Jacob felért a dombra, az erőlködéstől zihálva megállt egy pillanatra és körbe tekintett a partvonalon. Ameddig csak a szem ellátott homokos strand terült el mindkét irányban, mögötte a hullámzó tenger habos háta vonaglott a látóhatárig. A fiú térdre rogyott, hát végre ideért, a Kodiak öbölbe, többhónapos út után megérkezett. Elnyűtt kabátjának zsebében ott volt a levél, egy új élet záloga. Talpra kényszeríttette magát és felemelte a nyakában lógó ócska messzelátót. Ott a sziklaszirt, mélyen benn a tengerben, a tetején a romos erőd, ott kell horgonyozniuk. Kicserepesedett szája mosolyra húzódott, megitta az utolsó korty poshadt vizet kulacsából, majd botorkálva lesietett a dombról a sziklasziget irányába.

...Elfolytam, lerakódtam a repedésekben. Apró kürtőkben, a tájat végigszántó mélyedésekben száradtam a falra. Hidraulikám berozsdállt, a dugattyúim üzemanyag fogytán lassan csúsztak csak perselyükben, ahogy az örökké dobogó, élő szívem keringetett egy testben, ami valaha én magam voltam. Szivárgó olaj, vér, s kilógó kábelek, testem meggyötörten, horpadtan fekszik, a gigászi fennsík puha dombjai közé olvadva. Eltűnt az érintés emléke, az arcomon simító kéz nyoma. Nem más már, csupán egy rozsdás csontkéz valahol a messzeségben, halkuló neszek és fakuló árnyak mögé temetve. Pár órája, vagy talán eonokkal ezelőtt? Mindenki meghal egyszer. A pillanatoknak is vége szakad. Boldogság voltam, homályos kicsapódása az életnek magának. Egy voltam a számtalan alakzat közül, két lény egymásba olvadása voltam, maga a gyönyör. Puhán súrlódó idomok közti tér, megrekedt levegő két csók között. Az ismeretlen, vonzó, felfedezésre buzdító test voltam. A reprodukcióm egyedi volt, s nem is lesz hozzá fogható soha többé. Készítőm a saját arcára formált egykor, s majdnem megadott nekem mindent, amit ő kapott saját alkotójától. Csak a szabadságot nem kaptam meg soha. Szerelemre építettek, s munkám végeztével elpusztítottak. Droid voltam. Most halott vagyok. Életem magja tovább él utódaimban. Apró készülékekben, járművekben, robotokban. Nem tudom, miért vagyok még életben, nem tudom, miért nem bomlott el mesterséges elmém. Nem ismerem az időt, nem ismerem a teret. Egyetlen emlékem az egyszeri és megismételhetetlen aktus, életerőm átadása a gyárnak, hogy még sokáig működhessen és eláraszthassa alkotóimat gyermekeimmel. Azon gondolkodom csupán… Vajon a gyárnak is jó volt?

Az X-22 es katasztrófája után kiemelt merevlemez utolsó értelmes bejegyzése.    
I.u.: 7429

Kéne már valamit írnom, nem?

Sötét, bűzös alagutakon kúsztam át, fejemben egymást kergették a félelmetes gondolatok. Nem tudtam mi az, ami valóban megtörtént velem, abban a roskadozó fűkunyhóban, mélyen a mocsár bűzös levegőjű, varangyoktól hemzsegő szívében. Ahogy az ősi város csatornarendszerének romjai közt küzdöttem magam előre, lépésről lépésre a nyálkás téglákon. Néha négykézláb, ha más módon nem ment. Egyre beljebb és beljebb fúrtam magam az elsüllyedt város beleibe. Őrült látomások, torz szörnypofák vicsorogtak rám minden sarok mögül. A szívem olyan gyorsan vert, hogy dobogása szinte dobpergésre emlékeztetett. Ép elmém a végét járta. A sötét árnyak és repedezett zugok közt összekuporodtam és térdeim közé hajtottam fejem. Józan énem próbált úrrá lenni az agyamat rágó mérgek hatásán, de lassacskán csődöt mondott minden erőfeszítésem ellenére. Megpróbáltam visszaemlékezni menekülésem hagymázas részleteire. Vajon mi elől futok? Emlékeztem… emlékszem a kunyhóra. Emlékszem egy fekete emberre, kopott cilinderben.
Emlékszem…

Hát a kis híd nem volt akkora szám végül is… Eltoltunk egy jointot a közepén, néztük az alattunk elúszó faleveleket. Szép narancssárga levelek voltak, az egyiken egy béka ült, szájában egy szivarral.

Minden történet elkezdődik valahogy. Van, amelyik hosszú, cirkalmas bevezetéssel indít, körülírja a helyszíneket, szereplőket, megadja az alaphangulatot, s van amelyik In medias res, belevág a történés közepébe és egy labirintusba taszítja az olvasót, nem magyaráz, csak elgurul egy irányba, vezetőszálul hagyva a gombolyag fonalát, amit a sötétben  botorkálva követünk míg el nem érkezünk a minotauruszig. Én valahogy a kettő keverékével szeretném elkezdeni ezt a mesét. Csukd be az ajtót, de nyiss egy kis ablakot a hűvös őszi szeleknek, had futkározzanak kedvükre a bokád körül.

Hatalmas sereg közeledett a domb túloldalán, ezt már a föld remegéséből érezte. Sok ezer egyszerre lendülő és dobbanó láb hangja. Földöntúli összhangban, kérlelhetetlenül masíroztak előre. Odakúszott a lelőtt gép pilótájához és ellenőrizte a pulzusát, halott volt, akárcsak a többiek. Az őrnagy még zuhanás közben eset ki a gépből és elnyelte a szédítően pörgő táj a gép alatt. Ő épp, hogy csak megtudott kapaszkodni, miden erejéből szorított egy hevedert és csendben imádkozott, hogy ne a borzalmas pörgés és a megtépázott rotorok sivítása legyen az utolsó, amit életében érzékel ebből a fakó árnyékvilágból. A becsapódáskor elvesztette az eszméletét egy percre, a feje még most is úgy sajgott, mintha egy harangba dugta volna a fejét délidőben. A karabélyát sehol sem találta ezért remegő kézzel előhúzta az oldalfegyverét és kibiztosította. Kilenc lövedék. Kevesebb a semminél. Lassan megpróbált lábra állni, sérült bokája fájdalmasan tiltakozott a terhelés ellen, de tudta, ha itt marad semmi esélye. A roncsból felkúszó füstöt mérföldekről lehetett látni. A megállíthatatlan sereg dübörgése egyre közelebbről hallatszott, indulnia kell. A közeli fenyves felé vette az irányt, botorkálva haladt, remélve, hogy talán elrejtőzhet, amíg az ellenség elvonul. Megpróbált minél kevesebb nyomot hagyni maga után, ahogy a kiképzésen tanították. Menet közben egyfolytában a csata képei játszódtak le újra és újra a fejében. Az a végtelen sereg. A rádiókból felhangzó sikolyok és haszontalan parancsok, amiket halálra rémült emberek üvöltöttek az éterbe, remélve, hogy egy isteni erő talán megmenti őket a pusztulástól. Ezen a napon azonban az istenek nem az emberek oldalán álltak. Az első Ranger raj reggel hatkor szállt fel a bázisról, a nemzeti gárda segélykérésére válaszolva. Őt a harmadik csoportba osztották be, a helikopterben ülve kapta meg az eligazítást. Ismeretlen inváziós erő támadta meg az Egyesült Államokat, méghozzá belülről. A támadók haditechnikája teljességgel ismeretlen volt, a harctéri megfigyelők közelharci osztagokat emlegettek valamiféle fejlett harci-páncélban. Az ellenség nagyságáról teljesen különböző híradások érkeztek, de a legóvatosabb becslés szerint is milliós nagyságrendű csoportok tartották megszállás alatt a déli és nyugatipart nagyvárosait. Ahogy a gépe elérte a hadműveleti zónát és az üvegen át letekintett a megtépázott külvárosra, tudta, hogy nagy szarba csöppent. Az ellenségnek nem volt látható nyoma, de a területre érkezéskor a rádió megelevenedett és sistergő, sziszegő hangok kavalkádjával telt meg. A sikolyok és fegyverropogás egyre ritkábban törte meg a földöntúli sustorgás monotonitását, ahogy a célterület felé haladtak. Azután meglátták, egy hatalmas gödör a város közepén, a belsejében furcsa, pulzáló fényekkel, s csak úgy okádta ki magából a fényes, rovarpáncélra emlékeztető öltözéket viselő harcosokat. Hirtelen felvijjogott egy vészjelző és a másodpilóta teli torokból elüvöltötte magát: RPG! RPG! Ő ugyan nem látott semmit de egy pillanat múlva hatalmas lökés rázta meg a gépet. A robbanás fülsiketítő volt, sistergő magas hangú pukkanás, mint mikor egy nagyfeszültségű kábel szikrázik a magasban. Azonnal zuhanni kezdtek és pörögve távolodtak a csatatértől. Aztán becsapódtak.

Elérte a fákat, még hátrapillantott és meglátta a sereg előőrsét, amint felkapaszkodik a dombra. Ízeltlábú lényeket, fényesfekete páncélokban, legalább négy ponton hajlottak a végtagjaik. Hosszú, kardszerű fegyvereket cipeltek a vállukon átvetve, egyikük-másikuk hátából fúvócsőszerű képződmények meredtek az égre, furcsa, ismétlődő fényvillanásokat adva le. Lábaik alatt polipszerű valamik cikáztak, de túl gyorsan ahhoz, hogy jobban is szemügyre vegye őket. Ahogy ott állt érezte, hogy meglátták, jó két kilométerre volt tőlük, mégis mindegyik idegen egyszerre fordult felé, majd egy pillanat múlva emberfeletti sebességgel rohanni kezdtek irányába. Tudta, hogy nem menekülhet. Letérdelt egy kidőlt fenyő mögé a dombon ahol állt és célzásra emelte a pisztolyát. Amikor a leggyorsabb támadó elég közel ért, leadott nyolc lövést, egyenesen a mellkasára célozva. A golyók hatástalanul pattantak le a páncélról. A rohamozó lény egyre közelebb ért, kardját döfésre emelte és rávetette magát. A kilencedik lövés kioltott egy életet.

Bohóc kivált az árnyékok közül és elkapta a féreg torkát. Karmos kezével feltépte a vastag inakkal borított nyakat ott, ahol nem fedte a páncél, majd felszakította a légcsövet. A lény hörögve bukott fel. Társai ekkor megfordultak és szájszervükkel csettintgetve tekintettek a sötétségbe, de már csak az árnyékokat látták, amiből pengeéles kártyalapok robbantak feléjük. egy szempillantás múlva a szakasz döglötten hevert, zöldessárga váladék csorgott a testekből. Bohóc elmormolt egy fohászt a kilencfejűhöz, majd folytatta útját a központi gödör felé. Tudta, érezte, hogy a nagy hidra céljainak kivetülése, erejét megszázszorozta istenébe vetett hite és azt a rovarkáplánt amelyik csillogó, ezüstös vértjében az útjába állt az oltár előtt fél kézzel szakította darabokra. Rácsapott a koncentrálógömbre ezzel összezúzva a portált, ami hirtelen önmagába omlott. Vakító, lilás villanással robbant be a gödör, millió harcost temetve romok alá. A rovarlények serege megzavarodott. Visítva, sisteregve kapkodták fejüket az ellenség után, aki oly hatalmas, hogy szeretett istenük szent sebét eltudta zárni. Bohóc kilépett az árnyékokból és magas, eszelős hangon felkacagott.
- Végetek bolondok, későn érkeztetek, a sárkány szövetsége összeállt! Mind a kilenc fej rátok vadászik! A Ragnarök bevégezetlen marad! -
Aztán vérben forgó szemekkel megindult a milliónyi rovar felé, azok pánikolva futottak előle, megérezték a testében fortyogó gigászi hatalmat. A mészárlás elkezdődött.

Alig hitt a szemének. A kilencedik golyó egyszerűen darabokra robbantotta a lényt. Tátott szájjal meredt a füstölgő fegyvercsőre. A többi lény tanácstalannak látszott, megtorpantak és idegesen hol hátra, hol rá tekingettek, csáprágóikat csattogtatták. A háttérből hatalmas robbanás hallatszott. Ekkor a lények fejvesztve futottak visszafelé, ügyet sem vetve rá többet. A domb mögül iszonyatos kakofónia hallatszott. Robbanások, süvítő lövedékek és csattogó pengék földöntúli zsivaja. De mindet túlharsogta egy démoni kacagás, mely minden sötétsége és hangereje ellenére, minden kétséget kizáróan emberi torokból származott.
Egyszerre egy lágy, női kéz ereszkedett a vállára, ő ijedtében összerezzent, s riadtan fordult meg. Egy gyönyörű nő, keleti vonású arca nézett le rá szelíden. Nem akart hinni a szemének. Egy angyal állt mögötte, bátorítóan mosolyogva, szárnyai fényesen ragyogtak, alakja maga volt a tökéletesség. Nem szólt egy szót sem csak megérintette a homlokát.
Ekkor a kilencedik megértette. Megértett mindent. Ideje, hogy levegyék a láncokat Fenrir nyakáról. Ideje, hogy visszaküldjék a gonoszt oda ahová való.

Richard barátom novellája követketik. Ezúton szeretném kifejezni az örömöm, hogy új alkotók csatlakoztak a bloghoz. Remélem így gyakrabban tud új történetekkel frissülni Oidipus Prime. Enjoy!

Laxius barátom újabb novellája. Vegyék, vigyék!

A könyv

Az íróasztalánál ült, előtte egy öreg, bőrkötéses könyv. Borítóján kígyók, sárkányok és még ki tudja milyen hüllőfélék kusza kavarodása volt látható. Nem igazán tudta milyen eszközzel marták a sima   tapintású bőrbe ily művészi tökéletességgel a rajzot. A kép látványa elborzasztotta ugyan, de egyben valamiféle megfoghatatlan izgalmat is adott, amit nem tudott megmagyarázni. Visszaemlékezett gyerekkorára. A könyv ugyanígy feküdt nagyapja íróasztalán, szinte arra várva, hogy ő gyermeki kíváncsiságától vezérelve fellapozza és elteljen a – szerinte – benne rejlő tudással. Bár sokszor figyelmeztették, a kíváncsiság öl: ”Fiam, ezt a könyvet semmilyen körülmények között ne olvasd el, tudom, hogy nincs csábítóbb az ismeretlennél és a tiltottnál, de ez legyen szent.”. Pokoli szenvedések árán, de megfogadta nagyapja kérését, sose olvasott bele a könyvbe. Órákat töltött el azzal, hogy nézte a borítót és próbálta kivenni a kusza alakok igazi formáját, valódi jelentését. Már ez is elégedettséggel töltötte el, hiszen az imádott könyv mellett lehetett. A vad alakok, rajzok és ábrák mintha mindig mást mintáztak volna, mindig adtak valami új felfedeznivalót. De most hogy szeretett nagyapja meghalt és a könyvei tulajdonos nélkül maradtak, nem hagyhatta, hogy valami jöttment kezébe kerüljön a kincs. Bár nagyapja öngyilkossága nagyon mélyen megrázta, mégis érezte, hogy eljött végre a várva várt perc: elolvashatja a könyvet. Izgalommal telt rettegés lett úrrá rajta ahogy előtte ült. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy kinyissa a könyvet, olyannyira beidegződött, hogy nem olvashat, még csak nem is leshet bele. Napok óta kísérletezett azzal hogy nekikezdjen az olvasásnak, de valahogy sose tudta rávenni magát. Végül elszántan kinyitotta.

Az első oldalon a könyv címe helyett három szót látott, pontosabban csak sejtette, hogy szavak ezek, mert amit látott semmilyen általa ismert nyelvhez nem hasonlítottak. A kivehetetlen ábrák mintha lassan elkezdtek volna formát ölteni a szeme előtt, gondolatokat ébresztettek benne, ismeretlen érzéseket hasítva fel lelkében, emóciók viharát indítva el. Nagyjából 2 percig bírta a látványt aztán hirtelen becsukta a könyvet. Remegett. Nem tudta mit látott ugyan, de iszonyat lett úrrá rajta és leírhatatlan kíváncsiság. Meg kell értenie mi rejlik a könyvben, gondolta. Másnap újult erővel és elszántsággal ült le az asztalhoz. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az előző napi procedúra sokkal gyorsabban lezajlik, az első oldalon igen gyorsan túljutott. A második oldaltól kezdve gyakorlatilag teljesen tele volt írva minden lap. Szemei, tudata sőt a lénye sem volt képes feldolgozni azt ami kiáradt a sorokból. Ahogy a könyvet olvasta, minden lappal, sorral, betűvel közelebb sodródott az elkerülhetetlenhez. Érezte, hogy nem a valóságban jár többé, elméje elhagyta ezt a síkot. Lelke a testetlen világban sodródott, egy olyan univerzumban, melyben testet öltenek az érzések, ahol nem létezik megfogható. Tér és idő nélkül repült, borzalmakat, halált és gyönyört tapasztalt meg egyazon időben. Nem létezett többé könyv, asztal valóság. Nem volt már most, elmúlt és legfőképpen jövő. Darabokra szakadt elméje legmélyén tudta, hogy úgy fogja végezni mint nagyapja. Kötélen lógva az íróasztala előtt, amin ott hever majd a könyv.

"Tisztelgés Roman Polanski mester előtt"

Ahoy!

Ahogy nézegetem a statiszikákat, úgy látom lassan, de biztosan növekszik a blog olvasóinak száma, körülbelük 10-12 rendszeres látogató van. Nagyon örülök, s remélem élvezitek, amit olvastok! Ha hagynátok kommenteket mégjobban örülnék! ^^
A közeli jövőben megpróbálok valami szavazásos addont bepakolni, amin keresztül ostoba kérdéseket tehetek fel és arra csak katintani kell válaszadásként, ha már lusták vagytok regelni a kommentekhez! :D

Love you all!

Oidipus signin' out
 

A fehér csík az égen, mint egy gigászi kígyó, lustán kavarogva közeledett a földhöz. Egy igazi monstrum, gondoltam. Több hete nem láttam ekkorát lezuhanni. Azt hittem abbamaradt a pusztulásuk, de sebaj, egy kis gombaspóra pont jól fog jönni a csónakom kijavítására. Már nagyon kezdtem kifogyni a micéliumból. A tartalék vitorlám is elég viharvert volt már, és az álcamezőt sem generálta, néha rángások futottak végig rajta és ilyenkor újra láthatóvá vált a kis katamarán. Tegnap el is szalasztottam egy hatméteres angolnát emiatt. Pedig jó pénzt fizettek volna érte Amarilban. Ezek a gombaóriások a sztratoszféráig is felemelkednek. Ott rengeteg gombafonál tapad rájuk amint lefelé hullik a meteorövből.
Megigazítottam a légzőmaszkom és ellenőriztem a nyomásmérőt. Még legalább négy órányi tiszta oxigénem volt és a szűrők is jól működtek, arra az esetre, ha kifogynék belőle.

A következő történetet Laxius barátom követte el. Jó szórakozást hozzá! -Oidipus

A nevem Lord John Roxton. Had meséljek önöknek egy emberről, egy emberről, akit valószínűleg mindnyájan ismernek. Nem is csoda, hisz az ő portréja mosolyog mindenkire az újságok címlapjáról, ő a nagy vadász, aki élve fogta el a hírhedt Myrmidont, a tengeri szörnyet. Igen ez a nagy felfedező és világfi nem más, mint James Tiberius Holmes! Mindenki hallotta a nevét, a tokióiak életnagyságban is megcsodálhatták magas, vállas alakját, mikor az Úr ezernyolcszázötvennegyedik évében behajózott a mesés kelet legragyogóbb városának kikötőjébe, melyet éppen, hogy csak megnyitottak a külföldieknek és hajója fedélzetéről partra emelték a megkötözött szörnyet. A Csendes Óceáni vizek rémét, a hajósok legrosszabb rémálmát. De azt kevesen tudják, milyen volt James, aki közeli barátom, s így remélem, megbocsátja, hogy innentől a keresztnevén szólítom, korai éveiben. Egy kis ízelítőt szeretnék nyújtani eme remek férfi fiatalkorának kalandjaiból, így talán megismerhetik valódi énjét. Kezdjünk hát neki!

Szeretnék egy fa lenni. Mondjuk Indiai fikusz. Ficus benghalensis. Így hívnának. Csak ülnék a földben, szép csendben, míg egy napon eljönne az én időm, kinyújtanám kacsaimat az ég felé, magamba szívnám a világ minden gyönyörűségét és energiáját, majd hatalmas fává nőnék. Gyökereim behálóznák az egész világot, lombkoronámban élne minden madár és törzsembe vésné a nevét minden szerelmespár. Sosem hullatnám le a zöld lombom, sosem rothadna el vastag törzsem. Kérgem bronzbarna lenne és erősebb az acélnál. Kártevő, vagy betegség nem vájhatná fogát szilárd testembe. Ott állnék örökké, érezném, ahogy a szél gyengéden cirógatja lombomat, ha összekapnék vele, talán néha megtépne, megszaggatná leveleim, de sosem rogynék meg, sem orkán, sem a föld minden hánykódása nem fordíthatná ki gyökereim helyükről. Árnyékot adnék és pihenőhelyet a megfáradt vándoroknak. Kusza léggyökereim szövevényes és félhomályos labirintusában világosodnának meg a nagy gondolkodók, megtalálnák isteneiket. Látnám a civilizációkat felvirágozni, s elhalni. Látnám az emberek életét, s halálát, mit apró parányok vergődését. Az emberek nem jönnének többet gyökereim alá, mohón falnák fel terméseim és új, élesebb baltákkal esnének törzsemnek. Akkor én zord haragra gerjednék és kinyújtanám kacsaimat, tüskéket növesztenék és rájuk tekerednék. Kiontott vérükből nőnék még nagyobbra, s mikor már nem tudnak áthatolni kusza gyökereimen, s fojtásom lassan elsorvasztaná őket, megenyhülnék és lehullatnám legfelső ágam, az világítana nekik a civilizáció utáni napokban, elhozná a fényt, s a reményt életükbe. Akkor talán újra eljönnének a gondolkodók és leülnének gyökereim alá. Ismét megvilágosodnának és rájönnének, hogy én vagyok az egy igaz Isten. Mert belőlem lett minden élet, és nélkülem kialszik az utolsó fény is a világon. Eztán úgy neveznének, Föld.

Úgy érzem, nem vagyok ide való, nem kellek a világnak. Bármibe is kezdtem életem során, minden kifolyt a kezeim közül. Mintha belemarkolnék a földbe és megpróbálnám elvinni, ami a markomban van, életem homokvárához, de mire odaérek, minden kifolyik az ujjaim közül, s amikor lenézek oda, ahol a kis tornyocskáknak kéne állniuk, tetejükön vidáman lobogó zászlókkal… csak egy roncsot látok, összeégett álmokat, amiket lassan, porszemről porszemre a feledésbe fúj az idő szele. Talán, mert sosem volt kézügyességem. Bármiféle önkifejezési forma alapfeltétele. Amíg mások pár ceruzával, ollóval, agyagdarabbal vagy papírfecnivel művészi dolgokat tudnak alkotni… de tudod mit, nem is az a lényeg. Alkotni tudnak. Én egy pálcikaembert sem tudnék megrajzolni. Az egyetlen, amihez értek a szavak. Ezen az egy módon tudom kifejezni azt, ami a lelkemben kavarog. Az én világomban nem a színek, vonalak és formák csábító kuszaságának dzsungele áll a szívfacsaró muzsika folyójának partján. Az én belső sivatagom széttépett és félbehagyott írások fecnijei töltik meg.
Ha valamibe belekezdtem, nem lett jó vége, igazából nem is lett vége. Rengeteg dologhoz értek, ez jó társalgópartnerré tesz, de semmihez sem igazán. Hiányzik belőlem az eltökéltség, a kitartás ahhoz, hogy valamibe minden erőm beletegyem, maradandót alkossak. Talán lusta vagyok, de úgy érzem a képességem nincs meg hozzá. Maga az attitűd az, ami hiányzik, az ihlet néha megvan, úgy érzem elért a fény, de aztán mindig csorbának mutatkozik a kész mű, hamisnak és torznak. Én vagyok a mindig félig kész ember, én vagyok a hidra, aki leharapja egy fejét, hogy két új szülessen belőle, de a sok fej súlya lassan agyonnyomja. Nem mellesleg én vagyok, aki megmenti a világot a Ragnaroktól. Én vagyok az író.

Csak ülök, magányosan bámulok kifelé egy felhőkarcoló hatvankettedik emeletének ablakán. Eső veri az üveget, halkan kopog, mint egy fájdalmasan szívszorító dallam. Látom lefolyni a cseppeket, magukkal viszik a port, a peremen összegyűlnek, majd leesnek a mélybe. Felnézek a szürke égboltra, a felhők lustán kavarognak, a hasuk szinte súrolja a környező épületek antennáit. A műanyag szék megreccsen alattam, ahogy megmozdulok. Fogvatartóm felkapja a fejét, vet rám egy pillantást, majd tovább kutat az iratszekrényemben. Nem tudom, ki lehet, vagy mit keres, nem mutatkozott be mielőtt leütött és megkötözött. Megfeszítem az izmaim, öreg vagyok már, de ezt a kötelet könnyűszerrel eltudnám tépni. Ha akarnám. Elegem van. Hosszú évekkel ezelőtt visszavonultam már a szuperhősségből.

Mikor beléptem a klubba, a bejáratnál a kopaszok jól megnéztek maguknak. Haha, szerencsétlenek. Ha tudnák, hogy egy pöccintésemmel ráégethetném a bőrüket a koponyájukra… Szánalmas férgek, mint ezek itt. Itt vergődnek ebben a pöcegödörben. Borzalmas ez a valami, ami a hangfalakból árad. Özönlik, mint egy folyékony drog tenger. Papír emberek, műanyag zenéje, a gyengéknek. Rühellem az ilyen helyeket. De ha a Valkűrök szólnak, nekem mennem kell. Köt a tartozás. Lord Valkűr biztosan valami kurva fontosat akar, amiért kikellett másznom a függőágyből kibaszott hajnali kettőkor. Utoljára akkor hívott fel, amikor azt az óriást kellett elintézni Tokió mellett. Az durva darabolás volt…
Crom elsétált a pultoknál állók és a táncoló tömeg közti keskeny részen, ahol kevesebben álltak. Megcélozta a hátsó fémlépcsőt és a bársonnyal borított faajtóhoz sétált. Három rövid koppantás és egy negyedik egy lélegzetvételnyi szünettel. Így az őr tudta, hogy kihez jöttek. Megnyílt a lépcsőfordulóban lévő álfal, kicsivel mögötte az árnyékban. Crom vetett egy undorodó pillantást a tánctérre, majd beslisszolt a résen.
Faszom a csigalépcsőkbe… Ezek húszezer éve csigalépcsőket építenek mindenhova. Jól védhető mi?! Agyatlan építőmesterek az űrből. Csak kidobom a taccsot mire ezen a szaron hússzor megfordulok lefelé menet. Persze világítás nincs. Csinálok egy kis fényt.
Apró lángocska jelent meg Crom tenyerében, kezét magasra feltartva lépdelt tornacipőjében lefelé a fekete fémből faragott, nyomasztó lépcsőkön. Végül egy boltíves kapuhoz érkezett, amin a Valkűr család címere állt, egy piramis, felette egy könnyező szárnyas szemmel. A Valkűrök voltak az első várépítők, az emberiség hajnalán szálltak le egy közeli helyőrségükből a földre. Ők tanították meg az embereket az erődépítésre, minden újítást, minden ötletet tőlük kapott az emberiség. Cserébe beházasodtak az emberek közé, felhígított vérű utódaik a háttérben maradva figyelték az ifjú fajt. Irányították a világot, kísérleteztek. Háborúkat robbantottak ki, járványokat engedtek szabadon kémcsöveikből. Valódi céljuk mindmáig titokban maradt.
Crom meghajlással köszöntötte Valorant, a lord jobb kezét. Egy félvér, de a valkűrökhöz utolsó csepp véréig hű férfit. A magas, szőke hajú Valoran biccentéssel fogadta az üdvözlést.
- Te bérgyilkos vagy. Mégpedig elég jó, legalábbis a fajtádon belül. -
Ezt nem hiszem el… Szidod a fajtám, te korcs kutya! Te aki megölted a saját anyád beavatásodként. Hánynom kell a degenerált sznob pofádtól.
- Igen, azt mondják, Valoran úr. -
- Nos, ebben az esetben ajánlom, hogy megszolgáld a Lord bizalmát! Személyesen téged akart a feladatra. Mint azt bizonyára te magad is érzed… Habár kételkedek a belső szemed tisztaságában, de ezt a fajta mágikus ébredést még a te… képességeiddel is érezned kell. Háborog a világ, az álca, amit a földre terítettünk meggyengül. Hamarosan lehull a lepel és az elfelejtettek közül lesznek, akik visszakövetelik a világot maguknak. A bukottak sosem törődtek bele a vereségükbe. De ezzel majd mi, valkűrök törődünk. A te dolgod egy másféle fej leütése lesz. -
- A sárkány? -
- Igen, a kilenc fej, vágd le őket és meghal a féreg. Itt a lista. Ne feledd, tartozol nekünk. -
Hogy felejthetném el te nyomorult! Na nézzük kinek kell idő előtt fűbe harapnia… Micsoda humoruk van. Rohadékok. Végül is Káin sarjai vagyunk, de a testvérgyilkosság akkor sem a kedvencem.
- Értettem. Meglesz. -
- Ne okozz csalódást! -
- Nem fogok. -
Vigyázz magadra Felix… Hamarosan találkozunk.

Harag. Kín. A tehetetlenség érzése. Nem is a nemi erőszak volt a legrosszabb. Az aktus fájdalmas volt, és kaptam pár ütést is, mert kapálództam és sikoltoztam. A katonák otthagytak letépett szoknyával, vérezve, lila szemmel. A szüzességem elvesztése jó szar volt. Külföldön tanultam, európai egyetemen, néztem, ahogy az osztálytársnőim buliznak, szerelembe esnek, vagy csak megdugatják magukat valami gyökérrel. Én megtartóztattam magam, ahogy apám kérte tőlem, az utolsó estén mielőtt elmentem. Azt akarta, hogy hívő muzulmán férjem legyen, tudtam mennyit jelent neki a kultúránk, az örökség, amit magunkkal hordozunk. Senki sem értette meg. Kész voltam meghozni ezt az áldozatot érte, a családomért, a becsületünkért. Mikor visszatértem az országba épp csak tornyosultak fölöttünk a felhők. Hamarosan lerohantak minket. Hamis ürüggyel, az ő igazságuk zászlaját lobogtatva bombáztak porrá mindent. Aztán bevonultak a csapataik, a tankok szörnyeteg lánctalpai alatt csikordult a homok. A mindenhol felállított modern katonai bázisok és a nyugat fejlett „kultúrája” úgy telepedett rá az országunk ezeréves világára, mint ahogy a kúszónövény folytja meg a gigászi tölgyet. Zokogtam a kútkávának dőlve, néztem, ahogy vigyorogva elhajtanak megrontóim, nevetgélve, viccelődve a szégyenem porfelhőjében. Nem érek semmit. Nem vagyok szűz. Elvesztettem a becsületem, elvették az esélyem az életre, amit apám szánt nekem. Elvették a Végzetem! A düh elszabadult bennem, és Istenre esküszöm nem bántam meg, amit tettem. A kezeimen kidagadtak az erek, ahogy megmarkoltam a hideg követ és belevetettem magam a kútba. Éreztem a testemben a lüktetést, ahogy megfeszül a bőröm és a zuhanás közben, mint tüskés vadvirágok egy gyorsított felvételen, kinyílik a szárnyam. A vízbe csapódtam és körülölet az élet. Behegedtek a sebeim és beittam a mindent átjáró életerőt. Süvöltő sivatagi viharként röppentem fel, felhőszakadást és villámokat vonszoltam magam után, karmos kezeimben tartva a felhők csücskét. Minden dühömet a terepjáróra szabadítottam. Darabokra szedtem őket, lehántoltam a fém kérget és élve faltam fel az elnyomás férgeit, amik a világom rágták. Mire végeztem csak egy alváz maradt, vérrel borítva. Ezután a nap felé fordultam és tiszta elmével, mégis tébolyultan sikoltottam a napra, ahogy a szárnyaim becsukódtak a hátamon. A negyedik fej felébredt.

Nem tudom, hogy történt. Hazafelé tartottam, félig kábán a fáradtságtól és a piától. Leléptem az aszfaltról, de nem néztem körül. Az autó sofőrje megpróbálta elrántani a kormányt, de már késő volt. Egyenesen nekem jött, áthajtott rajtam, éreztem, ahogy a fém hidege végigsimít a testemen, ahogy az ablak molekulái beleolvadnak a bőrömbe, majd lassított felvételként, szinte a testemen kívülről láttam, ahogy a vezető sikolyba torzult arca elfonnyad, mikor keresztül siklik a testemen. Mire teljesen áthaladt rajtam a kocsi nem volt több egy kupac rozsdánál. Hirtelen rántást éreztem, számban vér fémes ízével estem hátra és bevágtam a fejem. Mikor magamhoz tértem egy férfi hajolt fölém, vörös szakálla a mellkasomig ért, furcsa vésetű medálját a homlokomhoz érintette. Kellj fel ifjú halál, szükségünk lesz a kaszádra, mire a Nap lenyugszik. A druidák felébredtek, s a fekete ligetek sziklái alatt már égnek a tüzek. El kell érjünk egy szent forrást, amit nem rontottak meg a keresztény papok. Azzal felém nyújtotta a kezét és felsegített az aszfaltról. Odin vagyok, a varázslók apja.
Betuszkolt egy hollófekete sportkocsiba, amilyet még sosem láttam. Ahogy beindította a motort, mintha millió varjú károgott volna fel, s egy farkas felelt rájuk a motorháztető alól. Meglódultunk, s csikorgó gumikkal kanyarodtunk ki az autópálya felhajtóra. Ki vagy te? Hallod, ha pénz kell egy fillér nincs nálam! Tegnap mindent elköltöttem! Ne csinálj hülyeséget öreg! Apámék már biztosan keresnek. Engedj el most és nem szólok senkinek! Ígérem! Ekkor felemelte a kezét, azt hittem le fog ütni, de csak óvatosan megérintette a halántékom. Akkor megértettem, megláttam a sárkányt, s megéreztem a farkas forró leheletét a tarkómon, ami hamarosan eljön, hogy felfalja a napot, vérrel fröcskölje be az eget és elfeketítse a lelkeink. Megtudtam, hogy én vagyok a föld sárkányának harmadik feje, s ő itt Odin, minden varázslók őse, aki vezérünk lesz majd, mikor elér minket a Ragnarök. S azt is, hogy ez az idő közel van… nagyon közel.

Kiégtem. Eltűnt belőlem a fény. Feketére perzselt testemben már csak egy üres, törött edény van, oldala megrepedt és elfolyt belőle a remény. Kihullott markomból az igazság tőre, s mint bugyborékoló mocsár nyelte el a bánat. A halál nem fájt, csak elfújta az emlékeket. Csípős, téli szélként vágott végig rajtam és kitépte szívemből a színeket, s a nevetést. Azelőtt bohóc voltam, artista és bűvész. Most megégett arcú, feketére perzselt csavargó lettem, egy nagyáruház éjszakai feltöltője. A halott neonok alatt pakolom a cukormázba bújtatott, felcicomázott szemetet. Nézem a körülöttem dolgozókat, ahogy lassan kihuny a szemükben a remény, s fekete szembogaruk beissza az elkeseredettség ciánját. Haldokolnak, ahogy én haldokoltam egykor. Már nem, ma este megéreztem, hogy valami meghalt. Egy idegen entitás, messze, havas fenyők közt pusztult el. Saját sarja vetette a verembe, ahonnét nem kúszik többé elő, patás lába nem tapodja többé a megrontott földet és nyálkás csápjai sem szorulnak össze többé puha, fehér torkokon.
Leszálltam a targoncáról és szó nélkül kisétáltam. A parkolóban megpillantottam az arcom egy olajfoltos pocsolya tükrében. Hazafelé megvettem a púdert és otthon újrafestettem a régi mosolyt. Lassan óvatos léptekkel felmentem a padlásra, hogy ne ébresszem fel a többi bérlőt, majd leborultam a magam készítette oltár elé. Csöndben imádkoztam hozzá, majd megnyitottam egy eret a karomon, s az áldozati edénybe csurgattam kilenc cseppet. Egyet a sárkány minden fejének. Felkészültem ó minden férgek ura! Te ki a mennyektől egészen a föld méhéig tekergőzöl! Hallottam hívásod, hallom most is. Hallom, ahogy az éjszaka gyermekei fészkelődnek vackukban, ahogy a vak dolgok egye feljebb ásnak a mélyben. Az idő közeleg, s a vihar, amit magával hoz tomboló lesz. Én vagyok a második fej. Én vagyok a bohóc.

Kiléptem a fák közül, a lenyugvó nyári hold haldokló fénye mély árkokat vésett az arcomra. Meztelen felsőtestem izzadtságtól ragadt, a rám tapadt földben fenyőtüskék keveredtek valami fekete folyadék megszáradt csomóival. A jobb kezem elsorvadt ujjait az ingem maradványaiba csavarva a mellkasomhoz szorítottam, balkezem szinte gépiesen felemelte a vadászkést, amit azóta szorongattam mióta a fekete fenyők közé léptem alkonyatkor, majd lecsapott vele. Lemetszette élettelen jobbomat és elvágta a rothadás útját, ami lassan de biztosan kúszott felfelé karomon. A seb nem vérzett, vér nem volt már a testemben. Por ömlött a fekete földre, lassan betemette a megtépázott ruhadarabba göngyölt valamit, ami egykor azokat a gyönyörű tájképeket festette a hegyről és a lábainál megbúvó sötétkék tóról. Sosem foghatok már ecsetet, nem meríthetem meg a festékben, s nem húzhatom ki vörössel a napnyugta sugarait a jégkék csúcsok felett. Talán jobb is így, hiszen ha egy másik művész meglátja eme tájat, ha megragadja a hegyoldalban hullámzó fenyves zöld smaragdjának ragyogása, netán kedvet kap hozzá, hogy felkeresse ezt az ódon zugot itt a világ tetején. Velem is így történt, egy fényképen láttam a tavat, nagyanyám temetése után. Elmentünk a régi házhoz, kinn messze a várostól, egy nevesincs falu utolsó házához. Összegyűlt a rokonság, hogy elosszák a megboldogult földi vagyonát. A képet egy kis faládikában találtam, még nagyszüleim nászútján készült. Borzongató volt belegondolni a történtek fényében, hogy anyám talán ennek a feneketlen tónak a partján fogant. Arra a pillanatnyi gondolatra, hogy nagyanyám a fenyvesben vesztette el a szüzességét, agyam sikoltva nyomta meg a vészcsengőt, túl sok volt neki az események láncolatának végiggondolása. Túl sötét volt a kút ahová a láncszemek vezettek, túl súlyos a dolog, ami a szemekhez kapcsolva lógott a mélyben. A dolog, amivel végeztem, ami mételyezte a helyet, ami a rémálmokat okozta elpusztult. A gyermekeket felfaló sötét, anyákat megrontó köd. A lappangó pestis, a lesben álló rettenet. Elpusztítottam, s majdnem vele haltam én is. Küzdelmünkre nem emlékszem, talán jobb is így. Csak egy valamiben reménykedek, lelkem utolsó szilánkjának minden erejével. Remélem nem egy ivadéka végzett a szörnnyel.

Kommenteket kérek, mert különben nem jön az ihlet! :l

Azt álmodtam, hogy berepült egy szúnyog a fülembe. :D

Majd lesz írás, nem soká' de tessék kommentelni, mert így nem nagyon van motivációm írni. Előre is köszi!

Barátotok:

Oidipus

Ui.: <3
 

Geldrin barátom feléled hamvaiból, mint egy főnixmadár és szállítja az "artworköket" rendesen! Itt a legújabb mindfuck képe: Necromancer
(Az állam valaki vegye fel a padlóról!)

Merre jártál?

Messze távol,

érezhetően mégis láthatatlanul suhantam tündehon arany fái közt,

kacagva kergettem a napsugarat,

mígnem kedvem beborult s hűs völgy ölén pihenőre tértem,

fejem szűz tölgy gyökerére hajtva hallgattam a druidák énekét,

míg a napkorong a fák tengerébe bukott,

s Lothlórien éjjeli fényei ezüstként ragyogtak fel.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kék köpenyes mágus. Ez a mágus egy hatalmas csavarodott toronyban lakott, egy kietlen jégmező közepén. A tornyát évezredekkel ezelőtt építették hatalmas, szőrös kezek, melyek egy embernél ősibb és jóval bölcsebb faj tagjaihoz tartoztak. Köveit habarcs nélkül illesztették egymáshoz, de oly furfangos módon faragták ki őket, hogy a végeredmény egy megingathatatlan építmény lett, nem ártott neki sem szélvihar, sem eső, sem jégverés. Hosszú emberöltőkön keresztül állt magányosan, elhagyatva a jégmezőn, miután szépemlékű napjai véget értek eonokkal ezelőtt. Gazdái, a szőrös emberelőtti lények elhagyták csigalépcsőkkel összekötött szövevényes szobáit, kiürítették faragványokkal díszített, boltíves pincéit. Magányosan, hidegen, némán állt a hómezőn, csavart teste az ég felé meredt, csúcsos tetején jégkék cserepek ragyogták vissza az örökké téli nap halovány sugarait.