A dzsungel vadásza

2010.09.21. 23:15

A nevem Lord John Roxton. Had meséljek önöknek egy emberről, egy emberről, akit valószínűleg mindnyájan ismernek. Nem is csoda, hisz az ő portréja mosolyog mindenkire az újságok címlapjáról, ő a nagy vadász, aki élve fogta el a hírhedt Myrmidont, a tengeri szörnyet. Igen ez a nagy felfedező és világfi nem más, mint James Tiberius Holmes! Mindenki hallotta a nevét, a tokióiak életnagyságban is megcsodálhatták magas, vállas alakját, mikor az Úr ezernyolcszázötvennegyedik évében behajózott a mesés kelet legragyogóbb városának kikötőjébe, melyet éppen, hogy csak megnyitottak a külföldieknek és hajója fedélzetéről partra emelték a megkötözött szörnyet. A Csendes Óceáni vizek rémét, a hajósok legrosszabb rémálmát. De azt kevesen tudják, milyen volt James, aki közeli barátom, s így remélem, megbocsátja, hogy innentől a keresztnevén szólítom, korai éveiben. Egy kis ízelítőt szeretnék nyújtani eme remek férfi fiatalkorának kalandjaiból, így talán megismerhetik valódi énjét. Kezdjünk hát neki!

India forró dzsungele és városainak színes forgataga mindig is vonzotta a kalandorokat. Elveszett városok kincseinek nyomát kutatták, egzotikus vadakra vadásztak elefántháton, de akadtak olyanok is, akiket inkább a sötét sikátorok ópiumfüstös levegője csalogatott. James egyik csoportba sem tartozott, az angol hadsereg tisztjeként szolgált, századosi rangban, amit az én közbenjárásommal szerzett, de rátermettségével és hősiességével bőven megszolgált a harcokban. Ezekben az időkben  kalózok, függetlenedni vágyó maharadzsák és a Francia katonaság jelentette a legnagyobb fenyegetést a Kelet-indiai Társaságra. Vészterhes idők voltak, Britannia fiainak vére árán sikerült csak megtartanunk a gyarmatunkat. Végül kiűztük a Franciákat és Kidd kapitány segítségével a kalózoktól is úgy-ahogy megszabadultunk. James századát átvezényelték egy belső területre, mélyen a Nágák lakta dzsungelvidékekre. Egy civilizált ember elképzelni sem tudja azt a vidéket. Én jól ismerem, hisz sokszor vadásztam arrafelé a veszélyes bengáli tigrisre. Úttalan, mocsaras dzsungel az a vidék, lépten-nyomon emberevők és fejvadászok totemeibe botlik az ember. Dögszag és mocsárbűz leng körül minden mélyedést, minden völgyet. A malária úgy tombol arrafelé, mint a legrosszabb időkben Kongóban. Fekete őserdők terülnek el a lapályok szélén, csillogó bőrű óriáskígyók tekeregnek a göcsörtös fák ágain. Nagyon könnyű eltévedni a gyökerek és cserjék rengetegében. És ha az ember egyszer elveszett, csak abban reménykedhet, hogy egy tigris találja meg előbb és nem a vademberek. Sok koponyát láttam karók lábainál, amiket fehérre csiszolt a szél, sok történetet hallottam eltűnt katonákról, akikből véres vacsorát főztek az örökké kongó dobok körül táncoló vadak. Egy apró, cölöplábakon álló faluban szállásolták el James egységét, egy korábban kitelepítet Nága faluban. A küldetésük az volt, hogy alakítsanak ki egy tábort, ahonnét a társaság mérnökei biztonságos kísérettel felmérhetik a terület ásványkincseit. Vittek magukkal egy hadimérnököt, Sir Archibald DeForestet, aki neki is állt a földsáncok építésének a katonák felével. James egy felderítő osztag élén bevetette magát a dzsungelbe, hogy felmérje a terepviszonyokat és az esetleges veszélyforrásokat. Elszántan haladtak előre, dacolva a nehéz tereppel és a vérszívók hordáival. Már elég mélyen bent jártak a felderítetlen vadonban, mikor Jamesnak olyan érzése támadt, mintha láthatatlan szemek lesnének rá minden oldalról. Óvatosságra intette az embereit, s felhúzta fegyverének kakasát. Csizmája fekete volt már a sártól, és inge átnedvesedett az izzadtságtól és a növényekről rácsurgó nedvességtől. Feltolta kalapját és magához intette az őrmestert.
 - Hawkins, maga lát valami furcsát? - Kérdezte tőle.
 - Nem uram, semmi különöset, errefelé nem jártak Nágák… de olyan nyomasztó ez az erdő. Ne értsen félre uram! - Mentegetőzött hirtelen, látva barátom rosszalló homlokráncolását. – Nem vagyok olyan babonás, mint terjesztik rólam, igaz anyai ágon a feketéktől származom, de… furcsa, se állatok, se madarak hangját nem hallottam már jó ideje. -
James lassan bólintott, és egy intéssel visszaparancsolta a szakaszhoz a férfit. Ötven métert haladhattak előre, mikor az egyik ember sikoltott egyet és összeesett. A nyakából furcsa nyílvessző állt ki, teljesen fémből volt, tollak nélkül. James azonnal alakzatba parancsolta az embereit. A sorok gyorsan rendeződtek, az elsők letérdeltek, hogy a mögöttük levők ellőhessenek felettük.
- Fegyvert váááááll-hoz! Cél! Tűz! – kiáltotta az őrmester és a tucatnyi puska egyszerre dördült el a feltételezett támadó irányába. A lövések után fehér lőporfüst burkolta be a környéket, James az orráig sem látott, de hallotta, ahogy az őrmester újratöltést vezényel, aztán érkezett a második sikoly, aztán a harmadik, azután már folyamatos sikolyok és lövések zaja töltötte meg az erdőt. Furcsa ostorcsattanás válaszolt a lövésekre, aztán több is, és egy sátáni üvöltés, mely mintha magának az ördögnek a torkából tört volna elő. A katonák pánikba estek, megbontották a sort és ki-ki külön lövöldözött vaktában, a füst így nem oszlott el a lövések között, és a legsűrűbb ködbe burkolta az embereket. A kavarodásban többen saját társaikba lőttek, voltak, aki félelmükben futásnak eredtek a dzsungelbe. Furcsa, zizegő hang hallatszott és az őrmester félbeszakadt teste James lábához esett, a magasból. A százados felnézett és egy elmosódott árny körvonalait látta. Mintha megelevenedett volna a dzsungel. A valami lenézett rá, sárga szemei megvillantak, majd egy hatalmas ugrással beleveszett a lombkoronába. James elsütötte puskáját és revolveréből is kilőtte a tárat arra, amerre a támadó eltűnt. Úgy látszott minden eredmény nélkül. A fegyverek elhallgattak és síri csend borult a környékre. Ahogy a lusta szellő lassan elfújta a füstöt láthatóvá vált a csata színhelye. Inkább volt mészárszék az, mint csata. Minden egyes ember halott volt. Nem voltak sebesültek, sem haldoklók. Leszakított koponyák, feltépett nyakú hullák mindenütt. Néhányuknak hatalmas, égett szélű luk tátongott a mellkasán. Talán a furcsa ostorcsattanásszerű hangot kiadó fegyver okozta, de James nem állt meg, hogy ezt latolgassa. Miután meggyőződött róla, hogy nincs kit megmentenie, újratöltötte fegyverét és magához vett még két karabélyt. Mindet betárazta, majd vállára vette őket. Egyik kezében saját puskájával, övében a revolverrel futni kezdett. Olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott, közben hátra-hátralesett a válla felett, de semmiféle életjelet nem látott maga mögött. Egy órás kimerítő futással érte el a bázist, ahol magát a poklot találta. A kunyhók lángokban, az emberek cafatokban hevertek mindenfelé. Archibald DeForest megnyúzott teste egy hatalmas fa ágai közül lógott fejjel lefelé egy liánra kötözve. A támadók megelőzték. Vagy pedig egy időben mértek csapást az őrjáratra és a táborra is. Lehetetlen volt megmondani. James kétségbeejtő helyzetben találta magát. Többnapi járóföldre minden segítségtől, egyedül kellett farkasszemet néznie a veszéllyel. Minden más ember összeomlott volna, menekülni kezdett volna, de nem ő. Tiberius barátom felfogta, hogy csupán egy módon nyerhet, ha felveszi a kesztyűt és az ellenség módszerével harcol. A megtévesztésre alapozott. Utat tört a dzsungelben, szándékosan jól követhető nyomot hagyva, de nem feltűnően. Ezután lopakodva visszatért a táborba és elrejtőzött, de előtte megtette a szükséges előkészületeket a harchoz. Ezután várt. Sokáig kellet várnia, egy bozótban ülve, egy gödör alján, amit földel és levelekkel fedett bambusz csapóajtó zárt. Csupán egy kis nyílást hagyott, arrafelé amerre tervei szerint a támadók felbukkanhattak. Mind a négy fegyverét lövésre kész állapotban tartotta, félóránként ellenőrizve, hogy nem nedvesedett-e meg a gyutacs. A nappal lassan estébe fordult, majd éjszakába. Az erdő vadjai fülsiketítő lármával búcsúztatták a láthatár mögé bukó vérvörös napot. Ő pedig csak ült, némán, egy pisszenés nélkül, szemét merőn a dzsungel egy pontjára szegezve. Hosszú idő múlván, a szeme megszokta a félhomályt, ami közben a tájra ült, mint egy rosszándékú szellem. Hirtelen megrezzent a bozót, pontosan ott, ahol visszalopódzott a táborba. Mintha valami áttört volna a cserjén, mégsem látszódott semmi. Hirtelen rájött, hogy az ellensége láthatatlan az ő szemének, bizonyára egy démonnal áll szemben. Csendben figyelt hát, s az úrhoz imádkozott, hogy vezesse a kezét, sújtson le a támadóra az ő haragja a tüzes ólom képében, mikor meghúzza a ravaszt. Ha a dolog valóban ott van ahol lennie kell, már csak pár lépés. Ekkor a valami belesétált barátom csapdájába, a lefedett sáncárok egy félig kész darabjába, amit James korábban lefedett. Pokoli üvöltés hallatszott a gödörből, a kihegyezett tüskék nyílván átfúrták a lény testét. Ekkor Tiberius kiugrott a gödörből, szerteszét szórva a jó négyhüvelyknyi földet, amit magára borított, hogy elfedje még a szagát is. Odarohant a gödörhöz és mindhárom puskát elsütötte. Aztán várt, míg eloszlik a füst. Ami akkor a gödörben láthatóvá vállt, nem ember volt. Jamesnek a lélegzete is elakadt a furcsa, pikkelyes testű lény láttán, ami törzsi maszkhoz hasonló valamivel takarta az arcát. A halálos sebet a gyomortájon átszúródott karótól szerezte, James későbbi elmondása szerint lőtt sebet nem látott. Mintha a töltények nem fogták volna. Csak saját súlya döfhette át rajta a kihegyezett dárdát. Zöld vére végigfolyt a fán és egyre növekvő tócsában gyűlt össze a gödör alján. Ekkor James keresztet vetett és vissza sem nézve elindult a civilizáció felé, át az ezer veszéllyel teli dzsungelen. Mikor később visszatért a helyszínre egy jól felfegyverzett század élén csupán egy letarolt mélyedést talált. Felmentették a szolgálat alól és jelentését maláriás láz okozta hallucinációnak minősítették. A századát hivatalosan Nága fejvadászok mészárolták le és őt hazaküldték pihenni az anyaországba. Ő azonban tudta mit látott, ha nem is értette teljesen támadója kilétét és szándékait. Mindenesetre James ekkor megváltozott, az addig mindenféle babonaságot mélyen elutasító barátom, kilépett a hadseregből, nem létező szörnyek keresésére indult, hinni kezdett a természetfelettiben. De egyúttal abban is, hogy az ördög, bármilyen formában legyen is jelen a földön, ha rátermett és fortélyos emberrel találja magát szemben mindig alul fog maradni. Sokan bolondnak tartották, de a történelem őt igazolta a Myrmidon kapcsán.

Ez lenne hát az első történet, amit el kívántam mondani eme remek és tettre kész férfi ezer kalandja közül. Nyugodalmas jó éjszakát, és szörnyekben gazdag álmokat kívánok önöknek!

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr522313802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

WAR89 2010.09.22. 11:18:01

ZSENIÁLIS, Tengerésztörténet folytatás végre, ráadásul Predator kivitelben, le a kalappal, így tovább:)
> Régebbi bejegyzések"/>