Farkasok órája

2010.06.22. 03:10

A terem, amibe az ifjú belépett a zöld ajtókon át félhomályos volt, ablakai elfedve, súlyos függönyökkel letakarva bújtak meg a roppant oszlopok mögött, amik alátámasztották a hatalmas, elefántcsonttal borított kupoláját. Kövezete jádéból és atlantiszi márványból volt rakva, mintázata egyszerre volt szemétgyönyörködtetően tökéletes és viszolygáskeltően idegen. Ismeretlen motívumok, ezer éve kihunyt csillagok térképeinek tűnő, bonyolult jelek sokasága. A jádekövek halványan pulzálni látszottak, ahogy a fiú elhaladt köztük, érezte a borzalmas mágiát, amit a halott anyaghoz kötöttek Lemúria barnaszakállú, rézkoronás mágusai egykor. Füstölőillat szállt a levegőben, keverve valami tompa, súlyos dologgal, ami megülte a termet. Varázs és bebörtönzött istenek aurája lengte körül az egész csarnokot, megragadva, befalazva az elsötétített helyiségben, egy erős akarat szolgálatában. Az úr, a kéz, amelyben a hatalom láthatatlan fonalai egybefutottak egy trónon ülve várta Pahlawant. Amon-Ra, a napisten avatárja, Gyphteon veteránja, Bubastis fáraója, arisztokratikus arcát kihangsúlyozó fejdíszében, de egyszerű, praktikus öltözetben foglalt helyet a gigászok trónján. Harcos volt, mielőtt a fényességes Ozirisz bajnokává, s később hangjává választotta. Jobb kezénél sarlóhoz hasonló kard feküdt, ennek markolatgombján nyugtatta kezét, baljával ezüstláncra fűzött ankhot tartott.
Félóra múltán a palota ablakait megnyitották, függönyeit félrehúzták és meleg, tengeri szellő kergette ki a homályt a faragott oszlopok közül. Az erős belső szemmel megáldott Rompok látták, ahogy egy lilás, alaktalan füstgomolyag kiröppen az egyik ablakon és lustán sodródva széllel szemben észak felé száll. Hamarosan viszontlátták Pahlawant, aki nem szólt azokról a szavakról, amiket a félistennel váltott, s nem tette semmiféle megjegyzést látogatásának eredményéről, az aprónépek pedig nem kérdezték. Megrémítette őket a fiatal tekintetben lobogó fény. A hős ettől kezdve nem beszélt senkivel, s nem vett magához sem ételt, sem italt a harc végéig. Arcába húzta vörös maszkját, a tollak felmeredtek a csúcsos harci díszen és megmarkolta lándzsáját. Eztán Bastet szolgálólányai odavezették őket a sereg elején álló, felmálházott harci elefánthoz. A Rompók, macskáik hátán ülve, szárnyaikkal egyensúlyozva, sőt, néha megemelve hátasaikat, ügyesen kapaszkodtak fel a kötélhágcsón az ormányos bestia hátára. Bubastis bajnoka búcsút intett Bastet istennőnek és kék ponyvával letakart rinocéroszának hátán megindította a nagy menetet.
A gyaloglás hosszú volt és kemény. A hatalmas sereg mégis szinte veszteség nélkül érkezett meg Kavanga völgyszorosához, hála az íbiszeknek, akik ivóvizet hordtak a folyókból és nagy csapatokban repültek a menet felett, csőrükből enyhet adó nedvességet locsolva a kitikkadt gyalogosokra. Szárnyuk árnyékot adott, éles szemükkel pedig a legfáradtabbakat és legelcsigázottabbakat figyelték, s nekik csorgatták a legtöbb vizet. A kékköpenyes lándzsások haladtak a harci elefántok és orrszarvúak mögött, őket követték Haldava bennszülött törzsei, vad, háromszarvú zsiráfjaikon lovagolva, kezükben a Juringa mocsár hatalmas kagylóiból készült kürtökkel, melyek hangjára hátasaik tombolva rúgnak és öklelnek, vállukon átvetve viselték rövid íjuk, derekukra tegezt és fogazott tőrt kötöttek. Utánuk tízezer rabszolga és szegény szabad, bronzkardal és baltával felszerelve, könnyűvértjükön a nap izzó korongja, lelkükben a remény, hogy ha elég jól küzdenek, felszabadulhatnak, kivívhatják családjuknak a harcos előnevet. A sort Bubastis lovassága zárta, zászlóik úgy lobogtak a szélben, mint egy égő erdő lángjai a lándzsarengeteg tetején. A csapatok közt elszórva, oroszlánok és gepárdok falkái ügettek, tevén lovagoló nomádok kurjongattak, miközben görbe pengéjű handzsárjaikkal terelték a vadakat. Krokodilmaszkos papok és társzekereket vontató hüllők követték a sereget, az utánpótlást szállítva. Így érkeztek meg Bubastis és tartományainak egyesített seregei a szurdokhoz, a sivatag kapujához, ahol véget érnek az északi part sík füves mezői és gyümölcsösökkel teletűzdelt lankái, hogy átadják helyüket a homoknak és a dűnék végtelen hullámainak. A skorpió ollójához hasonló sziklához, a Sarrenat hegylánc egyetlen járható ösvényének végén, ahol felállíthatják a csapdát, amivel farkast akartak fogni.

Idegen alak rajzolódott ki a szirten, a vörös napkorong háttere előtt. Nem e vidék sarja volt, fémbe bújtatott testének furcsa volt a meleg, párás környezet. Kétkezes csatabárdját marokra fogva, némán állt és nézte a közeledő sereget, aztán hideg kék szemében sátáni öröm villant, ahogy felkacagott és eget-földet rengető csatakiáltással ellenfeleire vetette magát.
Bubastis bajnoka kétségbeesetten fedezte fel, hogy elkéstek, a jól átgondolt terv kudarcba fulladt, a szurdok és az azt körülvevő sziklás vidék ahelyett, hogy csapdává vált volna az ellenségnek, most erődítménnyé változott. Kacskaringós utakkal tarkított, barlangokkal tűzdelt várrá, amit megkellet ostromolnia. Fogalma sem volt, hogyan értek ide ilyen gyorsan, mily sötét erő segítette észak farkasait gonosz céljuk elérésében, de nem is volt ideje ezen töprengeni, a láncinges, kardokat lóbáló horda a menetoszlopra vetette magát. Felbolydult hangyabolyként törtek elő a sziklák réseiből és a föld odvaiból. Veszett kutyaként támadtak a seregre, ész és látszólag terv nélkül, bízva a meglepetés erejében. Íjászaik nyílvesszők ezreivel sötétítették be az eget, úgy tűnt minden kiszögellésen, minden párkányon egy-egy barbár fekszik, kezében tiszafa íjjal, fogaik közt horgas végű nyíllal. A káosz és fejveszettség pillanatai következtek, százával hullottak Bubastis katonái, kardok vágták fel testüket, nyilak szúrták át torkukat, találták meg hátasaik páncélján a rést. A bajnok elkiáltotta magát, pallosa fellángolt és a harci elefántok trombitálva követték, ahogy nekifordította tajtékzó hátasát a támadók seregének. Az orrszarvú leszegett fejjel rohant bele a tölgypajzsok sebtében összeálló falába és szalmaszálként szórta szét a farkasbundás, szőke harcosokat. Vastag bőrén nem hatolt ás sem dárda, sem nyíl. Lovasa harci lázban égve, kántálva csapott le hol jobbra, hol balra, s kardja mindig húst vágott, csontot tört. Az elefántok agyarai vérben áztak, ormányaik összepréselték Midgard legjobb kovácsainak mestermunkáit, csak úgy recsegtek a páncélok és sisakok, ahogy a fém hideg présként zárult viselőjük testére, kiszorítva a beleket és összeroppantva csontot, belsőséget egyaránt. Észak farkasainak rohama megtört, a kékköpenyesek is eszméltek és követték a bajnokot a csatába, vállt vállnak vetve, zárt alakzatban zúdultak előre, egymást fedezve. Ajkukon istennőjük nevével öltek és haltak, kilencezer torokból tört elő a végetnemérő kántálás, Iá Bubastis, Iá Bastet, Iá Amon-Ra netjet nefer!

A hős a csata kezdetekor egyedül maradt, a bajnok szitkozódva vágtatott el mellőle és a rohanó elefántok trombitálásától megvadult hátasa őt is magával vitte, sodródva a csatasorban. Pahlawan intett a Rompóknak, hogy maradjanak a védett, páncélozott hátikosárban, ő maga pedig felállt, köpenyét lecsatolva kiterjesztette szárnyait és felröppent a magasba. Halálos lövedékek süvítettek el mellette, ezért magasabbra szállt majd keresni kezdte, hol tudná leginkább hasznosítani a fáraó ajándékát. Tudta, hogy ha a barbárok beveszik magukat a sziklaerődbe a harc hosszú lesz és a kimenetele kétes. Bubastis katonáinak a sivatagban kéne táborozniuk, nyílt színen és a magasból már látta az északiak lovasságát amely, épp most próbálta megkerülni a frontot egy rejtet szurdokon át. Ezek a nehézlovasok rajtaüthetnek a táboron, elpusztítják a vízért menőket, mögéjük kerülve elvághatják őket az utánpótlástól. Ha most nem győznek, nem fordítják meg a csatát akkor bizonyosan veszítenek, a víz, élelem és fedezék mind az ellenség oldalán lenne. Akkor vissza kéne vonulniuk, át a sivatagon és vert seregként bevárniuk, amíg a farkasok már a szent város falai alatt vonyítanának. Úgy döntött, most az íjászok jelentik a legnagyobb fenyegetést. Midgard fiainak precíz, pontos lövései rettentő vámot szedtek a rosszulpáncélozott Haldavaiak közt, sorra buktak fel a hajtók és megvadult patásaik, még jobban szétzilálták az amúgy is foghíjas sorokat. Kinyitotta hát száját, és torkából feltörtek a fáraó mágiával átitatott szavai, amiket még palotája homályában suttogott a fülébe, megidézték az erőt, amit hét éjjen át kötöttek a jádéhoz a hold sugarán utazó Anubisz papok. A lilás felhő, mely eddig a szurdok felett lebegett, láthatóvá lett, majd benne alakot öltött a végzet. Fodrai közül tollas szárnyak bontakoztak ki és fülsiketítő rikoltással kelt életre a Rukh, a villámok és viharok madara. Hatalmas lény volt, hátán elfért volna egy egész palota, birokra kelhetett volna a legnagyobb leviathánnal is, ami a tengerek mélyén szunnyad. Karmai holdsarlóként hasították a levegőt, felkapva sziklát, harcost egyaránt. Szélvészként söpört végig az ellenfél sorain, repülése közben homokvihart kavarva. Rikoltása mennydörgés, dühe az orkán tombolása. A barbárok eldobálták fegyvereiket, sötét isteneikhez imádkozva rohantak el, minél messzebb a sivatag életre kelt haragjától.
Ezt látva, a páncélos alak, a farkasok vezére, Fenrir fattya vad dühvel üvöltött fel, és üvöltését hallva megtorpant a menekülők sora, majd csatlakozván vonyításához, szemükben vörös düh lángjával levetkezték páncéljaikat. Testük izmai nyúlni kezdtek és csontjaik torz deformációk során vastagodtak meg. Fekete fogaik agyarakká nőttek és széles kezükből karmok sarjadtak. A bajnok látta mi történik, és buzdította harcosait, vágjanak le minél többet, mielőtt az ördögi folyamat befejeződik. Nem mindnyájan alakultak át tökéletesen, de a korcsok, torz, félig ember, félig farkas alakjai előbb formálódtak meg a remegő, vonagló húsukból. Vicsorogva vetették magukat testvéreik támadóira, foggal és karommal szakították fel torkukat, mohón falták fel, még élő áldozataik szívét. A tisztavérű Fenrirfiak hatalmas farkasok képében születtek újjá, mély morgással estek a lándzsások és elefántok sorainak. Egy kiéhezett warg falka dühével harcoltak, darabokra tépve embert és állatot egyaránt. Páncélos óriások, fonott szakállal lengették baltáikat, bőreváltó társaik és az alom csenevészebb korcsai agyaraikat csattogtatva alakzatba álltak és csonthegyű ékként fúródtak Bubastis seregének szívébe.
A Rukh lecsapott rájuk, a bajnok és harcosai újra és újra nekik rontottak, de a halottaikon átlépő csupa fog falkával nem bírtak. A rabszolgák és nomádok szétfutottak a sivatagban, mikor egy gigászi, lángoló lövedék átütötte a Rukh mellét és szívébe fúródott. A harci gépezet, ami kilőtte a fekete tölgyből készült veszőt, sárkányok inaiból font húrjával, most ott állt egy sziklaszirt csúcsán. A két óriás, akik a homokvihart kihasználva feltolták Loki íját a meredélyen, újabb töltetet helyezett a sínre, célba véve a bajnok hátasát.
Pahlawan sólyomként zuhant, lándzsája átfúrta az egyik óriás koponyáját és rezegve mélyedt a sziklába, tőrét előhúzva, saját súlyával és zuhanása erejével hanyatt lökte a másikat, majd elvágta a torkát. Fekete vér fröccsent szárnyaira, eláztatva és összeragasztva finom tollait. Megpróbált a levegőbe emelkedni, de hiába, s nem volt ideje, hogy megtisztítsa magát, barbárok üvöltő csapata máris felé tartott a sziklák közt, rúnákkal televésett kardokat lobogtatva.
Fenrir fia, a hatalmas szürkefarkas képét magára öltő gigász meglátta, hogy az a szárnyas féreg, aki azt a borzasztó sárkányt az égre hívta, most ott csapkod és küzd harcosai ellen a wyverníj kezelőinek hullái fölött. Vörös köd szállt az agyára, ösztöneinek engedelmeskedve hatalmas ugrással átrepült a küzdők feje felett és csaholva futott a sziklák felé, hogy fogai közé kaphassa a szemtelen rovar nyakát.

A bajnok kétségbeesetten próbálta összefogni megmaradt haderejét, de a sereg nagy része már a sivatagba járt. Az északiak lovassága elővágtatott a sziklák közül és legázolta a menekülőket, majd a harcoló felek felé fordult, hogy hátba támadja az elvékonyodott vonalakat. A bajnok szembement velük, elefántok és rinocéroszok zúdultak utána, szembe a számbeli fölényben lévő, de csupán lovakon ülő kopjásokkal. A felföldek masszív, erőtől duzzadó hátasai, amik bármely csatamezőn a legnagyobb erőt képviselték volna, itt nevetségesen aprónak tűntek ellenfeleikhez képest.
Pahlawan végzett utolsó támadójával is, a kifulladástól remegve állt, vállán és lábszárán egy-egy mély sebbel, s kétségbeesetten próbálkozott kiszabadítani fekete nyelű lándzsáját, de a fegyver mélyre fúródott a sziklába. A hatalmas farkas észrevétlenül került mögé. Mikor végre kirántotta fegyverét és megfordult, hirtelen egy fenevaddal találta magát szembe. Az alkarnyi fogak összecsattantak és csak az erdőben szerzett reflexei mentették meg attól, hogy a fején csattanjanak. Hátravetette magát, így a szörnyeteg csak a levegőt harapta a helyén, de bűzös nyála Pahlawan arcára fröccsent, savként égette bőrét. Megtántorodott és elesett, tudta itt a vég, szinte már érezte a húsába hatoló agyarakat. De a halál nem jött el. Apró, tűhöz hasonló lövedékek fúródtak az ugrani készülő farkas pofájába, egy épp a jobb szemébe, félig megvakítván. Fájdalmas vonyítással fordult meg támadóját keresve. A Rompok macskáik hátán nyargalászva szünet nélkül árasztották el fúvócsöveik lövedékeivel, míg mozgása lelassult, akadozóvá vállt. Visszatérő emberi értelme, lassan felfogta, hogy vérében méreg kering, de már túl későn. Visszaváltozott azzá, ami volt, magas, szőke harcossá, s mire változása véget ért, egyetlen ép szemében kihunyt az élet.
Vezérük elvesztésekor a farkas fattyak felkapták fejüket, majd vinnyogva, nyüszítve menekültek, most már feltartozhatatlanul. Emberi alakban maradt társaik kétségbeesetten harcoltak, nem adták a vérüket könnyen, de maguk maradtak és a kék köpenyesek lándzsái végül átjárták mindnyájuk testét. A bajnok lekászálódott halott orrszarvúja hátáról, s büszkén nézte a sivatag felé menekülő lovasokat. Elefántjai megfogyatkoztak ugyan, nem egy feküdt a porban sündisznóként teleszurkálva dárdákkal, de minden ormányosra egy tucat ló jutott a földbe döngölve. A krokodilmaszkos papok máris kántálták a halotti imákat.
Pahlawan lemosta szárnyáról az északi föld, sötét tárnái közt fogant óriás ragadós vérét és miközben tollait szárítgatta, lenézett az aprónépekre, akik fáradtan ültek a patakocska partján, macskáik nyalogatták sebeiket és köszönetet mondott nekik az erdő nyelvén. A Rompók tiszta szívből válaszoltak; Megesküdtünk testvér, megvédünk életünk árán is, mert egy vagy közülünk, az erdőhöz tartozol.
A hős a napra emelte tekintetét, majd felrepült és hátra sem nézve elindult haza, a dzsungelbe.

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr162099970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.06.22. 03:16:40

És befejeztem. Remélem elég badass, és kielégíti a befejezett történetek iránti vágyát mindenkinek.

Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.06.22. 10:02:08

ÁÁÁáááh csíkokat látok mindenütt!

Igen... eléggé badass lett.

Hát gratulálok, szép kis novella kerekedett belőle! Jó, azt nem mondom, hogy NEM kiszámítható a befejezés, de azért öregem, a templom, meg a csata leírása elég menő lett!! :D:D

Mondjuk az Íbiszeken meg a macskákon még mindig nem tudom túltenni magam, de hát ez inkább sötét kis lelkem számlájára írható!
Macskák bazze. D:<

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.06.22. 11:17:54

@Geldrin: Nem lehet mindig Khorne démonból a kerítés, kellenek a furcsább mesealakok is. :D

WAR89 2010.06.22. 15:03:09

Gratulálok, zseniális lett!!
> Régebbi bejegyzések"/>