Démonvadász
2010.09.22. 20:03
A következő történetet Laxius barátom követte el. Jó szórakozást hozzá! -Oidipus
Démonvadász
Megállt, lassan elrakta a könyvet, egy laza mozdulattal feldobta a vállára a hátizsákját. Megigazította a hátára erősített katanát, majd egy szakértő rutinjával leellenőrizte a bal hóna alatt lévő pisztolytáskában pihenő, fényesre polírozott, 45-ös kaliberű Desert Eagle-t, majd a jobb oldalon lévő Glock-ot. A fején lévő csuklyát mélyen az arcába húzta, ahogy a hajnal első bágyadt fénysugarai végigfutottak rajta.
Megfordult. Az előtte ásító nyílás – mely valaha ajtó lehetett csak valakinek szúrta a szemét - elképesztően sötét volt. Mintha maga az ősi éj nézett volna vissza belé. Fáradtan felnézett. A vár tövében állt, tőle balra a Buzogány-torony magasodott sötéten. Valamennyire ép elméje azt diktálta, hogy nem kéne ezt tennie, minden ösztöne sikítva viszolygott az előtte tátongó luktól. Nem félt, azt már rég elfelejtette. Csakúgy, mint a nevét, ahogy azt is hogy honnan jött. Nem volt már józan esze – vagyis nem sok – nem volt otthona, ami megmaradt neki az két dolog: a szörnyű múlt kínzó fájdalma, és a küldetése. Mert neki itt küldetése volt. Több száz óra pszichiátriai kezelés se tudta meggyőzni arról, hogy téved, pedig ő lett volna a legboldogabb.
Sóhajtott egyet, összehúzta bőrkabátját, lenézett mocskos bakancsára és még mocskosabb nadrágjára, majd elindult lefelé. Csigalépcsőn haladt lefelé, ki tudja mennyi ideig. Az hogy semmilyen világítóeszköze nem volt, nem zavarta. Pontosan érezte az őt körülvevő falakat, a lépcsőfokokat, mindent. Még őket is. Nagyon hosszan ment lefelé, mivel az időérzékét elvesztette igen gyorsan, akár egy óra is meglehetett mire véget ért a lépcső. A szag odalenn penetráns volt, ürülék, rohadás, dögszag és ki tudja még minek a bűze fonódott össze egyetlen brutális szagorgiává. Keményen megküzdött, hogy ne törjön fel az amúgy se túl sok étel, amit elfogyasztott. A folyosó nyílegyenesen mutatott előre és minden további nélkül követte, kényelmes tempóval haladt, talán órákon keresztül is, mikor érezte, hogy most már nem csak figyelik, hanem elindultak felé. Nyugalmat erőltetett magára. Próbált halkan közlekedni, de mivel csak érezte mi veszi körül, de nem látta a tökéletes sötétben, így nem kevés zajt csapott, rálépett üvegre, csontra(?), patkányra meg sok minden más dologra is amit inkább tudni sem akart. Hirtelen szagoktól különváló bűzös leheletet érzett. Elkezdett futni. Olyan terepen akarta fogadni a támadást ahol legalább egy kis mozgástere van. Rövid kocogás után egy félhomályos, boltíves terembe ért, ahova öt irányból futottak be a folyosók, azzal együtt, amiből kilépett.
Ahogy a fényt meglátta, érezte, hogy karmok tépnek a lábába, állkapcsok csattannak mögötte. Berobbant a terembe, megpördült és érezte, ahogy az idő, mint ilyenkor mindig, kellemesen lelassul. Mozgása folyamatos volt – mintha rá ez nem hatna – és már kezében volt a kardja. A mögötte loholó emberalakot egyetlen vágással lefejezte, a következőt egy elegáns mozdulattal szíven szúrta. Az idő lassan telt így megfordult ismét épp időben, mert normál esetben már a földön feküdt volna. Így végignézhette amint két másik szakadt, mocskos ember vetődik felé, lassan úszva a levegőben. Kardját bal kézre fogva, előrántotta pisztolyát és két lövést adott le két ellenfelére. Hirtelen minden visszakerült a normális kerékvágásba, és ott állt négy halott hajléktalan hullája mellett.
----
Anna húszas évei végén járó tehetséges oknyomozó riporter volt, az igazi tenyérbe mászó levakarhatatlan, idegesítő fajta. Épp élete legnagyobb sztoriján dolgozott, a gyilkosságokon, amelyek valósággal sokkolták az embereket mostanság. Egy rejtélyes sorozatgyilkosról volt szó aki már közel ötvennyolc hajléktalannal végzett a vár környékén. Bár a rendőrség tagadta, hogy egy ember műve lenne az egész, Anna nem volt hülye, átlátta az összefüggéseket és hatalmas sztorit szimatolt. Az utóbbi egy hónapban a gépe előtt aludt és egy kapcsolata által beszerzett rendőrségi CB-rádión keresztül próbálta lenyomozni a dolgok állását. Most se volt ez másképp, hirtelen életre kelt a rádió és valami bejelentésről esett szó, hogy egy gyanúsan viselkedő alakot láttak a buzogánytorony környékén, aki valahogy – a szigorú rendőri ellenőrzések ellenére - is bejutott oda valahogy. Az álom elröppent a szeméből, már öltözött is, alig 5 percre van tőle a vár, ha siet még a rendőrök előtt odaérhet. Felkapta a nélkülözhetetlen dolgait: egy éjjellátó szemüveg, kompaktabb kivitelben, egy diktafon, egy kis kézi kamera – melynek beépíthető helye volt a táskájában - és persze a telefonja.
Pár percen belül már a várfal tövében volt és nyomokat keresett. Közben elgondolkodott, mivel ide úton egyszer sem állították meg rendőrök, mennyivel lehetett nehezebb a gyilkosnak idáig eljutni? Semmi érdekfeszítőt nem talált, kivéve egy lejáratot a vár alatti katakombákba, melynek az ajtaját kegyetlenül szétzúzták. Valami azt súgta, hogy amit keres, odalenn találja meg. Ő ezzel tisztában volt. Élete nagy lehetősége bújhat meg odalenn és ő elé fog menni, mert neki küldetése van.
A lefele út hosszú volt, borzalmas szagoktól és számára félelemtől terhes. Éjjellátóját egy kézre fogva folyamatosan szeme előtt tartva botorkált le a csigalépcsőn. A hosszú leereszkedést követően egy szűk folyosóra került. Sok választása nem volt, egyfelé tudott csak menni, hát elindult. Gondosan kerülgette a különféle gyanús tárgyakat a földön, de még így is egész jó tempóban haladt. Ekkor hangokra lett figyelmes, távolabbi zajokat halott, csörtetést, egy pillanatnyi csönd, majd két iszonyatos erejű dördülés, melyet a szűk folyosók az elviselhetetlenségig fokoztak. Lövések. Rémület fogta el. Nyugalmat erőltetett magára. Egy kis lövöldözéstől nem ijedek meg – gondolta. Előhúzta gázpisztolyát, amit mindig magánál hordott, jobb kezében pedig az éjjellátót szorongatta. Elindult előre, határozott léptekkel. Rövidesen egy terem kapujához ért – ezt már messziről látta, mert fény szűrődött be a folyosóra. Megállt ott ahol még úgy érezte, takarja a sötét és körbekémlelt amennyire a folyosó szélei engedték. Lenézett és gyorsan rájött, hogy nem kellett volna, mert két hulla feküdt előtte alig pár méterre a mocsokban, az egyiknek feje sem volt. Tőle balra mozgásra lett figyelmes, egy csuklyás alak épp másik két holttesttel foglalatoskodott, mintha a ruhájukat vizsgálta volna át. Levegőt venni nem mert, mikor meglátta, hogy az alaknál fegyver van. Egy kard a hátán és legalább egy pisztoly a kabátja alatt. Anna kétségbeesetten markolta gázfegyverét. Az idegen felállt, elindult előre, megállt a terem közepén majd elindult – mintha véletlenszerűen választott volna – az egyik folyosó felé.
Anna megvárta, míg a gyilkos végigmegy a termen, eltűnik a folyosóban. Minden undorát legyőzve ő is megvizsgálta a két távolabb lévő hullát. Ezeknek a fejük volt szétroncsolva, láthatóan pisztolylövés. Mindkettő a hátára volt fordítva, felsőruházatuk a mellkasukon széttépve, és ekkor elállt a lélegzete: mindkettőnek a mellkasa közepén ugyanolyan tetoválás volt. Egy kereszt köré fonódó kígyó, amelyet villám koronázott. Ezer kérdés fogalmazódott meg a fejében, de kettő különösen aggasztotta: "Mibe keveredtem?" és "Hogy a picsába keveredek ki belőle?". Végül sikerült lenyugtatnia magát azzal, hogy a rendőrség már úton van ide, szóval igazából csak tartania kell a távolságot az idegentől és meglesz a sztorija.
---
Megint nem csaltak a megérzései. Démonok. Érezni lehet mocskos bűzüket, de tudta, hogy lehet megtörni őket. A vár alatt több átjáró is volt, az egyik felé haladt most. Ha bezárja a kaput és megöli a démont a környék tiszta lesz, a küldetése sikerrel jár. Így hát elindult tovább amerre a kaput sejtette, bele a sötétbe. Hosszú ideig ment, de a környék csendes csöpögős neszeit egyfajta mély morajlás váltotta fel, melyet enyhe, a falakon is tapintható rezonancia kísért. Egy kisebb terembe ért, melybe jobbról fény szűrődött a plafonon lévő nyílásokból. Valami nem stimmelt. Érezte. Ekkor rontott be a terembe három rendőr és fegyvert fogtak rá. – Kezeket fel! Üvöltöttek rá. Engedelmesen feltette a kezeit, az egyik rendőr mögé lépett, lehúzta a kezét és bilincset rakott az egyik csuklójára, majd elkezdte a másik kezét is lehúzni. Egy pillanat alatt leesett neki, mi nem stimmel. Hogy kerülnek ezek pont ide? Még ha látták is ahogy bejött, honnan találtak ide lámpa nélkül a töksötétben? Az érzés üvöltött a fejében."Nem" mondta csendesen. Egy gyors mozdulattal felnyúlt a kard markolatáért, és ekkor ismét érezte: az idő lelassult. Előhúzta a kardot.
---
Anna kényelmes tempóval sétált az idegen után, így eléggé meglepte, amikor egy újabb félhomályos terembe lépve, tőle alig öt méterre ott állt a gyilkos, neki háttal. Megpróbált hangtalan visszasurranni az őt fedező sötétbe, de ebben a pillanatban rendőrök robbantak ki a szemközti folyosóból, és közrefogták az idegent. Anna érezte, hogy megnyugszik, megtalálták, most már végre kijut innen és megírhatja cikkét a sorozatgyilkosról, akit végigkövetett a katakombákon...itt egy pillanatra megállt a gondolatban, mert olyat látott, amitől igazából majdnem megállt a szíve. A rendőr, aki megpróbálta megbilincselni a gyilkost, egy árva hang nélkül torzónál kettévált és undorítóan loccsanva a földre esett, a másik két rendőr alig egy szemvillanásnyival később teljesen egyszerre bukott fel gerincig átvágott torokkal. Mire feleszmélt az idegen előtte állt. Anna biztosan tudta, hogy most meghal. Nincs az az isten, hogy miután az orra előtt hidegvérrel kivégzett három rendőrt, elengedje. Kevés hiányzott hozzá hogy hisztériás rohamot kapjon, de mégis, valahol mélyen legbelül tudta, hogy nem fogja bántani őt ez az ember. A gyilkos elrakta a kardot és annyit mondott, mintha legalábbis az időjárásról beszélt volna: "Gyere velem, mutatok valamit."
Úgy engedelmeskedett, mint valami gép, odasétáltak az egyik hullához és az idegen széthúzta a rendőr zubbonyát, feltépte az inget és - Anna elájult.
---
Ezek is közülük valóak. Pontosabban voltak. Megengedett egy apró mosolyt magának. Majdnem bedőlt. Ekkor tompa puffanást halott. A nő, aki követte összeesett. Nem is baj, úgyse volt kedve magyarázkodni, így is többet beszélt, mint az elmúlt fél évben összesen. Felnyalábolta a nőt és elindult a kapu felé, be a következő sötét folyosóba. Egy fél óra megfeszített gyaloglás után beért egy hatalmas boltíves terembe, melybe szintén 5 folyosó futott be csakúgy, mint a másikba. A terem közepén a plafon ívesen lenyúlt két egymás mellett álló oszlophoz. Még egy avatatlan szem is észrevette volna. Ez volt a kapu.
Az ájult nőt lefektette a bejárat mellé ahol belépett a terembe, két nagyobb kartondoboz takarásába. Szanaszét mindenhol dobozok hevertek, széttépve, egyben, rongyokkal tarkítva. Minden lépését émelyítő reccsenés kísérte. Körbesétált a kapu körül és félrerugdalta a földről a kartonokat és az alattuk lévő csontokat. Körülbelül húsz perc tisztogatás után feltárult a kaput körülvevő kör és a belerajzolt pentagram, melynek közepe pont a két oszlop közötti pont volt.
---
Anna lassan magához tért. Felnézett a mocskos plafonra és azonnal feltűnt neki az a furcsa természetellenes fény, ami beborított mindent.
Felült. A gyilkos a terem közepén lévő két oszlop között térdelt és egy könyvet olvasott, neki háttal. Mindenfelé csontokat látott és egy kört. A körön belül egy pentagram vonalait vélte felfedezni, a méretek megdöbbentették, a kör átmérője akár 20 méter is lehetett. Hirtelen felfogta. A csontmennyiség, ami a teremben volt – bár nem volt orvos – legalább száz halott ember maradványai lehettek. Jeges borzalom kúszott végig a gerincén és megbénította az agyát. Sikoltani akart, de képtelen volt rá. Szeretett volna felébredni, máshol lenni, vagy ha ezek nem sikerülnek legalább meghalni. Morajlás töltötte be a fülét, ami lassan erősödött. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megőrülhet. A pokoli zaj lassan elérte azt a szintet, hogy már fájt. Két kezét a fülére tapasztotta és érezte, hogy valami meleg folyik le rajtuk. Ekkor rontott be a terembe két oldalról legalább húsz szakadt mocskos alak és a középen térdelő csuklyás emberre vetették magukat. Hirtelen úgy érezte, mintha megállt volna az idő, látta, hogy az idegen kényelmesen feláll, lerakja a könyvet, előhúzza a két pisztolyát és pontos, célzott lövésekkel elkezdi lemészárolni a berohanó alakokat. Aztán az érzés nem volt többé, az idő a normális kerékvágásban haladt tovább számára, látta, hogy a gyilkos emberfelettien gyors, a kezében a pisztolyok mintha gépfegyverek lettek volna, úgy ontották kifele gyilkos terhüket. A mozgása elmosódott, ahogy előrántotta kardját és nekiesett a megmaradt néhány csövesnek, akik a társaik szörnyű halálától se riadtak vissza. Nagyjából 10 másodperc telhetett el, mire az utolsó rongyos ember is sikoltva terült el a földön. Anna nem bírta tovább, összehányta magát. A gyilkos, olyan természetességgel mintha csak ajtót nyitni állt volna fel, visszatérdelt a két oszlop közé és újra olvasni kezdett. Az eddig csökkenő zaj most többszörösére dagadt, és a kapu közepén a levegő elkezdett vibrálni, egy pontba sűrűsödni, mintha a valóság szövedéke készülne szétszakadni. Aztán át is szakadt.
Anna már az ép elméjének mezsgyéjén táncolt, ahogy a termet beborította az immatérium, emberi emóciók öltöttek testet, váltak formává, színekké. Galaxisok folytak be a látószögébe, rajtuk hullámot vetett az emberi gyűlölet és temetett maga alá bolygókat. Kiszakadt a fizikális világból. A rémület szürkésfekete hullámai nyaldosták a lábát és az egész őrület közepén megpillantotta a démont. Leírhatatlan külseje volt, de a vele szemben álló alakot felismerte, aki csuklyáját hátravetve felemelt karddal, testét piszkosszürke ködfüggöny borította helyenként, mintha csak szárnyak lennének. Számára ismeretlen nyelven szavakat harsogott, és ezeket nem a fülével hallotta. Aztán a kard lesújtott és ő elájult.
.
Anna nem tudta mennyi ideig volt eszméletlen, de mikor felkelt, a terem csak elszenesedett papírokkal és összeégett csontokkal volt tele, és a teljes pusztulás közepén egy dolog volt a két oszlop között:
Egy könyv.
---
Anna megállt, lassan elrakta a könyvet, a hátizsákot egy laza mozdulattal feldobta a vállára. Megigazította a hátára erősített katanát, majd gyorsan ellenőrizte a többi fegyverét: egy fényesre polírozott 45-ös kaliberű Desert Eagle-t és egy Glock-ot. A csuklyát mélyen az arcába húzta ahogy a hegyek tetején szép lassan átfolyó reggeli napsugarak végigsimítottak rajta. Nagyot sóhajtva megfordult. Egy romépület előtt állt. Valaha kényszermunkatábor volt. Még látta a tőle nem túl messze lévő település fényeit. Tudta, hogy nem kéne ezt tennie, minden ösztöne üvöltve tiltakozott a rá váró út ellen. De neki itt küldetése van. Összehúzta a bőrkabátját és belépett az ajtón az ásító sötétségbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.09.23. 01:02:41
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.09.24. 07:49:21
Ez marha jó volt. Minden elismerésem Laxius!
BleedingheartWitch 2010.09.28. 19:49:58
- A könyv szerepe számodra? érdekellne...mert én tudnék mit kezdeni ezzel a gondolattal...csak nem fogok mivel nem az én alkotásomról van szó.
Utolsó kommentek