Nihil

Az üresség várakozás, bénult görcsbe merevedett lélek. Önfenntartó szellemi katatónia, törött fogaskerék, mely miatt az egész gépezet körbeforog. Célját, értelmét veszti és saját létét megfojtó hurkokba tekeredik.
A sérülés régi már, a javítás megtörtént, a letört darab elveszett örökre. Kiemelni nem lehet, amíg létezik az egész, bennmarad, vándorol a testben. Fejből szívbe, szívből fejbe.
Minden funkció zöld, pumpálhatnak a kamrák vadul, zuboghat a vér az erekben, az üresség nem távozik. Megrekedt, mint egy ősi, mérgező buborék egy barlangban.
Néha nem látszik, elvándorol... mélyebbre süllyed. Néha elfelejtem. Néha úgy érzem távozott belőlem. Kilökődött, mint ahogy a bőr alá fúródott szálka távozik a testből. Működöm, nem találsz rajtam tátongó, égő, pusztító sebeket. Azok már rég beforrtak. Ma már csak a törött fogaskerék vándorol bennem, néha eltűnik, máskor felbukkan és akkor nem látod a fényt a szememben. Olyankor befelé nézek, bámulom azt az apró kis tüneményt, ami régen a szívemben zakatolt. Arra gondolok, ha nem törik el, ha nem töröm el, ha nem töröd el... vajon más ritmusban dobogna-e ma a szívem.
Az üresség a múlt, amely megfertőzi a jelent. Az üresség a törött darab, amit magadból nem bírsz kiemelni, de nem segít senki. Mert nem kell senkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.