Vámpír

2013.04.06. 03:07

Felébredtem és mászkálni kezdtem a szobámban, nem tudtam nyugodni, valami vonzott, húzott az ajtó felé. Ki kell mennem, szabadulnom kell önmagam nyomasztó társaságától. Nem tudom elviselni a saját lényem. Rettegéssel tölt el a gondolat akivé lettem. Üres héj csupán, öngyilkos gondolatokkal töltött teknő, csordulásig erjesztett önsajnálat és életundor. Kiléptem hát az éjszakába, mely sötét és rettegéssel teli. A hideg levegő testemnek szorult és józanító borzongással töltött el. Éreztem, hogy a halál keze meglegyinti arcomat.
A csillagok sápadtan, messze, halottan ragyogtak, pulzáló gonosz fényük alatt homályos árnyak kúsztak a földön. A ház teraszának korhadt fakorlátja halkan, mint egy hívatlan vendég megreccsent. Nyomasztó köd ülte meg a vidéket, illett lelkem önmarcangoló fájdalmának kiéléséhez. A lépcső évtizedes fémje halkan csikordult talpam alatt ahogy a kapuhoz vezető repedt betonra léptem. Nyári éjszaka volt, mégis hideg szél fújt át a vékony pólón amit magamon viseltem. Borzongató érzés kerített hatalmába, sötétebb mint az álmaim. Éreztem, hogy ma a halál jött el értem.
Elindultam céltalan bolyongásomra, eltompult elmém a bánat ködén át homályosan érzékelte csak az engem körülvevő tájat. Házak sötét sziluettje magasodott fölém, bíráló tekintetük belém látott, és lefitymálóan elemezte ki szánalmas lelkem apró fájdalmát.
Tornacipős lábam hideg harmatot taposott, ahogy szinte eszméletlenül, önmarcangolásomba mélyedve jártam a sötét utcákat. Reménykedtem, hogy valami ésszel felfoghatatlan hatalom megérti, megérzi szenvedésem és elküldi értem egy fogakkal teli pofájú angyalát, hogy véget vessen céltalan bolyongásomnak. Örökre. Kívántam a halált. Nem találtam örömet az engem körülvevő emberekben, nem találtam édesnek a legfinomabb méz cseppjeit, nem töltött el melegséggel a legszebb nő sóvárgása sem. Élőhalott voltam, feladtam, átadtam magam a múlt fájdalmának, hagytam, hogy az elvesztett paradicsomom démonai rágják a csontjaim.
Valaha vidámságot csempésztem a világba, úgy ismertek mint a fiú aki mindig nevet. Ajkam már régen nem húzódott őszinte mosolyra, a legtöbb amire képes voltam egy hamis, hazug vigyor, ami megtévesztette azokat akik aggódtak értem. Nem akartam, s nem kértem vigasztalást. Tudtam, hogy az én világom véget ért Vele, akit elvesztettem.
Nem gondoltam rá, nem törődtem a mardosó fájdalommal, hagytam, hogy lelkem legmélyébe rágja magát, elfertőződjön, mint a kezeletlen seb. Üszkös, rothadó kocsonyává vált a legbensőm, belülről emésztett el a senkivel meg nem osztható csalódás. Sötét és fénytelen utakon át bandukoltam, egyik lábam a másik elé vetve. Tervezgettem a megváltásom, amit aláásott az önbecsülésem hiánya, önmagam hóhérává váltam. Kívántam a halált. Kerestem őt, s végül megtaláltam.
Gyermekkorom legszebb emlékeit itt szereztem, mégsem találtam egyetlen szépséget sem a valaha imádott tájban. Lábaim csak vittek előre, minden lépéssel közelebb önmagam totális elvesztéséhez. Ősi romok mellett haladtam el, beomlott katakombák bejáratánál pihentem meg, torz fogsorra hasonló falcsonkok alatt szívtam magamba a füstöt kéken izzó cigarettákból. Végül egy toronyhoz értem, mely figyelmeztető ujjhoz hasonlóan meredt a csillagos ég felé. Állj, s ne tovább.
Nappal ez a torony csupán kövek halma volt, magasra tornyozott rom. Egy eltűnt kor dicső, ám mára megfakult, elpusztult emléke. Most azonban mintha valaha volt dicsőségével magasodott volna az égbe. Ablakai halvány fénnyel teltek meg, hívogató, ám csalóka lidércfénnyel töltötték meg a sötét eget. Közelebb léptem, kitapintottam a hideg köveket, melyeket őseim kezei raktak emberöltőkkel születésem előtt. Mászni kezdtem, a legközelebbi ablak zsarátnoka felé. Körmeim a régen kipattogott habarcs lyukaiban kotorásztak fogódzó után. Egyre feljebb tornásztam magam, gyönge karjaim remegtek az erőfeszítéstől, mégsem adtam fel. Valami hívott, szólított, hogy másszam meg a tornyot. Hozzám szólt az éjszaka.
Elérve a legalsó ablakot egy kör alakú szobára esett a pillantásom, benne két ágyra leltem. Mindkettő foglalt volt. A hozzám közelebbiben egy gyönyörű nő feküdt. Nem is nő volt, leány még, kinek virágzása éppen akkora esett. Szépségétől majdnem megszédültem, s egy öntudatlan reflex mentett meg csupán, hogy oly annyira kívánt halálomba zuhanjak. Hogyan tudnám szavakba önteni azt a szépséget. Hogyan lehetne megfogalmazni a tavasz bimbódzó gyönyörűségét, a legcsodálatosabb naplemente ragyogását, épp mielőtt átbukik a horizonton. Maga volt a gyönyör. Látványától haldokló szívem összeszorult és reménykedőn dobbant egyet. Beittam szépségét, eltöltött és kitöltött, melegséggel árasztotta el haldokló bensőm. Kívántam, minden porcikám vágyódott utána. S akkor megláttam a halál arcát, a másik ágyról nézett rám, ősöreg időtlen rettenet. Szemfogai kitüremkedtek ráncos szájából, torz vicsorra húzta aszott ajkait és nekem ugrott. Vámpír volt ő, s ördög, karmos mancsai a torkomra fonódtak és letaszított a párkányról. Lezuhantunk, fekete szárnyai beborítottak. Pörögve közeledtünk a földhöz, arcomon éreztem leheletét. El akartam engedni magam, hagyni, hogy a szörny agyarai feltépjék ereim, kiontsák véremet. Szívem nagyot dobbant, az imént látott lány szépségének földöntúli energiája egy régóta némán hallgató húrt pendített meg lelkemben. A remény dalát harsogták idegeim, vénáim a gyönyör ígéretének édes nektárát zubogtatták testemben. Ökölbe szorítottam a kezem és a szörny pofájába sújtottam. Nem kapsz meg, nem adom fel. Öklöm csontot tört, a világgal egyidős rém agyarai porrá törtek szürke ujjaim csapása alatt, s a denevérszárnyú ördög halálsikolyt hallatott. Zuhantunkban magam alá gyűrtem és a teste felfogta a zuhanásunk erejét. Tompa puffanással értünk földet, ő a halott félelem, s én az újjászületett halott.
Feltápászkodtam, majd engedve szívem egyre sürgetőbb dübörgésének újra mászni kezdtem. Kapaszkodni a hideg köveken, egyre feljebb, egyre magasabbra, a remény, az új élet, a szerelem felé. Megmenekültem.

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr205203523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2013.04.06. 03:33:42

Évek óta nem írtam ennyire igazat. Ez én vagyok.
> Régebbi bejegyzések"/>