemei helyén, sárgás izzás fénylik a mélyükön, őrület és szenvedés ígéretét hordozva. Összerogy és a betört koponyáján keresztül szivárgó homok után kap, visszaszívja magába. Hátat fordítok és lélekszakadva rohanni kezdek a lány után, fel a hegyre, fákat kerülgetve, bokrokon törve keresztül. Az őszi erdő szinte izzik körülöttem, örvénylő szél kavarja fel a káprázatos avartengert és mint őrült táncoló lángok keringenek körülöttem a halott levelek. Én csak rohanok, rohanok egyre feljebb, eszemet vesztve minél távolabb attól a földöntúli borzalomtól. Phlegias by Geldrin 2010
Valahogy beérem a lányt és megragadom a kezét, apró ujjainak esdeklő szorítása új erőt önt belém. Valahol mélyen remélem, hogy megérzésem nem csal és a hegytetőn biztonságban leszünk. Szinte szállunk a föld felett, kéz a kézben utolsó erőnkből rohanva egy képzelt biztonság karjai közé. Lassú ütemű, halk zene üti meg a fülem, ahogy haladunk felfelé egyre erősödik, új és új szólamok vegyülnek bele. Számomra ismeretlen hangszereken játszanak, ismeretlen dalt. A zene egyre hangosabb, egyre erősebb lesz, szinte körülvesz minket, mintha egy láthatatlan kéz lenne ami szárnyakat csatol a vállunkra, hogy elmenekülhessünk a végzet karmos keze elől. Kibírhatatlanul szép. Önkéntelenül záporozni kezdenek a könnyeim, a boldogság, az öröm könnyei, hirtelen eszembe jut minden szép emlékem születésemtől fogva. Mindaz amiért megéri élni, a mosolyok egy nyári délután, a baráti kézfogások egy bárban. Egy ölelés, egy mese amit édesanyám ajka suttog nekem. Egy csók, egy illat. A tavaszi ég csillagai, hűs szellő egy nyári napon. Észre sem vettem és elértük a hegytetőt. Fűvel borított tisztás a csúcsa, szinte teljesen lapos. Rajta szivárványszínekben pompázó sátrak állnak, mindegyiknek a tetejéhez papírsárkány erősítve amik az örök szellő hátán lebegnek a magasban. Színes szalagok és totemfák mindenfelé. A sátorok közt, emberek, boldogan, arcukon mosollyal integetnek felénk. A tisztás közepén tábortűz, vidáman pattogva, körülötte három zenész és egy szakállas férfi. A muzsikusok nem hagyják abba a játékot, egyre csodálatosabb hangokat csalnak ki ismeretlen hangszereikből, a férfi viszont közelebb lép, összeérinti homlokát a lányéval és int neki, hogy leülhet. Az még utoljára rám néz, leheletfinom csókkal búcsúzik és fel vesz a földről egy negyedik hangszert, majd ő is játszani kezd. A férfi a kezét nyújtja és azt mondja.
- Köszönöm, hogy visszahoztad közénk. -

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr461683742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

oPPÁRÉ 2010.01.19. 20:07:50

Szépvolt, ezt lehetne vegyteni a fekete fellegek storyjával. persze a gondolati vonalra gondoltam...

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.01.19. 20:12:51

@oPPÁRÉ: Hát azt más vonalon viszem tovább azt hiszem, egy sötétebb történetnek gondolom egyenlőre.
> Régebbi bejegyzések"/>