Egy szál lándzsával a Mokele nyomán - első rész
2010.02.07. 17:20
Dak megmarkolta a lándzsáját, a kemény, simára kopott nyél régi ismerősként simult a markába, sok vadászaton használta már, faragott és színes tollakkal díszített, fémhegyű fegyver volt. Kisgyerekkora óta gyakorolta a lándzsavetést, törzsének legügyesebb vadásza volt és bár mindennél jobban tisztelte az emberi életet egyszer még harcban is hasznát vette tudásának. Még férfivá avatása előtt, a hímoroszlán elejtése előtt, aminek bundájába a hideg éjszakákon burkolódzott, mikor a sápadt hold alatt követte a préda nyomát. Történt egyszer, hogy míg a harcosok a tavon voltak vízilóvadászaton hosszú kenuikban, a faluban maradt idősekre és asszonyokra egy portyázó, ellenséges törzsből származó csapat támadt. Oki’rak a falu bölcse megpróbálta megállítani őket, de legyilkolták.
Dak akkor még csak fiatal kecskepásztor volt, óvta a jószágot a hiénáktól, oroszlánoktól. Általában csak egy szál bottal és egy ágyékkötőben vitte ki a csordát a legelőre, de azon a napon apja odaadta a lándzsáját, a család nemzedékek óta viselt fegyverét. Azt mondta neki: - Fiam, hamarosan férfivá érsz, és az istenek a megmondhatói mennyire büszke vagyok rád. Nem kétlem, hogy derekasan fogsz helytállni és minden próbát teljesítesz. Fogd! Ez itt a család fegyvere, szokj hozzá viseléséhez, bár nem szabadna odaadnom, ma a harcosok a tóra mennek, a négyagyarúra vadászni. Vigyázz rá fiam, senki ne tudja meg, de viseld büszkeséggel, mert ez a fegyver őseid öröksége. – Dorak átnyújtotta a nyelet, a fiú biztos kézzel nyúlt érte, arcán hatalmas örömmel. - Sok sikert apám, zsákmányban gazdag vadászatot kívánok! Repes a szívem szavaidtól! – Válaszolt az ifjú és összeérintette homlokát édesapjával. A férfi büszkén nézett sarja után, ahogy az félrerakta a tüskebozótból épített kerítés kapuját és kiterelte a jószágot a vályogházból. Megfordult és vidáman énekelve, viccelődve sietett a többi harcos közé, a tó irányába. Az ifjú Dak kihajtotta a kecskéket a mezőre és lefeküdt egy majomkenyérfa alá.
Fertályórát ha feküdt ott, mikor füstcsíkokat látott felkúszni az égre a faluja felől. Felpattant és szemét kezével árnyékolva fürkészni kezdte a dzsungel szélét. Lángokat látott felkúszni a zöld fák fölé. Harcosok közeledtek, ellenséges törzsből, vállukon alélt nőket, zsákokat, fegyvereket cipelve. Túl sokan voltak, semmi esélye nem lett volna ellenük, lándzsájára támaszkodva várta mi fog történni, a jószágot, falujának legdrágább kincsét veszni nem hagyhatta, kivárt hát, összeszorult szível, mikor a közeledők vállán ismerősöket fedezett fel. A falut feldúlták, azt, aki nem menekült az erdőbe legyilkolták, a nőket elhurcolják. Gyűlölet vert gyökeret szívében, sosem érzett harag, gyilkolni vágyott, megmeríteni pengéjét azok szívében, akik ezt tették törzsével. Kihívó kiáltást hallatott, úgy ahogy a tűz körül táncoló harcosoktól hallotta. Kiáltás felelt a kihívásra, az ellenség csapatából kivált három, harci festést viselő férfi és felé igyekeztek. Félig ugrálva, félig futva közelítették meg, fegyvereiket rázták, karjukon csörögtek a rablott karperecek. Pár lépésre előtte földbe szúrták lándzsáikat és gúnyosan táncolni kezdtek körülöttük. Dak ocsmány kígyóknak, gerinctelen férgeknek nevezte őket, és párbajra hívta ki mindnyájukat. A sértések hallatán a fosztogatók felröhögtek, gúnyosan visszavágtak, azt mondták neki: - Ugyan miért vagy ilyen nagy hangon kis béka? Ha túl sokat kuruttyolsz, még lenyomjuk a torkodon a botod és elhajtjuk a nyájad, kis béka. Tanuld meg hol a helyed varangy! – Ám amikor a párbajra hívás megtörtént elcsöndesedtek. Egyikük, a legnagyobb, legizmosabb harcos, aki legalább egy fejjel volt magasabb Daknál, komor képpel előre lépett. – Az ősi szóval hívtál viadalra minket, nem férfi az, aki ezt nem fogadja el, vagy tréfálkozik vele. Jöjj hát kis varangy, mutasd meg mennyire erős a mérged! – Azzal nekiugrott, lándzsáját előreszegezve. A következő pillanatban holtan esett össze és Dak odalépett hozzá, kihúzta a még rángó lándzsanyelet a mellkasából. – Ki lesz a következő? – kihívóan nézett a két férfira. Azok viszont elfordultak és társaik után futottak. – Nem vagy rá méltó kis béka, majd ha oroszlánprém lesz a válladon, akkor rendezzük az ügyünk! - Kacagva szaladtak tova, elesett társukra ügyet sem vetve. Dak tehetetlenül nézett utánuk, háta mögött az erdőből üvöltve rohantak elő a törzsének harcosai, üldözőbe véve az ellenséget. Apja zihálva futott mellé, kikapta kezéből a lándzsát és ráparancsolt: - Láttam, mit tettél fiam, bolond cselekedet volt, még ha időt is nyertél nekünk. Amint megláttuk a füstöt, eveztünk vissza, de már csak a nyomaikat találtuk meg. Elhurcolták anyádat, de ne félj, elkapjuk őket! Menj vissza a faluba, rekeszd el az állatokat és segíts megfékezni a tüzet! Ígérem, hogy a lándzsa iszik még vért, mire lebukik a nap! – Azzal már futott is tovább. A fiú egy pillanatig nézte a rohanó, fegyverüket rázó harcosokat, rájött, hogy nem akar velük futni. Lepillantott a lábánál fekvő ellenfelére. Arca kifürkészhetetlen maradt, elmondott egy rövid imát a halott lelke üdvéért és a falu felé indult, magában megfogadta, hogy soha többé nem öl embert.
A lándzsát viszont megtartotta, miután apját megölte egy vad, sebhelyes bivaly. Ettől az állattól mindenki rettegett a környéken, az a hír járta, hogy vadászok sebezték meg, ezért a bosszúszomjas állat mindenkinek nekitámadt, aki az útjába került. Megsebesített egy férfit, és megölt két vízhordónőt. Dak apja néhány harcossal elindult, hogy kézre kerítse a gyilkost, de egy magas füvű mocsárban nyomát vesztették. A tébolyult vadállat, valahogy megkerülte őket, mögéjük került és fújtatva, toporzékolva és rúgva rontott közéjük. Oniri-t egy fiatal harcost szarvára vette és felhajította a levegőbe. Dorak és Hatani nem voltak ilyen szerencsések, az állat keresztül tiport rajtuk, kősziklányi súlyával és hasított patájával agyontaposta a két férfit. Oniri hozta meg a rosszhírt a faluba, a harcosok azonnal indulni akartak, de Dak, aki akkor már harcosnak számított, felemelkedett a kunyhója elől és így szólt:
- Testvéreim, mindjárt alkonyodik, sötétben akartok harcolni ezzel a szörnyeteggel? Két harcos már odaveszett, fékezzétek az indulataitok, még ma elindulok a fehér ember táborába és megkérem, hogy segítsen rajtunk. Hajnalra már vissza is érek, addig senki se menjen a mocsár közelébe! – Így tettek hát, tüzeket gyújtottak, a sámán végigdalolta az éjszakát, kérte az isteneket, hogy Dak épségben érje el a fehér vadász táborát.
Másnap reggel Dak vissza is tért, oldalán a vadásszal és annak két négerével. Ezek a feketék Dak népe szemében nem sokat értek, eladták magukat teherhordónak apróságok fejében. A fehér férfit azonban tisztelték, még ha mulatságosnak is találták, kopasz feje és apró termete miatt. Ahogy most közelítettek, a gyerekek ismét kuncogni kezdtek, látván, hogy a kalapos férfi két fejjel magasabb harcosok között jön. Bár feketéket használt teherhordásra, a vadász a többi fehérrel ellentétben nem bánt velük kegyetlenül, ha ügyesen dolgoztak, megbecsülte őket és sohasem vetette őket alá kínzásoknak. Ez nagydolog volt, a többi utazóról borzalmas dolgokat meséltek a tüzek körül, de erről a férfiről csak jókat.
A férfi madarakat gyűjteni jött a fekete kontinensre, távoli hazájából ahol az őszi erdők, harkályai és cinegéi közt vadászott gímszarvasra. Puskáival és kellemes természetével meggyőzte a törzs tagjait, hogy ő a megfelelő ember a vad kilövésére.
Elindultak hát, Dak vezetésével a mocsarak felé. „Kitty” ahogy Dak mondta a nevét egy hosszú, vékony csövű puskát tartott a kezében, mint magyarázta már nincs szükség az ágyúnyi mordályokra, a jobb puskagolyóval, kisebb űrméretű fegyverrel is lehet nagyvadra menni. Dak nem teljesen értette, a feketék fordítottak neki. Bár lőtt már puskával, sosem tartotta jó fegyvernek, büdös volt és hangos és nem is igazi harcoshoz méltó.
Hamarosan rábukkantak a bivaly csapájára, óvatosan követni kezdték. Félórányi gyaloglás után egy patakmederben egy sással eltakart résznél aztán az egyik hordár felfedezett valamit, egyből egy közeli fára menekült társával. Ezek a feketék csak addig voltak bátrak, amíg a táborban kellet mesélniük hőstetteiket. Csak a vadász és a fiatal harcos maradt ott, Kálmán a vállához emelte a fegyverét és gondosan célzott, tudta, hogy a lapocka mögé kell lőnie és pontosnak kell lennie. Ha elhibázza és az állat megugrik, jobbesetben beveszi magát egy tüskebozótba ahonnan lehetetlenség kihajtani, rosszabb esetben nekik fordul és rájuk támad. Vadász legyen a talpán, aki biztos kézzel tölt újra egy Mannlicher schoenauer-t ha egy bivalybika száguld felé leszegett fejjel.
Az állat láthatóan nem vette észre őket, már ha a bivaly volt egyáltalán. Nehéz volt megállapítani a sűrűben csupán fekete foltként látszott. A vadász kifújta a levegőt és elsütötte a fegyvert, a dördülésre Dak összerezzent a „bivaly” a bozótban viszont vonaglani kezdett. Egy hatalmas test körvonalai sejlettek fel a növények mögött, egy ostorszerű, elvékonyodó farok csapott az ég felé, legalább olyan hosszú volt, mint egy óriáskígyó. Kittenberger újratöltött és megeresztett még egy lövést az állat irányába, erre az olyan hangot hallatott, mint mikor egy autógumi kidurran és nagy csörtetés, ropogás közepette eltűnt a mocsár növényei közt. Kittenberger és Dak csak álltak némán, földbe gyökerezett lábbal. Két minden ízében különböző ember, akiket a döbbenet egy pillanatra szobrokká merevített.
A fehér férfi felé fordult és kérdezett valamit, Dak nem értette, nem beszélt se „dautsh” se „brrittis” nyelven, kérdőn nézett vissza rá. A vadász leparancsolta hordárait a tüskés fákról, amikre azok felgallyaztak és hevesen faggatni kezdte őket, a lövés helyére és a távozó lény után mutogatott nagy ingerülten. A feketék csak a fejüket rázták és Dakra mutogattak, „Kitty" odaintette magához Dak-ot, de mikor látta, hogy a fiú ugyanúgy áll a helyén észbe kapott és ő maga sietett vissza hozzá. A feketék fordítottak neki, kikérdezte a fiút az előbb látott állatról.
A fiú mesélt neki a rettentő gyíkról amely a mocsarakban él, teste mint az elefánté, farka mint az óriáskígyó, nyaka mint a zsiráfnak. Szent állat volt a törzse szemében, bár a régi énekek szerint nagy ünnepeken fogyasztották a húsát, tisztelték és félték a lényt. Úgy nevezték Mokele-mbembe. Már emberemlékezet óta nem találkozott vele senki azt hitték örök álmát alussza a mocsárban.
A fehér ember úgy tűnt nem találja kielégítőnek a választ. Elszalajtotta egyik emberét a „camp”-jébe, hogy hozzon felszerelést és a bőrpreparálással foglalkozó emberei közül eleget a lény üldözéséhez.
Dak hazafelé indult volna, amikor kirontott az elefántfű közül a sebzett bivaly, oldalában apja lándzsájával, fújtatva ugrott meg felé. A fiú villámgyorsan beugrott egy tüskebozótba, az állat megtorpant előtte, bár a tövisek véresre karistolták a bőrét a halálra taposástól megmenekült. A következő pillanatban felhangzott egy dördülés és a bika habos vért prüszkölve, tűzben esett össze.
Kittenberger segített kikászálódni a fiúnak a bozótból és figyelte amaz miként húzza ki a lándzsát az állat oldalából. Felé fordult és csettegő nyelvén mondott valamit. Kálmán ottmaradt kísérőjéhez fordult és megkérdezte mit mondott a fiú? – Azt mondta, megmentetted az életemet, elkísérlek vadászatodon a Mokele-mbembe után. - A vadász az ifjú harcos felé fordult és a két férfi, kezet rázott. Az ismeretlentől való félelmükön úrrá lett a kíváncsiság.
Folyt. Köv.
Szerző: Oidipus Prime
6 komment
Címkék: afrika vadászat kálmán bivaly dak kittenberger mokele mbembe
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.07. 18:33:24
Gratulálok
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.07. 22:39:36
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.08. 15:47:12
A tüskebokor és bivaly dolgában is igazat adok, de mégis elképzelhetőnek tartom, hogy az állat lefékezne előtte és Kittenbergernek lenne ideje rálőni, így azt változatlanul hagyom. Köszönöm az időt amit ráfordítottál, remélem azért szórakoztatónak találtad.
Irbisz 2010.02.08. 18:56:59
Egyrészt mert Kittenbergert és írásait én is kedvelem (megvannak a háború előtti eredeti kiadások tőle), általánosságban a vadászirodalmat mint olyat is kedvelem, akad a témában párszáz könyvem, másrészt az ettől elég távol eső fantasyt is szeretem :).
a kettő ilyen keverékéről meg elég keveset lehet olvasni :)
Az időnkénti túlzott ékesszólásra ezért írtam h. tudom, ez a műfaj sajátja, nem neked akart kritika lenni.
Ha a műfaj miatt írtad a sámánt azt is megértem, ott "kötelező" az ilyen természeti népek varázslóit úgy nevezni :), bár én az ismert korszak miatt akkor is a valós terminológiával írtam volna, de ez nem lényegi megjegyzés.
A bivalyos megjegyzést visszavonom, eszembe jutott pár olyan megmenekülés, ami hasonló meg,magyarázhatatlan módon történt, holott hasonló szituáció volt mint írtál.
Szóval igazán komoly gondom továbbra is azzal van, h. a főhösnek olyan lelki tulajdonságokat, empátiát, érzékenységet tulajdonítottál, ami ténylegesen nem létezett akkor, sőt a totális ellenkezője volt az általános.
De a műfaj és indokaid miatt megértem h. miért idealizáltál.
Ui. a sok "ritikát" ne vedda szivedre, világsikerű könyvekben is lehet ilyen hibák tucatjait felfedezni- de ettől lehet bármely ilyen történet nagyon jó.
Én is rögtön elolvasom a folytatást :))
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.08. 23:45:01
Utolsó kommentek