Előjáték a káoszhoz

2011.08.25. 15:13

 Érezted már valaha, hogy a kelleténél többet beszéltél? Egy-két mondat és az, ami addig tökéletesen, költőien, élesen kifejezte a gondolataid, elcsúszik és hamissá válik. Ilyenkor az ember két dolgot tehet, beszél tovább, megpróbálja elmondani azokat a hatalmas kőtömbként a lelkére nehezedő érzéseket, melyek ettől egyre jobban préselik a mellkasát, de kimondva egyre nagyobb közhelyeknek hangzanak, vagy becsukja a száját, belenéz azokba a meleg, barna, gyönyörű szemekbe és mosolyog egyet. Na, én pofáztam tovább…

Idézetek Arde füveskönyvéből:
„Az élet néha átláthatatlan, sötét viharfelhő, melynek nem látszik a vége, s míg benne vagy folyamatosan áztat az eső és cikáznak a villámok feletted. Repülj magasabbra, s a tiszta égből letekintve megláthatod, hogy csupán egy bárányfelhő volt.”

A fiú egy apró, poros város lakója volt. Iskolája szürke volt, akárcsak szeme színe, vagy az élete. A régi ábrándok, utazások tervei, a dzsungel, ember nem járta vadonok felderítése. A tenger mélységeinek titkai után való kutatás, sivatagok, hegységek szívének meghódítása. Elvesztek már, nem maradt csak az az örökké remélő, ártatlanul optimista életszemlélet, mely végül majdnem a vesztét okozta. Mindig lesz valahogy, minek is tennél érte bármit? Nem számít, hisz a világ nem áll meg… de a szíved igen, ha egyedül maradsz.
Apja halála után Dani anyja vidékre költözött, otthagyta fiát a kollégiumban, míg ő maga elvonult az élettől, csendben tengette hátralévő napjait egy kis faluban. Vannak olyan emberek, akik bármi után talpra tudnak állni, talán küzdelemre születtek. Laura sosem tudna kiheverni egy ekkora veszteséget, mint a férje halála. Megnyomorítottnak érzi magát egész életére. Nem talál fogást a világon, él még de, csak azért mert fél a másik opciótól. Tanárként dolgozott régen, Váczi Róberttel az egyetem elvégzése után akadt össze, a férfi, akkor még autóbusz sofőrként dolgozott a városban. Laura anyja ellenezte a kapcsolatukat, úgy vélte lánya kereshetne magának egy értelmiségi férjet, lehetőleg orvost, vagy jogászt. Sosem volt túl jó viszony Róbert és az anyósa közt, Annus a temetésre sem jött el. Laura akkor beszélt utoljára az anyjával, mikor a hazagyalogoltak a temetőből, a kis Dani hatéves fejjel a sírástól kivörösödött szemekkel összekucorodott a kanapén és el is aludt az alatt az öt perc alatt, míg anyja bement a konyhába, hogy felvegye a kocsi kulcsot a piros-fehér kockás abroszról és örökre összevesszen azzal, aki a világra hozta. A nők makacssága olyan erő, amihez foghatót nem találni a földön.
Dani alig emlékszik az apjára, tizennégy év… több mint a fele élete, a tudatosnak szinte egésze. A hiány az, amire emlékszik, mikor nem volt ott az, aki megmutatta volna melyik a fa és melyik a fémfűrész, mikor még tizenhét évesen sem tudta, hogyan működik a sebességváltó és Péter, a legjobb barátja kissé leereszkedően világosította fel a fogaskerekek és az áttételek meg a kuplung mibenlétéről, de igazából, ha őszinte akart volna lenni magához, még most sem tudja, hogyan működik a sebességváltó pontosan. Nem tudta, milyen egy apa. Elviszi a fiát horgászni? Biztosan, talán megengedi, hogy vezesse a régi, zöld Ladát egy földúton, ahol senki sem látja. Biztosan vesz egy sört, ha segít neki felszerelni a terasz köré az apácarácsot. De nem tudta, bár ilyennek képzelte mindig, és tudat alatt kereste. Anyja több férfit nem engedett az életébe, örök szerelmes maradt egy emlékbe, megvonta magától az életet, lassú enyészetre kárhoztatva önmagát.

„És tiszteld a természetet, hisz te is része vagy, viszonyulj minden élőhöz úgy, mintha saját magaddal tennéd, de ne félj elvenni azt, amit viszonozni tudsz.”

Danit az iskola sosem kötötte le igazán, tele volt tervekkel, minden érdekelte, éjszakákat olvasott át, a megismerés utáni vágy hajtotta, egyre előre, mindig csapongva, mindenbe belekezdve, ezzel végül azt érte el, hogy semmihez sem értett igazán, ám mindenhez hozzá tudott szólni. Az egyetemről kicsapták. Addig azt hitte nem is érdekli az egész, akkor aztán rájött, hogy fogalma sincs mi érdekli. Igazából csak döntésképtelen volt, rengeteg felé elindulhatott volna, talált volna olyat, amiben tehetsége van és szeretné is csinálni. Túlságosan mélyen beleégtek a lelkébe a régi képek, az, hogy valami nagy dolgot kell csinálnia, hatalmas tettek elkövetője lesz még. Nem volt képes elkötelezni magát, rátenni az életét arra, hogy a világ legjobb asztalosa legyen belőle. Kitudja, lehet, hogy akár össze is jöhetett volna. Ehelyett megivott egy üveg whiskyt és evett hozzá egy doboz altatót.
A nagy részét magától hányta ki, a maradékot a torkába dugott gumicső miatt. Fél évet töltött egy ideggondozóban, a hegyek között. Gyógyultnak nyilvánították és elküldték az anyjához.
- Miért tetted?-
- Féltem. -

A pofon nyoma még sokáig az arcán maradt, kicsi, kérges tenyér nyoma, valaha szép női kéz.
- Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet… nem élném túl. -
- Ígérem. Anya? -
- Igen? -
- Sajnálom. -
- Én is. -
A falusi élet sokkal lassabb, de dolog az van, reggelente felkelni, enni adni az állatoknak, elvinni anyát a piacra, bemenni a malomba melózni, lenyomni a nyolcórás műszakot, hazajönni dögfáradtan és be az ágyba. Lassan telik az idő, ritkán történik bármi újdonság. Múlthéten volt hip-hop jam a közeli városban, lejöttek a régi, egyetemi arcok. Péter már egy cégnél dolgozik, öltönyke lett. Robi levágatta a rasztáját és az álláskeresők táborát gyarapítja, Gábor külföldre ment tanulni ösztöndíjjal és megismert egy svéd lányt, két hónap múlva költözik ki hozzá. Legalább inni még tudnak. Fekszik háttal, beszívja a lúdtollal töltött párna illatát (virágos minta fut rajta), fülében az iPhone fehér hangszórócskái, csak hallgatja, ahogy az underground arcok rappelnek az életről, majd rájön, hogy a világ féligazságokat és közhelyeket hangoztatói általában fotelekből magyaráznak azoknak, akik a földön ülnek.

„Ne hagyd, hogy mások értékrendje vezessen, mert ők nem a te életed élik, de hagyd, hogy az őszinte szó befolyással legyen rád.”

A szerelem sosem ismert érzés volt számára, persze így lassan a huszonegyhez közelítve lefeküdt már pár nővel, egyikkel másikkal járt is egy ideig. Volt, hogy azt hitte szerelmes, ám mindig csak kémiának bizonyult a dolog. Látta már a lányt, sokszor, mikor anyját vitte a piacra, arra haladt el egy csoport emberrel, azt gondolta templomba mennek, minden vasárnap, mint a többi birka. A vallást, amit anyja oly buzgón követett tökéletesen feleslegesnek tartotta, csak azért nem gondolkodott el róla mélyebben, mert be kellett volna vallja magának, hogy minden vallásos embert ostobának tart. A maga részéről nem hitt semmiben, elfogadta, hogy él és nem kereste a miértekre (soha meg nem) kapható válaszokat.
A lány gyönyörű volt, magas, kecses, hosszú barna hajú, hatalmas őzikebarna szemei voltak. Szinte sütött róla, hogy fiatal, gyönyörű és él. Minden porcikájával él. Mint egy meleg vizű áramlat, a látvány elkapta Danit, ahogy a lány rámosolygott, a régi kazán, mélyen a lélek pincéjében felizzott, s egy pillanatra láthatóvá vált a rozsdás ajtajára írt felirat; álmok.
Móninak hívták, kedves volt, intelligens és kifejezetten jó humorú és semmit sem akart a fiútól.
A vonat halkan zakatolt, a fülkeajtót behúzták. A lány a füléhez hajolt:
- Köszi, hogy eljöttél, velem a koncertre. Utálok egyedül utazni éjjel. -
- Én… hát tudod, szívesen. -
- Kicsit berúgtam. -
- Tudom, én is. -

A csók forró volt, hosszú és édes.
- Ne haragudj. Ezt nem kellett volna. -
- Szeretlek. -
- Ne mondj ilyet! -
- Nem tudok mást mondani. -
- … -
- Kérdezhetek valamit? -
- Persze. -
- Miért nem én vagyok az igazi? -
- Nem tudom. -
- Remélem, egyszer rájössz, hogy elmondhasd és azzá válhassak. –
A melód szar maradt, a lány elment nyaralni, anyád pedig még mindig olyan, mint egy élőhalott bibliaügynök.
A fiú bevette magát az erdőbe, azt hitte, ha mozog legalább nem gondol majd annyit rá. A leveleken átsütő nap égette a szemét, ahogy lassan kocogott az ösvényen. Hirtelen hangokat hallott, az egyik ösvényen, ami az övével párhuzamosan haladt egy csapat ember gyalogolt. Követte a hangokat és egy furcsa ösvényre jutott, át kellett verekednie magát egy tüskés bozótból álló falon, ami szinte alagútként borult az ösvény fölé, az ismeretlenek már elhaladtak, a lábnyomaik látszottak a homokos talajon. Az ösvény úgy tűnt a tüskebozótba van vágva, de furcsa módon, a sövényen sehol sem volt nyoma balta vagy olló munkájának. Érdeklődése feltámadt, a tőle telhető legóvatosabban az csoport után lopakodott. Érezte, hogy nem egyszerű turistákkal van dolga, ő maga is gyakran kirándulgatott, de ha nem hallja meg a beszélgetésük, és nem kutatja fel ezt az ösvényt, magától sosem találta volna meg.
A fekete ruhába öltözött és fejükre csuklyát húzó férfiak és nők csoportja egy tisztáson állt meg, a tisztás közepén egy májusfa szerű pózna állt, rajta indák és tollakból, madzagokból font pókhálószerű díszítés.
A feketeruhások, kört alakítottak ki körülötte, egyenként a szájukhoz emeltek egy üveget, ami valami furcsán foszforeszkáló folyadékot tartalmazott. Meghúzták majd továbbadták a mellettük állónak. Egy tucatnyian lehettek, egyikük kivált a körből és ismeretlen nyelven kántálni kezdett. A körben állók közt kezdett sétálni, és mindegyikük szájába helyezett valamit, amit Dani nem láthatott. Amazok rágás nélkül nyelték le, majd sorban törökülésbe ereszkedtek a pózna körül. Mikor a pap, jobb szót nem talált rá, befejezte a sétát és visszatért a helyére monoton hangon zümmögni kezdett valami, mintha az egész tisztásból jönne, minden irányból egyszerre. Feszültség érződött a levegőben, mint a nagy nyári viharok előtt. Alig érezhető vibráció, a páratartalom megnőtt, a fiú homlokán izzadtságcseppek gyülekeztek, s lassan megindultak a szőke szemöldök felé.
El nem tudta képzelni, mi fog történni a következő pár percben. Hallott már boszorkányokról, mágiáról, olvasott rémregényeket, melyekben gonosz, csápos isteneket akarnak a földre idézni ősi szekták. Félelem fogta el, félelem az ismeretlentől.
Megzörrent mögötte a bokor, valami kézszerű ereszkedett a bal vállára, sárgás bőr, karmos ujjak, nem mert megfordulni. A kéz puhán megszorította a vállát.
- Ne félj, tőlem. Nem bántalak. -
A lény, ami fölé magasodott egy hatalmas madár volt, mint egy gigászi daru, mégis volt valami emberszerű a vonásaiban, nem tudta volna meghatározni. A következő szempillantásban, egy kalapos, öltönyös férfi állt a lény helyén, cilinderében hetykén lógó szürke tollakkal, bal szemén monokli, pont olyan alakú, mint az előbbi madár szeme alatti folt.
Megfordult és a tisztásra nézett, a pózna körül egy tucat varjú üldögélt, majd ahogy észrevették, hogy nézi őket, szárnyra kaptak és eltűntek az alkonyodó őszi égen.
A cilinderes férfi udvariasan köhintett egyet, majd bemutatkozott;
- A nevem Arde. Én vagyok a Madarak Urának küldönce. Váczi Dániel, ha nem tévedek? -
- Igen, honnan tudja, mi ez, mik voltak azok a… -
- Hamarosan mindent elmondok kedves Váczi úr. Kérem, jöjjön velem, gazdám epekedve várja, hogy találkozhasson önnel. -
- Én… -
- Szereti maga azt a lányt? -
- Mónikát? Honnan tud maga… -
- Akkor siessen, ha meg akarja menteni. A lányt halálos veszély fenyegeti, maga miatt. Nincs vesztegetni való időnk! -
- Rendben magával megyek. -
- Adja a kezét. -

A következő pillanatban Váczi Dániel megszűnt létezni a Föld nevű bolygón. Új vendég érkezett az Elveszett Dolgok Szigetére.

„S ha alkalmad nyílik másokat menteni fájdalmak, veszteségek, vagy akár életed árán, tedd meg, mert életed nem lehet annál teljesebb, mint ha odaadod egy másik lényéért. Az önfeláldozás jutalma halhatatlanság.”

 

Folytatom…

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr993179876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
> Régebbi bejegyzések"/>