Fulladás

A fiú a vonaton ült, a főváros felé robogó szerelvény hangfogó üvegén keresztül bámulta az elsuhanó tájat. Alkonyodott már, egy völgyben haladt a sínpár, a domboldal tetején feketének tetsző fák ágai közt villódzott a lemenő nap. A narancs minden árnyalatába öltözött felhők táncoltak az égen, bárányfelhők, az ibolyakék ég előterében, mögöttük nagytestvéreik, az éjszakai esőt hozó fekete viharfelhők zord gyülekezetétől övezve. Komor mégis nagyszerű látvány volt, ahogy az ég előadta minden napos haláltusáját, szemet gyönyörködtető szín kavalkádot felvonultatván, míg végül a sötétség lassan, de biztosan elhomályosította a körvonalakat, s a világot belepte a feketeség. Mikor már csak a saját tükörképét látta az üvegen elfordította az arcát, s végtekintett a kocsin. Fülkék nélküli, helyközi szerelvény volt, mindenki arcát láthatta, aki nem háttal ült neki. Öten voltak összesen a kocsiban. A fiú, egy öregedő, jólöltözött, szemüveges nő, két férfi, mindketten háttal a fiúnak, egyiküknek barna, rövidre nyírt haja volt, valami furcsán csillámlott a hajában, de nem tudta kivenni mi az, a másik sapkában ült és újságot olvasott. Volt még egy gyönyörű lány, égszínkék szemmel, aranyszőke hajjal. Leginkább őt leste szeme sarkából, fiatalsága, szépsége felvidította. Már-már azon gondolkodott, hogy megereszt felé egy mosolyt, reménykedve, hogy viszonozza, mikor a kocsi zökkent egyet. A sapkás úr elejtette az újságot, a szemüveges nő rémülten kapaszkodott a karfába. A fiú körülnézett a döccenés okát keresve, de nem találta meg, mert a következő másodpercben az egész vagon a feje tetejére állt. Érezte, hogy a teste súlytalanná válik egy pillanatra, tudta, zuhannak. Nem volt ideje gondolkodni, hová, mikor a sín végig szinte egyenletesen haladt, nem voltak hidak vagy nagy töltések. Adrenalin öntötte el és kezei görcsösen szorultak össze egy kapaszkodórúdon. Ekkor hatalmas ütést érzett és a világ elhomályosult előtte. Belemerült a feketeségbe, álmodott. Fehér sziklák közt mászott, egy korallból épített palota felé. Nem tudta az okát, de érezte, el kell érnie a bejáratot, mielőtt lejár az ideje. Fojtogató érzés kerítette hatalmába, álombéli teste megrázkódott, gombóc szorult a torkába. Eszelősen mászott felfelé a vakítóan fehér sziklákon. Háta mögött gonosz kacaj harsant, de nem fordult meg, csak mászott, kúszott, szenvedett a kastély felé. Mikor odaért, hatalmas, kagylókkal díszített kapui kitárultak, s a fiút elöntötte a habzó tajték, ahogy az óceánok minden vize rá zúdult a ciklopszi kapukon át. Arra riadt, hogy valóban vizet nyel, öklendezve tért magához, s rémülten vette észre, hogy derékig vízben fekszik. Féloldalt feküdt, a kocsi padlóján, negyvenöt fokos szögben, fejjel lefelé, a víz már majdnem elborította, megfordult és felült. A vagon résein át vad sugárban tört befelé a víz, rémült pillantást vetett az ablakra. Az egész kocsi víz alatt volt és még süllyedt. Ideges kiáltozást hallott, de az egész olyan távolinak tűnt, égő érzés nyilallt a tarkójába, odanyúlt és vért látott a kezén.
Utastársai rémülten kiáltoztak segítségért. A fiú a legközelebbi ajtóhoz mászott, ami nem volt könnyű, hiszen eddigre az egész vagon függőlegesbe állt, és lassan forgott, ahogy egyre merült az ismeretlen, fekete vízben. Időközben egymás mellé kerültek az utasok, a fiú, a szemüveges nő, akin már nem volt szemüveg, az időközben kopasszá lett sapkás úr és a kékszemű lány, a harmadik férfi eltűnt a fortyogó, fekete maelströmben. Beakadhatott valahová és nem tudott kiszabadulni. Rettenetes gondolat volt, hogy hamarosan ők is a sorsára jutnak. Egymás mellett vergődtek a vízben, ami már a fél vagont elborította. A pánik megtöltötte a levegőt, a négy túlélő zihálása, káromkodásai és sikolyai egybefolytak a merülő szerelvény recsegésével és a betörő víz vérfagyasztó hangjával. A kopasz és a fiú együttes erővel kifeszítette az ajtót. Iszonyatos erő lökte mellbe őket, a vízsugár hátralökte a fiút, aki elsodorta a lányt, s az egyik ülés háttámlájának vágódtak. A lány rémülten kapaszkodott belé, alig tudta lefejteni az ujjait a válláról.
- Meg kell várnunk, míg megtelik a vagon, addig nem tudunk árral szemben kiúszni. Nagy levegőt mindenki! – Ezt a kopasz úr kiáltotta. Nagy levegőt vettek hát. Elborította őket a víz.
Csöndes nyugalom szállta meg a fiút, mikor kiúszott a vagon ajtaján, felnézett a vízben és nem látta a felszínt. Nem látott semmit, csak a süllyedő vonat fényeit maga mellett, ahogy lassan forogva beleveszett a feneketlen mélységbe. Egy pillanatra úgy érezte itt a vég, de tempózó keze beleakadt valamibe. Kis, vékony fehér ujjakba. Rémülten belékapaszkodó, rettegő ujjakba. Megmarkolta a lány kezét és felfelé kezdett úszni, húzta maga mögött, úszott, erőlködött, de úgy tűnt hiába. A víz nem lett világosabb, de mintha a nyomás csökkent volna a fülében, érezte, hogy már csak pár másodpercig bírja ki levegő nélkül. Minden erejét összeszedve csapott egy utolsót és szabad kezének mutató és középsőujja kiért a vízből. Rúgott egyet és a feje is kibukkant. Egy újszülött első levegővételének fájdalmával és boldogságával töltötte tele megkínzott tüdejét, a sós permettel átitatott tengeri levegőből. A megkönnyebbüléstől és oxigénhiánytól eufórikus állapotba került, magához húzta a lányt és megcsókolta. A szőke szépség pedig, akinek még a nevét sem tudta, viszonozta. Testük minden porcikája sajgott, minden izmuk izzott mégis oly édes volt ez a csók, benne volt minden, az élet, a létezés, a túlélés öröme.

Folytatása következik...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.