A vég kezdete

2010.03.06. 09:51

Lélekszakadva rohantam felfelé a lépcsőn, hallottam, ahogy a nagy, melák test utánam vágódik a fordulóban. Mély, torokhangú hörgés szakadt fel nagyapám torkából, aztán lassan elkezdett fölfelé botorkálni, fokról fokra. A tetőtér be volt rendezve, a végében ott ült az unokatestvérem, sértődötten, hegedűjét nyúzva kuporgott a sarokban. Saját játékától nem hallotta, amikor odalent megőrültek az emberek. A családi ebédből vérengzés lett, még láttam, ahogy anyám kimenekül az ajtón, mikor apám és nagyapám rávetették magukat a mamára. A sikoltásoktól rémülten menekültem a szobámba az emeletre. Láttam, ahogy nagyapám vérben forgó szemekkel, nyáladzva veti magát utánam. Hallottam a csontok reccsenését és a nappaliban csapdába esett rokonok kiáltásait. Ráüvöltöttem az unokaöcsémre, hogy azonnal segítsen eltorlaszolni a feljárót. Ő nyílván azt hitte, gúnyolódni jöttem utána és meg sem mozdult. A fal felé fordulva gubbasztott a sarokban. Amint közelebb léptem megfordult és rám meresztette a szemeit. A világűr sötétje tátongott a helyükön. Valami megváltozott benne is, nem úgy, mint a lentiekben, nem ugyan az a kór ütötte fel a fejét benne, valami sokkal rosszabb. Azok odalent dühöngő vadállatokká váltak, de ő. Ő inkább elvesztette a lelkét. Hátrálni kezdtem, ám hallottam, ahogy nagyapám kövér, öreg testét felvonszolja az emeletre. Megpördültem, ott állt mögöttem zihálva az erőlködéstől. Ínyét felhúzta, mint egy támadni készülő kutya. Morgott, a nagypapám rám morgott mielőtt botladozva nekem rontott volna. Beugrottam a szobám ajtaján és bevágtam magam mögött, elbújni, menekülni, csak ez járt a fejemben. Csakhogy nem volt hová, a szobámban mindössze egyetlen szekrény és egy ágy volt, a játékaimnak egy alacsony polc a sarokban, benne kisautók, fröccsöntött dinoszauruszok és egy doboz lego. Ki az ablakon át, felnyitottam a bukóablakot és elkezdtem kimászni a tetőre. Már majdnem kiértem, amikor a papa berontott és megragadta a lábam. Erősen szorította és megpróbált visszahúzni a szobába. Lihegett és morgott rám. Félelmemben felé rúgtam és pont arcon találtam. Fájdalmában felüvöltött és elengedte a lábam. Ettől elvesztettem az egyensúlyom és megcsúsztam, bevertem a fejem az ablakkeretbe és elájultam.
Ki tudja hány óráig voltam eszméletlen, mikor magamhoz tértem a tető szélén feküdtem, az egyik hótüske fogta meg a csúszásomat, valahogy bele akadt a ruhám. Ott lógtam, alattam jó ötméternyi mélység, mögöttem a borzalmak színhelye. Egy hang sem hallatszott, minden csöndes volt. Sírni kezdtem.
Később visszamásztam a szobámba, a tetőtér sarkában lévő maradványokra, amik közt egy hegedű összetört darabjai hevertek, csak egy pillantást vetettem, aztán lassan, óvatosan elindultam lefelé. Óvatosságom hiábavaló volt, odalent is csak halottakat találtam, borzalmas pózokba törten, félig felfalva. A szörnyeteggé váltak bizonyára új prédát keresve kirajzottak a házból. Hallottam, hogy egy autó fékez a ház előtt és emberek kiabálnak, kinéztem és megláttam a katonaság teherautóit, rajtuk sok, hozzám hasonlóan rémült arccal a platókon. Kiszaladtam az udvarból és sírva rohantam egy egyenruhás férfi karjaiba. Hamarosan én is a platóra kerültem és elszállítottak a közeli laktanyába.

Így kezdődött, már nem is emlékszem hány évvel ezelőtt, a laktanyát egy héten belül lerohanták és én egy menekülő családhoz csapódtam, akikkel vidékre utaztunk. Sokáig éltünk egy víkendtelepen a hegyekben, egyszer azonban a férj nem jött vissza a városból ahová élelemért indult és a felesége öngyilkos lett. Csak néztem, ahogy a vére lefolyik a teraszról, aztán kicsavartam a fegyvert a halott ujjai közül és megparancsoltam a síró gyerekeinek, hogy kövessenek. Ekkor lehettem vagy tizenkét éves.
A környező házakat sorra törtük föl és konzerveket ettünk, az egyikben találtunk egy olyan üres valamit, mint ami az unokaöcsém volt valamikor. Csak ült egy sarokban, teljesen lesoványodva és maga elé bámult. Ki küldtem a két gyereket és a fejéhez illesztettem a fegyvert. Nem tudtam meghúzni a ravaszt. Továbbálltunk. Találtunk egy sátortábort, ahol azonban ránk lőttek, futottunk vissza az erdőbe, meg sem álltunk, amíg ki nem értünk egy betonútra. Ezt követve jutottunk el egy valaha tüdőszanatóriumként funkcionáló, mára erődítménnyé előlépett helyre. Itt többtucat család élt és befogadtak minket. Megtanultam lőni, kaptam rendes kaját, volt hol aludnom. Amikor négy év múlva újra átváltozott pár ember és a mészárlás újrakezdődött, megtanultam hidegvérrel ölni. Kipucoltuk a szanatóriumot aztán a siránkozó túlélőket magukra hagyván nyugat felé indultam, arra amerre tudtam, hogy régen ott laktam. Meg akartam keresni a nagyapámat. Véget akartam vetni a szenvedéseinek. És az enyémnek is.
Most húsz éves vagyok, több ezer szörnyet küldtem át a másvilágra, afféle szakértő lettem, „zombivadász”. Tudom mit fognak tenni, tudom, merre kell menni, hogy ne találkozz velük és ha rossz napom van, azt is tudom merre kell menni, hogy igen. Járom a nagyvárosokat, tömeggyilkos vagyok, az emberek mégis örülnek nekem, elborzadnak, amikor rezzenéstelen arcomra néznek, miközben lesújtok a baltával. Nem értik miért verem szét puszta kézzel annak a hullának a fejét a falon, hátrahőkölnek, amint gránátot hajítok a szörnyek közé. Mégis örülnek nekem, megmentem őket, meg mutatom, merre menjenek, hogy biztonságos helyre leljenek. Nem értik, hogyan élhet valaki így, ahelyett, hogy a régi világ rendberakásán fáradozna. Nem értik meg, hogy nincs már mit megmenteni.
Épp egy kis csapatot terelgetek át egy lebombázott városrészen, nem értik meg, hogy nem viccből járok úgy, mint akinek kitört a lába, mielőtt bekukkantok egy útkereszteződésbe, A rohanó halottak az elsők, nem tudni miért lettek ilyenek. Ezek előjönnek azonnal, amint könnyű prédát látnak, ha erősnek mutatkozol, becserkésznek és orvul támadnak rád. Most rám rontanak, ha jól számolom nyolcan. Felemelem az AK-t. DURR-DURR-DURR-DURR. Fordulok, a másik utca felé. DURR-DURR-DURR-DURR. Vége. Hiába gyorsak, hiába okosabbak, mint az átlag, ahhoz túl hülyék, hogy a csalásra rájöjjenek. Intek, hogy jöhetnek, az egyik férfi, egy magas, idióta ábrázatú, aki bizonyára eddig valami irodaházban barikádozta el magát és az alkalmazottain élősködött, most előrelép. Pofázik valamit, arról, hogy az épen maradt utcákon kéne áthaladni, a bombakráterek törmelékkel borított dzsungele helyett. Megvonom a vállam és továbbindulok.
Most jönnek a csoszogók, kitartó férgek, ezek totál hullák, nem számít ha belelősz egy tárat, nincs értelme. Fejbe kell lőni őket, vagy lenyakazni, vagy szétverni a koponyájuk. A golyókat jobbszeretem a gyorsaknak tartogatni. Így leengedem a géppuskát és leoldom a baltát a hátamról. Hátrafordulok és szólok a megszeppent embereknek, hogy elkéne a segítség. Hárman lépnek oda, egy apa, kisfiát hátratolva, kezében egy ásó, egy nő egy pisztollyal, és egy fiatal srác egy baseballütővel. A nőt hátraküldöm, mondván spóroljon a golyókkal a vészhelyzetekre. A tántorgók vagy huszan vannak. Előrerohanok és az elsőnek futás közben vágom bele az arcába a baltát. Folyamatosan mozgásban kell maradni, azzal a sebességkülönbséggel, amivel rendelkezem, kitudom játszani őket, így nem torlódnak fel, egyenként végezhetek velük. Általában egy csapás, ha szarul találom el és csak a koponyatetőt zúzom be, akkor kettő. A kövéreknek jobb a koponyáját célozni, míg a csontiknak mehet nyugodtan nyakra, egyből leugrik a fejük. Rohadtul elfáradok a végére, megkell támaszkodnom a baltanyélben. Hátranézve látom, hogy az apuka elég szarul áll, egy fekélyes testű foltos bőrű hulla fojtogatja, alig bírja eltolni a nyáltól csöpögő szájat a torkától. A dombon maradottak csak rémülten állnak. Hihetetlen, hogy egyes emberek még kényszerhelyzetben sem tudnak ölni. Odarohanok és kitöröm a féreg nyakát. Meglepetésemre nem döglik meg, hanem nekem ugrik. Lendítem a baltát és leugrik a feje. De még mindig jön, fej nélkül, tántorogva, kezeit vakon lóbálva felém. Megragadja a nyakam és hihetetlen erővel fojtogatni kezd. Odakapok az oldalamon lógó fegyverhez és beleeresztem az egész tárat. A kéz szorítása nem gyengül, lassan elsötétül előttem a világ. Még hallom, ahogy az apa azt ordítja a nőnek, a fejet, lője szét a fejet, még mindig életben van! Aztán minden elsötétül.
Pofozgatásra térek magamhoz. Aggódó arcok hajolnak felém. Valaki egy kulacsból vizet csorgat a homlokomra. Körbefordulok, felülök. Megköszönöm a segítséget.
Feltápászkodom és azt mondom nekik; Jól van most megismerkedhettünk egy új fajta szörnyeteggel, a legfontosabb szabály továbbra is az maradt; öld meg a fejet, meghal a test. Siessünk át a bombatölcséreken, még így is négy kereszteződés van előttünk és egy szántóföld.
Hosszú nap lesz a mai.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr301813268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

WAR89 2010.03.06. 12:31:23

úúú fasza nagyon, remélem ennek is lesz folytatása

Cymero 2010.03.07. 22:06:35

Hajará anakin! Szeretjük a zombihentet a te kezedből.
> Régebbi bejegyzések"/>