Ozirisz kutyái - első rész
2009.12.15. 02:13
Mióta az eszemet tudom, imádom az állatokat, mindig is sok állat volt a háznál, egy macskát tartottunk akkoriban is amikor egy emeleti szobában laktunk a családommal. Bátran állíthatom magamról, hogy értek az állatokhoz, meg tudom mondani egy kutyáról, mikor agresszív, mikor játékos és úgy általában tudok bánni velük. Nem is félek tőlük... ébren. Az álmok birodalmában ezzel szemben nyugtalansággal tölt el még egy tacskó árnyéka is. Miután lezártam a szemhéjam, a kutyafélék nem szeretett házi kedvencek többé, még csak nem is utálattal vagy undorral töltenek el, egyenesen rettegek tőlük. Most ahogy itt ülök a sötét szobában és ezt gépelem nyugtalanság fog el a következő szó leírásakor: farkas.
Mert mi is ő? Egy csodálatos és gyönyörű állatfajta, amit sajnos a kipusztulás szélére sodort az emberi butaság és mohóság. Csodálom ezeket az állatokat, megdöbbentő erejük, kitartásuk és ügyességük emeli őket a legsikeresebb ragadozók közé. A kutyafélék őse, akiből nem veszett ki a vadság. Álmomban más, álmomban ő a gonosz.
Álmomban Péter vagyok, egy ötéves forma kisfiú, aki egy hegyen nyaral. A nyaraló egy lejtő alján, a "víkendházak" sorában utolsó helyen épült. Csöndes, nyugodt környék, dél után nem sokkal járhat az idő. Szüleim a vasárnapi ebéd után ledőltek a kanapéra, nővérem a hintaágyban olvas. Nem szeretem a kanapét, régi kopott párnái vannak, amik szúrnak, mint a nagypapa borostája, amikor puszit ad. Anyukám azt mondta, azért van, mert nem toll, hanem szalma van bennük, régen azt raktak a párnákba, legalábbis az olcsóbbikba, majd mondott valami a mamára is amit nem értettem... fukar? Nem sokáig bírom az egyhelyben ülést, hamar unni kezdem a Tv-műsort, amit szüleim néznek. Apró lábaimnak mehetnékje támad. Kisétálok a teraszra arcom a nap felé fordítom és becsukom a szemem, ó hogy imádom ezt a nyári napot, csukott szemmel is tudja az ember merre keresse, érzi az arcán a meleg sugarakat, mintha még az ég királya is mosolyogna rá.
Elfordítom a fejem és megkerülöm a házat. A terasz körbefut rajta, mert domboldalra épült. Az udvarra nagy piros csigalépcső vezet le, körben barnára mázolt deszkakorlát. Úgy érzem, mintha egy várban állnék és a kertben olvasó nővérem volna az ostromló sereg, akit fakardom egy suhintásával elkergethetek. A telek bejáratához már csak három lépcsőfok vezet le, ez a domb teteje, a kert az alja. Kimászom a kertkapun, nem mintha zárva lenne, de ha az ember gyereke valamit megmászhat azon nem fog csak úgy simán kisétálni nem igaz? A leugrásnál megütöm a térdem és a nadrágom is füves lesz, de fel se veszem, már szaladok is a szemben álló üres telek felé. Itt még nem épült ház, illetve egy régi kalyiba félig összedőlve áll rajta, de senki sem lakik itt, tehát senki sem haragudhat, ha fogok egy pár lepkét a réten. Én csak úgy hívom A Rét, és ez a rét az, ami életem végéig az eszembe fog jutni, ha valaki kimondja ezt a szót. A rét, ami tele van vadvirággal, egy egyenes ösvény osztja ketté hosszában és napfelkeltétől szürkületig a világ összes bogarát belehet fogni rajta, hogy aztán az ódzkodó szülők és a sikoltva menekülő nővér orra alá lehessen dugni mutogatás céljából.
Most is bogárvadászatra készülök, remélem, hogy találok egy imádkozó sáskát. Azokat nagyon nehéz észrevenni, mert alakra és színre is olyanok, mint egy levél a fűben, egyszer az egyik megharapta a nővéremet, aki sírva rohant el. Azelőtt azt hittem a rovarok csak csípni tudnak, de az a sáska harapott, Vera ujja még vérzett is. Szóval minden tekintetben az imádkozó sáska volt számomra a vágyott nagyvad ezen a mezőn. Összefogdostam a lepkéket, szöcskéket, sáskákat is de ez volt az én oroszlánom, az áhított trófea, amit befőttesüvegbe rakva csodálhattam a nap végéig, amikor anyukám szabadon eresztette velem. Fejemet lehajtva lassan sétáltam az ösvényen, szememmel a növényeket fürkészve. Ezen a nyáron még nem kaszálták le a rétet a mellényes emberek, akiknek az a csodálatos nyeles fűnyírójuk volt, nem csak az-az unalmas kerekes, mint nekünk.
Hirtelen megtorpantam, megrémültem. Mi lehet az a földön? Két dolgot ismertem, ami ilyen piros és kifolyhat a földre, a festék és a vér. Ez nem festéknek tűnt, mert a festékre nem szállnak rá a zöldhátú undok döglegyek. Elszaladjak? Talán haza kéne futnom apához és elmondani neki, de ha mégsem vér? Ő biztosan tudná. Nem tudom mitévő legyek, lehet, hogy a sáskám is odamegy a vérhez? Hiszen harap, és ami megharap, az szereti a vért, nem így van? Mi másért harapna meg. Úgy döntök, vetek rá egy közelebbi pillantást. Az ösvényt keresztező csík a düledező bódétól egy magas fűvel benőtt részig vezet. Szívem gyorsan kezd verni, ez már biztosan nem festék, ilyen közelről én is meg tudom állapítani. Lassan odamegyek a fa alkotmányhoz és fülem az oldalára tapasztom. Visszatartom a lélegzetem, mint mikor a strandon a víz alá merülök. Most veszem csak észre, hogy milyen gyorsan ver a szívem. DUM-DUM-DUM - szinte dübörög. Nem hallok semmit odabentről, hirtelen összerezzenek mikor egy fácánkakas felkiált valahol a közeli kukoricásban. Ez a hétköznapi hang megnyugtat kissé. Bekukkantok a valamikori ajtó helyén tátongó nyíláson. Odabent félhomály van és nagyon-nagyon büdös. Szétdobált koszos ruhadarabok hevernek mindenfelé és undorító szag terjeng. Egy olyan ember szaga, aki régóta nem fürdött és a wc-zést is helyben végezte, egy másik szobában talán, de nem akarom megtudni. A fal csupa vér, és a ruhák is, a sarokban szakadt hátizsák a földön egy bicska hever egy piros tócsában, a pengére szőr és vér tapad. Az egész annyira gusztustalan, hogy öklendezni kezdek. Elfordulok és észreveszem, hogy a vércsík irányában egy csapás van a fűben, aminek a végén, ebben szinte biztos vagyok egy cipő hever. Egy koszos felnőtt cipő, és gyerekfejjel is tudom, (Vagy talán pont azért, én még nem hazudok magamnak.) biztosan érzem, hogy a cipőbe tartozó láb is ott van a fű takarásában. Egy halott hever ott ez világos, mint a nap. Biztosan verekedett valakivel, aki leszúrta. Lassan egyik lábam a másik után téve elindulok a magányos cipő felé, agyam nincs tudatában annak, amit a testem művel, araszolva haladok.
A mosolygós nap most sehol, az a fény, ami a tarkómra esik mintha egy nyitva hagyott fagyasztóláda lámpája lenne. Egy fagyasztó ládáé, amibe a mamáék a levágott malac húsát teszik disznótor után. Gyűlölöm a disznótort, utálom, hogy anyáék magukkal visznek. Legtöbbször akkora érünk oda mire a malacot már pörzsölik, de néha korábban megyünk, ha nincs senki aki leszúrja a disznót és papának kell. Akkor apának kell segíteni lefogni. Ezt onnan tudom, hogy a nővérem mesélte. Sosem láttam és ha rajtam múlik sosem fogom. Viszont még a házban ülve kakaót szürcsölgetve is hallottam a malac keserves visítását, ami gyakran egy percig is hallatszott, ha elsőre nem szúrták meg jó helyen. Az a halál hangja, maga a kétségbeesés, egy utolsó üvöltés, amiben csak ennyi van: Miért? Én élni akarok! Ilyenkor magamhoz ölelem a vonyító kutyát és együtt sírok vele. A disznóvágáskor van ennyi vér csak. Amikor kivéreztetik a malacot, aztán megpörzsölik fellógatva és az égett vér és szőr szaga undorítóvá teszi még a levegőt is az udvaron.
Elérek az ösvényig, majd picit meggyorsítom a lépteim azt mondva magamnak, nagyfiú vagyok már és ilyen közel a szüleimhez mitől kéne félnem? Azonban lelkem mélyén tudom, igenis félnem kell, egy ilyen fiatal kis embernek, aki egyedül áll egy véres csapáson egy szál rövidnadrágban és pólóban igenis félni kell.
Odasétálok a cipőhöz és félrehajtom a füvet, hogy belessek mögé. Hogy miért nem halok szörnyet azon nyomban csak az ég a tudója. A valamikori hajléktalan kibelezett teteme felett két állat gubbaszt. Két szörnyeteg, igen itt vannak, a szörnyetegek léteznek, anya hazudtál! Sárga szemük rám villan, fogva tartja a tekintetem. Hatalmas agyarakkal teli pofájuk mosolyra húzódik. Nagyobb kutyáknak tűnnek első látásra, FARKAS! ordít, sikolt agyam mélyén egy ősi vészcsengő. Menekülj, fuss az életedért. Szőrük fekete, csíkokban sárgás fény szivárog belőle, mintha folyna, lecsorog karmos mancsuk mellé, amely nagyobb, mint a fejem. A lábam a földbe gyökerezik, a szörnyek megbabonáznak, lábam remeg de nem engedelmeskedik. Nem mintha lenne értelme, az én rövid lábaimmal nem tudnék elmenekülni előlük. A rét széléig sem érnék el, máris rám vetnék magukat.
- Lám, lám egy kétlábú kölyök. - Az egyikük megszólal, hangja mintha egy rozsdás vödörből szólna. Röfögés és morgás keveredik az emberi szavakba, én mégis tisztán értem, amit mond nekem. Mint ahogy az üzenetet is, amit a szeme küld felém. Véged.
- RRRrrrr, mit tegyünk veled te gyerek? - böffenti felém a másik lény. - Megláttál minket, fel kéne, hogy faljunk. Vagy talán megígéred, hogy nem szólsz erről senkinek?-
- RRRrrr ugyan nem bízhatunk meg benne! - Az a lény, ami elsőnek szólított meg kisebb, mint a másik, de most négy lábra áll és még így is egy magasságban van a feje az enyémmel. Társa tovább kuporog a földön, izmai megfeszülnek, ugráshoz készül. A kisebbik közeledik hozzám, megcsap a pofájából feltörő, bűzös lehelet.
- Ha kiderül, hogy meglátott, talán sosem jöhetünk át újra. -
- Engedjetek el, kérlek, megígérem, hogy nem mondom el senkinek! - sírok, könnyeimtől alig látom őket, könyörgök nekik. - ne egyetek meg, kérlek titeket! -Teljesen kiszolgáltatott vagyok. Miért is szánnának meg a szörnyek engem, akinek nincs se aranyalmája, se varázspálcája, se kardja, mint a mesehősöknek.
- Ne feledd egy út egy áldozat! - mondja a nagy és rámordul a kisebbikre, amelynek nyelve szinte arcomat érinti.
- Rendben... RRRrrr - morog a sunyi tekintetű rém.
- Legyen hát, fiú menj, de ne feledd tartozol nekünk és mi nem felejtünk, soha. -
Vérmocskos pofáját a hullába mélyeszti, ráharap a belsőségekre és egy szakítással tépi ki őket a testből, majd fejét hátrahajtva, szinte rágás nélkül nyeli le. Próbálnék elszaladni, de nem megy, a másik, a kisebbik még mindig delejez a tekintetével, végig kell néznem, amint a másik befejezi undorító lakomáját majd elégedetten böffentve hátsó lábaira nehezedik. A testén lefolyó fénycsíkok kontrasztot alkotnak fekete bundájával, pofaszakálla csomós a vértől és az intelligencia a szemében... Maga a gonosz. A fénypatakok megmerevednek, mint egy vastagság nélküli szalag kezdenek csapkodni a lény körül, mintha a szél fújná őket. Majd egy határozott csillag alakba rendeződnek, aminek a kutyaszerűség a közepe. Ekkor az alak elkezd halványodni a fénycsíkok pedig ragyogni kezdenek, majd az állat semmivé foszlik. Ezután a másikkal is megtörténik ugyanez, de az még rám néz és azt vakkantja felém:
- Eljövök érted kölyök, ha a vezér már nem figyel. Ott leszek a sarokban minden éjjel, az ágyad alatt, a szekrényben, a sötétben. Eljövök érted és felfallak! -
Ezután köddé válik, én pedig végre sírva, fulladozva futhatok anyám karjaiba, aki elém szalad kiabálásom hallva. Azt hiszik majd a hulla rémített meg ennyire, én pedig nem fogom megmondani az igazat, remélve, hogy a vezér figyel a kisebbikre és nem engedi kimászni a szekrényből vagy az ágy alól. Ám ezentúl semmi pénzért sem néznék be az ágyam alá. Nem akarok disznó lenni a toron.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Bro 2009.12.15. 16:08:44
oPPÁRÉ 2009.12.17. 11:43:09
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2009.12.17. 12:04:53
BlairSpiegel 2009.12.26. 16:46:43
szóval fijam (nem vagyok hozzáértő, így ne várj bőséges véleményleírást ^^"): tetszik az írás.. érdekes. és ha már lesz folyt.köv. akkor várom :)
no bye! ^^
Utolsó kommentek