Richard barátom novellája követketik. Ezúton szeretném kifejezni az örömöm, hogy új alkotók csatlakoztak a bloghoz. Remélem így gyakrabban tud új történetekkel frissülni Oidipus Prime. Enjoy!

Mese a messzi északról, avagy Björn beavatása

by

Richard Blacksun

        

         MidgariŁ falu felett majdnem fekete volt a hajnali ég. A hatalmas hófelhők a nyár végeztével rögtön befedték a horizontot, nem hagyva egy szem napfényt sem, a csak az állandó, szürke izzást, ami reggeltől estig tartott. A gerendaházakból álló kis település egy fekete fenyvessel körülvett sziklakatlanban feküdt.  Szürke gomolyagok kígyóztak a házak füstlyukaiból, amelyeket szinte azonnal elkavart a metsző őszi szél. A sáros földutakon keréknyomokba gyűlt a jegesen szemerkélő eső, a pocsolyákat pedig csak ritkán kavarta fel egy morogva dolgára igyekvő falubeli.

 

            Björn, a sírásó fia arra ébredt, hogy a ház egyik hozzá közelebb eső ablakán behúzott a cúg, és a tetőről nedves szalma- és fadarabokat repített terebélyes vörös szakállába és hajába. Éjszakára elfelejtette behúzni a spalettákat, aminek köszönhetően szomorúan vette tudomásul, hogy elázott az egész derékalja. „Loki rohasztaná meg ezt a nyamvadt esőt” - nyögte, és kitámolygott a ház elé, hogy felfrissítse magát. A kinti vizeshordóból akár egy erdei lidérc is visszanézhetett volna, amint Björn mohával és szalmával teli arca kitöltötte a csillogó víztükröt. Ezen a korai órán alig voltak emberek az utcán, csak a köpcös halász integetett neki, amint a füstölőállványok felé tolta kosarakkal megrakott kézikocsiját. Miután nagyjából megmosakodott, visszament, és a tegnapi maradékból meg langyos sörből reggelit készített magának.

            Jó tíz perc múlva az ajtó recsegését hallotta, majd az összetéveszthetetlen puffanást, amivel apja szokta a helyére rakni a jobb időket is látott vasalt deszkalapot. Idősebbik Björn görnyedt, vállas alakja és nedves földszaga betöltötte az ásók tárolására szolgáló előhelységet. Az öreg levetette mesterségének címerét, a rövid, hollócsontokkal kivarrt köpenyt, kényelmesen besétált a szobába és egy széket húzott maga alá. Idősebb Björn komolyan vette a hivatását, és szívén viselte fiának okítását a sírásás rejtelmeire, ezért, mint minden reggel, ma is teátrálisan az elvégzett munka ecsetelésével kezdte a napot. Vélekedése szerint a sírásónak nem szabad finnyásnak lennie, ezért Björnnek már gyermekkora óta halottakról, sérülésekről és ceremóniákról szóló mesékkel tömte a fejét evés közben.

- Jó reggelt fiam. Látom már felkeltél. Ez nem a tegnapi disznósült? Jól esik most az étel, komoly munkám adódott ma éjszaka. Amint hallottad a nedves évszak megint betegséggel és halállal kezdődött. Nem elég, hogy a nyavalyák sorra viszik el az időseket, de tegnap még az a vén bolond Norse is beadta a kulcsot disznócserkelés közben. Szegény öreg Norse. Szebb sorsot érdemel egy olyan fickó aki megért hatvan telet, de hát hiába próbálod visszafogni az ilyet, ha vadászni akar, akkor el is fog menni vadászni. Egy szál lándzsával a kezében ment ki a szürkületben, de nem tért vissza. A lényeg a lényeg, hogy tegnap este találták meg felkenve egy fatörzsre az erdő keleti felénél. Egyértelműen egy kan disznó trancsírozta fel, egy hatalmas agyarat szedtünk ki gyomrából.. és elmondhatom nem volt szép látvány. Odin nyugosztalja, most is a jégveremben fekszik, csak arra várva, hogy Bartolomeus, levezesse a ceremóniát és végre útjára bocsáthassa. Ó, az öreg Barto, egész éjjel kántált a nagy kövek közt. Remélem hamarosan összecsődíti a falunépet és elbúcsúzhatunk az öregtől a nyugati dombnál.

- Igen atyám, az öreg Norse sokaknak fog hiányozni.. -dünnyögte Björn a részvét legcsekélyebb jele nélkül, két falat hús között.

- Igyunk az ő emlékére! - emelte agyagkorsóját az apja, majd mindketten tisztelettudóan legurították a maradék sört és jó germánokhoz méltóan az asztalhoz csapták a poharakat, amikor egy halott emlékére ittak.

- Jut 'szembe fiam, elfáradtam, ezért a mai temetést és hullahordozást rád bízom. Tudom, hogy ezerszer csináltad és nem lesz vele gond. Keresd meg Barto-t és kérdezd meg mikorra kell készen lennie a testnek és a gödörnek. Én most elmegyek aludni, a szomszéd úgy is felkelt, ha kezdődik a szertartás. Most pedig menj, és végezd el azt, amit csak egy Björn végezhet el. Tiszteld az ősöket, és ők is tisztelni fognak téged!

Idősebbik Björn szavai még sokáig lógtak a levegőben, miután elhengeredett a derékalján, és hamarosan hangosan horkolva elmerült az álmaiban. A fiú befejezte a reggelit és magára öltötte saját irhaköpenyét, majd kissé nyomott hangulatban összeszedte a kellékeket a rábízott feladathoz. Előszedett egy fenyőágakból ácsolt hordágyat, egy hosszúnyelű spádét az ásáshoz, majd a hordágy nyelére akasztott egy fém lámpást, benne egy avas faggyúgyertyával. Lelkiekben felkészítve magát a feladathoz, kilépett a metsző hidegbe és szürkés sötétségbe.

            Björn mindig húzta a száját, amikor az apja ilyen feladatokat bízott rá, főleg a szemerkélő esőben utált sírt ásni és a hordággyal szórakozni. Akár annyi ősszel ezelőtt, most is mélyen belesüllyedt vastag bőrcsizmája a takonyszerű, marasztaló sárba. Háta mögött megragadta a tákolmány két első szarvát és mély árkokat szántva a sárban elkezdte végighúzni az utcán. A házakból, a csukott spaletták mögül sárgás pislákolás látszódott, ahogy a korán kelő falusiak lassan felélesztették a tüzeket és begyújtották a hajnali lámpásokat. Björn irigykedve forgatta a fejét az ablaknyílásokból kiáramló hő- és illatfoszlányok felé, de tudta, hogy amíg nem végez a feladatával, nem is merészel betérni egyik rokon vagy ismerős házába sem. MidgariŁ lakói vendégmarasztaló és kedélyes emberek voltak, akik bármikor találtak okot az ünneplésre. Kifejezetten ha halotti torról volt szó. A sírásó mindig számíthatott valami kedvességre a megboldogult családja részéről. Björn megacélozta magát kötelességtudatával, és a hordágyat a falu északi feléhez kormányozta, ahol a régiek által otthagyott rúnakövek álltak egy körben, a dombtetőn.

            A tompa, hat láb magas kövek nedvességtől csillogtak a távolban. Több fáklya fénye verődött vissza az évszázados tömbök tekergő kígyómintákkal teli felületéről. Ahogy Björn közeledett a falu legmagasabb pontján álló építmény felé, egyre hangosabban hallotta a szófoszlányokat, amiket a szél repített felé. -Agnarr, hastur.. Heitr ertv hripvutr! Lod Svitnar.. tot ec a lopt berac! Brennonc.. feldry Fyr! A mély, üvöltő hangot régről ismerte. Bartolomeus a falu gothi-papja volt. Mióta az eszét tudta ismerte és félte ezt az embert. Gothi, aki elbocsátotta halottakat, aki megeskette a harcosokat és áldást osztott a földre, az erdőre.. Most ott állt a rúnakövek közt és feltartott kézzel imákat ordított a szélbe olyan hangerővel, hogy azt az istenek is meghallották volna a Valhallában. Kirázta a hideg, ahogy az öreg nyelv szavai felülkerekedtek a sziklaormokról lezúduló süvöltésen. Amint Björn tovább botorkált a sárban, a félhomályban majdnem nekiütközött egy csuklyás férfinak, aki az út mellett pakolászott elázott gyógyfüveket egy beragadt kerekes kocsiból. -Vigyázz te nyomorult! - szisszent rá Evald, a ghoti inasa. A kampósorrú bajszos férfi kiköpött a sárba. - A ghoti az istenekkel alkudozik az öreg Norse lelke miatt. Ne merészeld megzavarni.

-Nyugalom, csak arra vagyok kíváncsi, hogy hol ássam meg a gödröt, és mikor hozzam elő a testet a jégről. - mondta a sírásó.

- Áh.. remek. A mesterem már szólt, hogy tűzzem ki a temetés idejét. Mire beköszönt a nappal ajánlom, hogy készülj el azzal a a gödörrel. A keleti dombon áss, az apja, Brynolf sírja mellett.. és Odinra, nehogy véletlenül az örege sírját kapard fel! Nem akarok fennakadást, és nem akarom felidegesíteni Barto-t. Elég bajom van ezzel a sok összeázott féreggyökérrel, úgy bűzlik mint egy döglött kecske..

            Björn nem várta meg még Evald végigdarálta a panaszait, hanem sebesen a keleti domb felé vette az irányt. A hordágyat nekitámasztotta egy ház falának, és vállán az ásóval, az ásón a sistergő lámpással belépett a temetőként használt domboldalon a sírok közé.

MidgariŁ régi falu volt, még öregebb temetővel. Az alacsony faragott kövek százai rendezetlen csoportokban lepték el a lejtőt, egészen a csúcsig, amelyen két szikár ősfenyő ágaskodott a messzeségben.  Az újabb sírokat csak alacsony földhantok és faragott kopjafák jelezték, amelyeket hosszú kitaposott ösvények kötöttek össze. Hamarosan megvirradt, de az északi ég még csak ekkor kezdett feketéből újra szürkébe fordulni.            

            Björn ismerte az egész temetőt, mint a tenyerét. Csekély húsz tele alatt rengetegszer járt itt éjnek idején apjával kettesben, és rengeteget tanult a népe végső nyughelyeiről. Tudta hol vannak elföldelve a falu főnökei generációkra visszamenőleg. Ismerte az összes nagyobb család sírjait, és név szerint, a kopjafák alapján meg tudott határozni több száz elhunytat. Olvasta és véste a temetkezési rúnákat, ezért fiatal kora ellenére az egyik ritka írástudónak számított a faluban. Tudta mely részeken és az éj mely óráiban érdemes bizonyos sötét részeket elkerülni. Az apjától rengeteg történetet halott a MidgariŁ-i temető eldugott sírboltjairól és a sötét, hideg éjszakákról, amikor a nagy hadvezérek lábon keltek ki sírjukból a téli napforduló idején. Minden hivatás bír generációkról generációra öröklődő legendákkal, és ez alól a sírásó Björn család sem volt kivétel...

            A faggyúgyertya halvány fénykörének határán lassan tűntek fel a kopjafák az ösvény mellett. Björn lassan lépkedett a latyakban, maga mögött hagyva a friss sírhantokat, amiket még apja ásott meg az éjjel a nedves évszak betegségeiben elpusztultak számára. Hamarosan a domb tövéhez érkezett. Byrnolf sírja a temető régi részében, a dombtető közelében volt található, mint az összes nagy harcosé vagy nemesé. Ahogy felfelé kaptatott, lassan elfogytak a fa síremlékek, és hamarosan komor, rúnadíszes kőmonolitok mellett haladt tovább. A szürkés hajnali derengés úgy tűnt, mintha egy idő-zárványban állandósult volna, idomulva a roppant kőtömbök vénségéhez. Még a harcos nemzetségek kötélidegekkel rendelkező leszármazottai sem léptek szívesen erre a földre a nappal és az éjszaka összefolyó határmezsgyéjén. Björn reszketett. A hideg szitálás egyre jobban beitta magát a ruháján keresztül a nyaka mögé, a csizmájában is jeges víz és sár keveréke állt, haján és szakállán pedig tűhegynyi gyöngyökként lassan megfagyó esőcseppek gurultak. Szíve folyamatosan kalapált, ahogy elgémberedett lábaival a sarat taposta, képzelete pedig lassan kiálló bordákat és szemgödröket képzelt a sártócsák megdermedt fodraiba. Lelkét próbálva nyugtatni, folyamatosan az élők és a halottak kölcsönös tiszteletéről szóló, apjától oly sokszor hallott bölcsességeket ismételte fejében. Izzadságtól gőzölgő inge miatt maga is éji kísértetnek tűnt, ahogyan a sárban botladozva próbálta kikerülni a rendezetlen, kövekből hányt hantokat. Már látta a dombtető horizontján felbukkanó kőtömböket, és eszébe rémlett a csúcson fekvő, a Björn nemzetség tagjait rejtő gödör-kripta képe is. Csekély megnyugvást talált a gondolatban, hogy egy ilyen éjjelen saját eltávozott családtagjainak közelségét is hamarosan élvezheti. A félelem meggyorsította lépteit, és zihálva kapaszkodott fel a meredély csúcsára. Odafent lenyűgöző látvány tárult a szeme elé. Körülötte ősrégi, évszázados rúnakövek és tönkökké korhadt, dekádokkal ezelőtt élt druidák kopjafái borították be a dombtetőn álló tisztást. A kavalkád közepén két szikár, fekete tűlevelekkel borított fenyő állt. A hajnali harmat kemény köpennyé fagyott rajtuk, hatalmas obszidián szobrokká változtatva a tiszteletet parancsoló párt. Björn a két óriás közé hátrált, óvatosan araszolva a térdig érő, elburjánzott növények között. Ezen a ponton állva tökéletes csend és nyugalom vette körül. Előtte tisztán látszott az út, amelyet megtett, és MidgariŁ, a falu, ahonnan elindult. Ritkán járt a temető-domb ezen részén, ezért kiélvezte a látványt, amit az aprónak tűnő falu, és a hajnali sötétségben csillámló sírtömbök jelentettek a számára.

            Nyugalmát hirtelen egy, a háta mögül érkező hideg fuvallat szakította meg, amely mintha egy gleccserszakadék mélyéből sivított volna elő. A metszően jeges széllökés azonnal elfújta Björn pislákoló gyertyacsonkját. Az ifjú kifehéredett bütykökkel markolt rá az ásó nyelére és megpördült. A kialudt vaslámpás pár pillanatig nyikorogva himbálódzott az ásófej tövébe ütött akasztón. Rögtön tudta, hogy a fuvallat a mögötte fekvő kripta-gödörből tört elő. A köztiszteletnek örvendő, vikingek halotti szertatásait oly jól ismerő, sírásók nemzetségének nyughelyéből. Björnék családi kriptájából.

            Björn szíve a halántékában lüktetett, tisztán hallható ritmust verve mellkasában. Gépiesen cselekedett, mert tudta mi a dolga, ha sírrablókat vagy más éji rémeket talál. Becsületbeli kötelessége volt minden, a temetővel kapcsolatos rendellenességet megvizsgálnia. Ásóját igen hamar megtanulta fegyverként használni, és végre hasznát érezte a hosszú, karokat elgémberítő feladatnak, amit idősebbik Björn annyiszor végeztetett el vele. Az ásó élének fenését, amíg ezüstösen csillogó borotvára nem hasonlított. A szürkésfekete derengésben alig látott valamit a kripta-gödör sötétlő szájából. Remegő ujjakkal bontotta ki taplós zacskóját, és az ásó acél fején egy kovakővel szikrát csiholt. Az apró villanások szinte szívének ritmusát követve lobbantak fel, töredékmásodpercekre megvilágítva a durva kőtömbökkel kirakott sötét gödröt. A tapló lángra kapott és Björn elgémberedett ujjaival meggyújtotta vele a gyertyacsonkot a lámpásban. Lándzsaként előreszegezett ásójával araszolt be az alacsony lyukon.

            A látványra, ami odabent fogadta, nem készülhetett fel. Az általa jól ismert gödör-kripta egy hatszor hat láb méretű apró lyuk volt, falánál kőhantokkal, amit évről évre meglátogatott apjával. Ami abban a pillanatban tárult a szeme elé, az valami teljesen más volt. Meglepetésében a padlóhoz ütötte az ásót, ami hosszan tartó visszhangot vert a hatalmas, durván vésett boltívekkel megtámasztott alagútban. Björn transzba esve kezdett el botorkálni a kükloptikus folyosó sötétségbe burkolózó vége felé. Bágyadtság vett erőt tagjain, és ösztönösen haladt a rogyadozó elméje által diktált helyes út felé. Jobbra és balra tekintgetve jelenetek játszódtak lelki szeme előtt, csengő, visszhangos zajok közepette, ahogy elhaladt a sziklaoszlopok közti ásítozó, éjsötét alkóvok sora mellett. Egy meztelen férfi rohan a végtelen tundrán, majd a mellkasához kap, és elesik. A felhők folyamatosan tekeregnek a szürkés horizonton és a hold többször keresztüljár az égen, mire lassan csontváz, és végül semmi sem marad a holttestből. Balra egy hatalmas csata képe vibrál izzó fáklyák fényénél, lemészárolt férfiak százai hevernek a véres havon, majd egy halotti máglya zsíros füstje száll nyílegyenesen a csillagos ég irányába. A harmadik vízió egy vihart mutat, amiben egy hosszúhajóba kék villám csap, majd a jégtáblák alatt merev testek süllyednek mozdulatlanul a fekete óceánfenék felé. Halál. Halál játszódott le Björn kevés nyarat látott szemei előtt, és az az érzés kerülgette, hogy egész életét a halál veszi körül. És az apjáét is, ahogyan az ő apjáét is. Az összes Björnét, mióta az ő népe ezen a földön él. Egy kicsit maga is meghal, amikor látja, hogy egyik rőtszakállú ősét a saját ásójával fejezi le az egyik harcos, amikor faluját, MidgariŁ-t porig rombolták vagy tíz emberöltővel ezelőtt. Felkuncogott, amikor megpillantotta, hogy egy holló a fészkébe vitt egy levágott ujjat a csatamezőről. Az ujjon a Björnök átszőtt óngyűrűjét látta. Amint tovább bandukolt, az egyik falon mintha tükörbe nézne: idősebbik Björn, mintha nem is venné észre fiát, párhuzamosan kullogott a sötét végtelenben.

            A hosszú gyaloglás közben alig érzékelte, hogy a víziók, és maga a csarnok is eltűnt. Csak a végtelen, tátongó sötétség vette körül minden irányban, látható kiterjedés és határok nélkül. Kipp-kopp. Lépései már visszhangot sem vertek, csak üresen, tompán slattyogtak a csiszolt kövön. Ahogyan egyre küzdötte magát előre a vaksötétben, érezte, hogy közelít a pusztulás esszenciája felé. A sötétséget folyékonynak, tapadósnak érezte, pontosan úgy, ahogyan apja mesélt neki a túlvilág középpontjáról. Tudta, hogy magához a halálhoz közelít. Lépései során egyre lassult a szívdobogása, végtagjai lassan megmerevedtek. Egy kis idő múlva észrevette, hogy nem ver a szíve. Kicsúszott a kezéből az irányítás, a teste többé nem engedelmeskedett. Utolsó erejével nekirugaszkodott még egy lépésnek, de a mozdulat közben megmerevedett. Szövetsuhogás töltötte be a végtelen teret, mintha egy óriási test vetne le magáról egy súlyos bársonyköpenyt. Lélegzet híján felsikoltani sem tudott, ahogyan a sötétség anyagiasult, és puhán, megérintette az arcát. A bársonyos surrogás körbefonta a fiatal sírásó érzékszerveit. A csiszolódó szövet összhangzata egy kórusszerű, idegen hanggá alakult, beharsogva az űrt.

             -Björn, sírásók fia, testek leendő alkonya! Borulj térdre minden élők végzete előtt, mert én vagyok a Halálod ezen a világon!

Björn vakon térdre esett a hangorkán kereszttüzében, fejét meghajtotta a látszólag anyagtalan entitás lábainál. A csend és a surrogás váltakozása idegtépő kontrasztot alkotva folyta körül a térdeplő tanítványt. A hörgő kórus újra felzendült:

            -Messzire jutottál.. Porszemnyi életed egyetlen értelme az, hogy átvedd a mesterséget az őseidtől, és engem szolgálj hátralévő idődben... Elérted a sötétség szívét, de még nem bizonyítottál semmit! Próbára teszlek! Az őseid becsületére.. Minden alkonyhozónak meg kell cselekednie a próbát.. ha lassúnak és gyengének találtatsz.. esélyed sem lesz arra, hogy a többi hitvány isten menedékébe juss! A Valhalla sosem tárul ki a gyengék előtt.. ezért tedd a kötelességedet..

Björn agyában meg sem fogalmazódhatott a rituálékon tanult ősi válasz, mire a surrogó orkán  felordított egyszerre férfi és női hangokon, hörögve, sikoltva, parancsolva: Áss! Ásd meg a sírodat emberféreg!

A parancsszóra fájdalmas robbanást érzett a mellkasában, ahogy teste visszatért a percekig tartó tetszhalál állapotából.

Megmerevedett kezében marokra fogta az ásóját és teljes erejéből belevágta a kőpadlóba. A meglepetésére feltörő göröngyök áthatóan nedves földszaga szinte arcon csapta. Pár ásóvágás után végigfutott a gerincén a hideg. Megint anyagiasulni érezte a lényt. A sötétség alakot öltött körülötte, és úgy érezte nyálkás csápok csapódnak a kőpadlóhoz, nedves, surrogó hangokkal közeledve hozzá. Nem is próbálta elképzelni azt, ami felé tart, de megsokszorozta erőfeszítését, és erejét a végsőkig feszítve ásott és dobálta a földet a folyamatosan mélyülő lyukból. A szeme nélkül csak az ásójával érzett és a fülével hallott. Izmai égtek a munka alatt, az emberfejnyi, sötét rögöket egymás után dobálta ki a lassan derékig érő sekély gödörből. Zihált, tüdeje minden lélegzete késként hasított testébe, de a körülötte fortyogó sötétségtől való állatias félelme tovább hajszolta lefelé, még mélyebbre. A súrlódó, nedves kakofónia elviselhetetlenül hangos volt, a bőrén pedig hol nyálkás, hol száraz ujjak érintését kezdte érezni, mintha pergamen és halott végtagok keveréke kezdett volna beáramlani a mélyülő gödörbe. Kínjában egy ősi sírásó-balladát üvöltött, csak hogy kizárja a borzalmas zajt. Már nem bírta sokáig. Ásója nem fért hozzá a tölcsérszerűvé vált lyuk aljához, ezért puszta körmeivel kezdte kaparni maga alatt a földet. A homokszemcsék csikorogtak a fogai alatt, és irtózva rántotta el a kezét ha véletlenül hozzáért a gödör falán lassan lekúszó nyúlványokhoz. Életösztönei az utolsó pillanatig küzdöttek, még akkor is, amikor a csápok egyszerűen rádöntötték és betemették az általa felhalmozott földhalommal. Magzati pózban, megbénulva feküdt a föld méhében, és egy hosszú pillanatig hallotta a férgek suttogását, a hús bomlását, a rothadás szimfóniáját, ami csak a halottak fülébe jut el.

           

            Dögszag. Az átható bűz életre keltette az ájult Björn érzékeit. Féreggyökér szaga. Csend. Csak a tűz halk ropogása hallatszik. Szürkés fény. Talán nappal van. Szúrós szalma. Fájó sebek. Vér és gyógynövények íze.

Bartolomeus, a Ghoti-pap hajolt a sírásó látóterébe. Björn szólásra nyitotta a száját, de a pap csendre intette, majd lassan kisétált a szobából.

            Nehéz lépések döngtek a az ajtón túlról. Björn messziről tudta, azt, hogy apja közeleg. Idősebbik Björn belépett a szobába és egy durva fából ácsolt sámlit húzott maga alá, a derékalj mellé. Egy hosszú percig csak nézte fiát, szemével vizslatta sebeit. Lassan tekintett végig a zúzódásokon, mély vágásokon és a tövig szakadt körmökön, a nedves földtől mocskos arcon. Elmélyülő, kék tekintete a fiatalabb Björn szemébe fúródott. Nem kellett sokáig farkasszemet nézniük, hogy tudják, mire gondol a másik. Az apa felállt, és odahajolt fiához. A kezéről lehúzott egy majdnem simára kopott, furcsa, fonott mintákkal rótt ősöreg óngyűrűt, majd ifjabb Björn gyűrűsujjára húzta azt. Ellenállás nélkül siklott a jéghideg fémdarab a fiatal beavatott kezére. Az apa felállt, és szívére tette a kezét. Komor arccal így szólt:

 

-Üdvözöllek, Alkonyhozó Björn, Halál szolgája.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr992366573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.10.12. 22:00:40

Minden elismerésem...
Rég nem olvastam ilyen lebilincselő sztorit, annyi biztos.

oPPÁRÉ 2010.10.30. 10:52:15

én a végére nagyobb katarzisra számítottam, de a feszültségfokozás valóban nagyon jó. Tényleg izgalmas (amíg ien furán vége nem lesz...)
> Régebbi bejegyzések"/>
süti beállítások módosítása