Story

2011.10.04. 00:50

Briginek szeretettel!

Élt egyszer egy fiú az óceán partján. Boldog élete volt, teli napsütéssel, gondtalansággal.
A fiú egyedül lakott egy szikla tetején, a házát pálmafából építette és pálmalevelekből húzott rá tetőt. Itt üldögélt a nap nagy részében, kagylókat, gyöngyöket fényesített, ékszereket készített belőlük, amiket később eladott a városban. Nem volt sok földi java, de nem is érezte hiányukat, hisz mindene meg volt, amire vágyott. Szabadvolt, saját kénye kedvére élt, ha éhes volt kiment apró, fakéregből vájt csónakjával az öböl nyugodt vizére és horgászott, vagy a városból hozott élelmet a gyöngyökért kapott pénzből. Fázni nem fázott soha, a parton ahol élt örök nyár uralkodott, nem voltak se szúnyogok, se kullancsok. A vízben ezernyi sőt, millió szivárványszínű hal fickándozott mindig, apró, piros rákok csattogtatták ollóikat a finom szemű homokban, a közeli sziklákon sirályok, és más tengeri madarak tollászkodtak, cívódtak egymással egy-egy kövérebb halért.
Ember ritkán járt a fiú otthona felé, egy-két eltévedt turista, néha az öreg világítótorony-őrrel, ezzel a hosszú, fehérszakállú öreggel a fiú néhanapján még sakkozni is leült. Sosem gondolkodott azon miért nem vágyik társra, jól megvolt magában.
Egy nap sötét fellegek kúsztak az öböl felé nyugatról, a part homokjába éles peremű hullámok vájtak Sötét, nagy szemű eső kezdett zuhogni a fekete fellegekből. Ritka és félelmetes esemény volt ez arrafelé, nagy tengeri vihar ígéretét hozta magával. A fiú remélte hogy a falu mosolygós halászai időben a kikötőbe érnek, mielőtt a vihar szeme eléri a partmenti vizeket. Ő maga is behúzódott házába, tüzet rakott és az ajtón ki-kipillantva leste a nagy kövér cseppeket, ahogy bonyolult képeket rajzolnak a homokba az ő titokzatos nyelvükön.
Hirtelen vakító villanást látott az ajtó sziluettjében, gyorsan kidugta fejét a házból és döbbenten látta, hogy valaki bajban van a vízen. Magas ívű jelzőrakéta szállt, fénye megvilágította a zord hullámok közt hánykolódó hajót, amiről leadták a lövést.
A fiú egyre növekvő félelemmel nézte, ahogy kilőnek még egy rakétát. Tudta, az öböl homokos partja mögött húzódó szikláktól senki sem fogja látni a fényt, ő az egyetlen, aki tud a szorult helyzetben lévő hajóról.
Hirtelenjében nem tudta mitévő legyen. Ha a tengerészek nem találják meg a kikötő bejáratát a vihar biztosan zátonynak csapja őket, vagy felfordítja a bárkát.
Időközben az időjárás a lehető legrosszabbra fordult. Gigászi viharfellegek száguldottak a part felé, maguk előtt űzve a csípős tengeri szeleket, melyek ráfagyasztják a párát az ember arcára. Hatalmas, többméteres hullámok ostromolták a partot, mocska habot hagyva maguk után minden csobbanással. A víz feketévé változott, az ég úgyszintén, a parton állva úgy tűnt egy hatalmas hullámzó, kavargó szörnyeteg húzódik a láthatárig. Szétmorzsol és elnyel mindent és mindenkit, aki az ő királyságába téved.
A fiú felpillantott a világítótoronyra, talán azt meglátják majd, gondolta. A félelem rettegéssé nőtt szívében mikor észrevette, hogy a fény kialudt. Az öreg toronyőr biztosan nyitva felejtett egy ablakot és a süvöltő szél elfújta a lángot. Az őr vénkorára aluszékony lett, biztosan elnyomta az álom valahol és nem ébred fel még a tomboló vihar kakofóniájára sem.
A világítótoronyhoz a város felől vezetett út, a sziklák túloldaláról, ami jó három és fél, négy kilométer gyaloglást jelentett, hegynek fel. Addigra a hajónak vége, talán ha negyed órája van, mielőtt a vihar darabokra töri. Egyetlen lehetőség állt előtte, meg kell másznia a sziklát, a csúszós, sóspermettel ostromolt zord ormot. Úgy fölérhet időben a toronyba és meggyújthatja a jelzőfényt újra. Kötelet csavart a derekára hát és mászni kezdett.
A fölfelé út nem tarthatott tovább nyolc percnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt a fiú számára kétszer csúszott meg, a másodikra lefordult a sziklaperemről amin állt és csak az mentette meg a zuhanástól, hogy a kötelét szorosan odacsomózta egy kiszögelléshez és az pár méter után megfogta esését.
Mikor végre a csúcs földjébe vájtak ujjai, ahogy felhúzta magát a füves mezőre, amin a torony állt úgy érezte egy métert sem képes gyalogolni tovább. A torony már csak pár száz méterre volt, a dühöngő vihartól nem látszott ugyan, de tudta, hogy ott van.
Kétségbeesett női kiáltást hallott a tenger felől, odanézett és látta, hogy a hajó közelebb sodródott a parthoz, de nem tudnak kikötni, mert a víz sziklához csapná őket, vagy felfordítja a sekély vízben. Látta a tépett ingű matrózokat, ahogy a kormánykeréknél állva küzdenek a természet haragjával és látta a sikoltó nőt, ahogy rémülten, a korlátot markolva állt a hajó tatján. Hosszú vörös haja zászlóként lengett a szélben, arcának vonásait nem tudta kivenni, de úgy képzelte gyönyörű lehet
Egy bajba esett királylány, és csak ő tudja megmenteni.
Összeszedte minden erejét és feltápászkodott. Előbb lassan majd egyre gyorsabban futni kezdett a világítótorony felé A síkos földön minduntalan megcsúszott a lába, a nedves fű alattomosan sikamlóssá vált Minden lépés kínszenvedés volt a mászástól sajgó izmainak, de ő csak futott. A toronyba szinte belerohant, oly hirtelen vált ki a sötétségből, nagyot csapott az ajtóra, ahogy megérkezett és ugyanazzal a lendülettel be is vágódott rajta. A torony száraz, meleg levegője felüdülés volt a párás jéghideg levegőn tett futás miatt megkínzott tüdejének. Kettesével szedte a csigalépcső fokait, és mikor végre felért, utolsó mozdulatával leakasztotta az olajmécsest a falról és a tálba vágta, amiben olajnak kellett volna fortyognia, de addig csak halott anyagként feküdt. Szinte bénultan, bűnbánóan, mintha tudná, hogy az ő mulasztása okozza a tragédiát. Ahogy a mécses összetört és a szikrák pattogva repültek a tálba az olaj megelevenedett, boldogan fortyogva táplálta a lángot, ami felcsapott és a tükrök erősítésével fénysugárként vágott fénycsíkot a vihar sötétjébe.
A fiú a hátán feküdt, mellkasa zihált a kimerültségtől, csak hallotta, ahogy a hajón megszólaltatnak egy kürtöt, tompán, rekedten, de mégis hosszan, tudatva a megmentőjükkel, hogy látják már a helyes utat.
Másnap a fiú gyöngyöt vitt a piacra, s látta a vörös hajú lányt, ahogy mosolyogva sétál vőlegénye karján, csillogó szemekkel nézve a gyönyörű világot.
Olyan szemekkel melyek belepillantottak a kétségbeesés maelströmjébe, oda ahol a remény lángja kialszik, az ész elfogadja, hogy nincs tovább.
Olyan szemekkel melyek meglátták a remény sugarát, szívvel melynek mélyén fellobbant az alvó láng és utat mutatott a sötétségben.
A fiú nem szólította meg, csak rámosolygott, majd elfordult és visszasétált otthonába. A kagylók és apró rákok közé, hogy ugyan ilyen szemmel nézhesse a tengerbe bukó napot.

 

VÉGE.

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr443276823

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
> Régebbi bejegyzések"/>