Random

2014.01.24. 03:00

Nálad voltam, felmentem az emeletre.
Padlásszobád fullasztó levegőjét felváltotta a nyári éjszaka hűvösen simogató frissessége mikor felcsaptam a tetőablakot. Halvány fényt árasztott az egy szem izzó a gerendák közt, túlvilági árnyékokat vetve a falakra és a tetőgerendákra. Odaléptem a falnál sorakozó vitrinek sokaságához és megcsodáltam a gyűjteményed. Matchbox kisautók, kindertojásba rejtett műanyag fröccsöntési hibák. Akciófigurák, babák, plüssállatok, régi könyvek, egy doboz lego. A múltad kuporgott a vitrinben. A legmélyén elásva ott volt a még dobogó szívem. Por lepte be és dobogása ütemtelen volt már. Artériáiban bogarak tanyáztak, bal kamrájából penész burjánzott és gombafonalak lógtak róla. Ki akartam venni, az is megfordult a fejemben, hogy visszalopom. Ahogy, hozzáértem az üveghez, hogy félretoljam bizsergés lett úrrá rajtam, úgy éreztem valaki figyel. Megfordultam, arra számítva, hogy te állsz majd mögöttem érdeklődve, s mérgesen mert nem csuktam le a padlásfeljárót és a tetőablak kinyitása miatti huzat lefújja a port a márványlépcsőre, amit anyád oly gondosan lesöpörtet veled minden nap. De nem te voltál. Én voltam az. Eltorzultam, körmeim ápolás hiányában hosszúra nőttek, szinte karmokként meredtek vékony kezeimről. Hasam felpüffedt, végtagjaim rongyszerűen vékonyak és gyűröttek voltak. Hajam csimbókokban lógott a szemembe, szerencsére eltakarta az arcom, különben még jobban megrémülök és talán el is estem volna, felborítva a kincsekkel teli polcot. Így is hátrahőköltem, s a rémalakom is így tett. Bár az arcom nem láthattam, valami folyadék csordogált lefelé az államról. Azt hittem egy szörny nyála csordult ki, prédáját látván, s valahol ez igaz is volt, de nem az én szörnyemé. Könnyek voltak, végtelen patakban folytak le a fájdalomtól eltorzult arcon a koszos hajcsomók takarásában, hogy végül a lábfejemre hullva beigya őket halott bőröm.
Találtam egy ósdi, szakadt plédet, amin egy réges-régi tavaszi napon pikniket ültünk egy domb tetején és a tükörre borítottam. A szörny eltűnt.
Vetettem egy utolsó pillantást a szívre a vitrinben, aztán visszabotorkáltam a létrához és lemásztam. Az ablakot nyitva hagytam, remélve, hogy egy kozmikus erő a csillagok közé szippantja a padlás tartalmát, a szívem, a szörnyem, az emlékeid. Az emlékeim.

A bejegyzés trackback címe:

https://oidipusprime.blog.hu/api/trackback/id/tr935779141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
> Régebbi bejegyzések"/>