Egy szál lándzsával a Mokele nyomán - második rész
2010.02.08. 12:13
Kittenberger megtöltötte kulacsát egy közeli patakban, újratárazta fegyverét és megtömte zsebeit munícióval. Egyik hordára már félúton járhatott a camp felé, megbízta, hogy hozza el az elefántlövő puskáját. A másik boy-nak meghagyta, hogy irányítsa útba a megérkező embereket, de csendesen kövessék őket. Ő maga a fiatal harcossal elindult a láp szélénél. Megfelelő helyet kerestek ahol beválthatnak arra a helyre ahol azt a rejtélyes állatot látták. A talaj elég süppedékenynek bizonyult, de az ifjú fekete, macskaügyességgel találta meg a száraz foltokat, fűcsomókat. Egy helyen ahol átvágtak egy patakmedren Kálmán megcsúszott és térdig a sárba merült, a fiú húzta ki szorult helyzetéből. A közelben sütkérező krokodilusok miatt nem lett volna szerencsés sokáig a sárba ragadva maradni.
A vadász esze az állaton járt, mióta csak rálőtt. Mi lehetett az, aminek ilyen farka van és ilyen hatalmas? Végül arra a következtetésre jutott, hogy egy nagy elefántbika lehet, talán megvénült már, a csorda kitagadta és a mocsárban él. Úgy vélte megcsalta a szeme és az állat felcsapó ormányát látta faroknak. Emlékezett erre a viselkedésre a rémült állatoknál, ha nem látták a támadójukat, ormányukat felcsapva, a szag alapján próbáltak rájönni honnét jön a fenyegetés. Végre egy sötét színű vízfoltot megkerülve eljutottak arra a helyre ahol a rálövés történt. A helyszín megdöbbentette a két férfit, a lágy növényzet már kezdett visszaállni eredeti alakjába, de egy széles ösvényben letaposott és tövestől kidöntött fák jelezték a lény menekülésének útját.
Kittenberger akármennyire is kereste, nem talált vérnyomot, pedig a golyó bevágását tisztán hallotta mindkét lövés után. A nyomaiból ítélve az állat hatalmas lehetett, bár kissé furcsának találta őket, nagyobbak is voltak egy elefánténál és az alakjuk is másmilyen volt, bár ezt nehéz volt megállapítani, mert a nedves földből szinte rögtön víz folyt a mélyedésekbe. A nyomokból ítélve első ránézésre jó háromméteres lépéshosszal haladt el ami borzasztóan nagynak számított, ha valóban egy öreg bika, ez megdöntene minden rekordot, ha az agyarát hazaküldhetné a múzeumnak, meghosszabbíthatná a kutatásokat akár hónapokkal is. Bár az ekkora példány önmagában is világhír lenne, pláne egy mocsárban élő állat.
Dak óvatosan lépkedett, vigyázott, hogy ne lépjen a lény lábnyomába, tiszteletlenség lett volna. A fehér vadász úgy tűnt magában mereng, nem nagyon foglalkozott vele, közös nyelv híján mutogatással értették meg egymást, jobb is volt így, az emberi hang nem a mocsár varázslatos birodalmába való. Itt élt nem messze, a környéken nőtt fel, a mocsárban is sokszor járt már, igaz túl mélyen soha nem merészkedett be és mindig tisztelettel viszonyult a természethez. Tudta, ha nem él harmóniában vele, ha többet vesz el, mint amire szüksége van, a szellemek megharagszanak és bosszút állnak.
Gyerekkorában sokat meséltek a tűz körül egy régi történetet, egy tengerparti faluról és annak főnökéről. A történetet már a nagyanyja idejében is úgy emlegették, mint ami réges-rég, a világ hajnalán történt. Egy esős napon egy furcsa, hatalmas csónak érkezett a faluhoz, fehérbőrű emberek jöttek rajta, furcsa, csillogó páncélokban, a csónakon fák nőttek, ágaik közt fehér felhők pihentek. Partra szálltak és kedves szóval, ajándékokkal halmozták el a falusiakat. Csodálatos gyöngyöket, csillogó tárgyakat ajándékoztak nekik és cserébe csak azt kérték, had ássanak a dzsungelben. A falu főnöke nem látott ebben semmi kivetnivalót, tetszettek neki az üveggyöngyök és az erdőt amúgy sem használták, csupán néha vadásztak benne. A páncélos, fehérbőrű emberek mosolyogva indultak az erdőbe és sokáig hírüket sem hallották.
Egy napon visszatértek, csüggedten, sárosan, megfogyatkozva. Megvádolták a főnököt, hogy átkot szórt rájuk, a dzsungelben szörnyűséges lények támadták meg őket és ásatásaik sem vezettek eredményre. Kiáltoztak és fáklyákkal hadonásztak, de vezetőjük parancsára mind egy szálig visszatértek a nagy csónakra. Másnap újból partra szálltak, ezúttal különös itallal kínálták a falubelieket, bizonygatták, hogy nem akarnak rosszat, csupán a bajtársaik elvesztése feletti fájdalom mondatta velük a gyűlölködő szavakat előző éjjel. A törzsfőnök lerészegedve az italtól és megmámorosodva az ajándékoktól, mindent elhitt nekik. Mikor a fényes, sárga fémről kérdezték amit a földben kerestek, a főnök csak nevetett, azt mondta sosem hallott még hasonlóról, de nagy mókamesternek tartotta a csónakosokat. Azok másnap ismét az erdőbe indultak, ezúttal másik helyen.
Most több, mint egy évszaknyit voltak távol, de aztán megint visszatértek, még jobban megfogyatkozva, még inkább feldühödve. Megverték a főnököt és megfenegették, hogy ha nem mondja meg hol találják meg a sárga fémet, felgyújtják a falut. A főnök félelmében fűt-fát ígért, de nem tudhatta merre találják, hiszen sosem látott hasonlót sem. Megharagudott viszont rájuk, átlátta, hogy végig becsapták őt, kihasználták vendégszeretetét. Elküldte hát őket egy helyre ahonnét tudta, sosem fognak visszatérni. Az ősi Zingar elfeledett városába, ahol a majdnem emberek uralkodtak a majmokon. A fehérek elindultak a dzsungelbe és senki sem halott felőlük újra.
A főnök magához vette a nagy csónakon hagyott tárgyaikat, a furcsa italokat és fegyvereket. Megtanulta tőlük, hogy kell egyik kezével kincseket nyújtani míg a másikban tőrt tart. A környező falvakat hamarosan leigázta, saját, nyíltszívű embereit megrontotta, beléjük plántálta a kapzsiság magvát. A leigázottakon saját vágyait élte ki, mikor újra fehér emberek bukkantak fel, eladta nekik azokat akikre nem volt szüksége. Hamarosan a környék összes rabszolgáját ő gyűjtötte össze, egész népeket adott el a hajósoknak, akik bilincsekbe verték őket és elhajóztak velük északnak fel a partvonal mentén. Kegyetlen lett és fennhéjázó. Önmagát mindenkinél többre tartotta, az állatokat sportból mészárolta le. Egyszer egy egész szavannányi állatot hajtatott szakadékba, felégetve a füves pusztát, csupán a móka kedvéért. A kiéhezett oroszlánok és leopárdok a közeli települések embereit kezdték felfalni más préda híján.
Nem sokkal ezután történt, hogy kíséretével sétálgatott a felperzselt szavanna szélénél. Épp egy rabszolga kereskedőnek magyarázta, hogy itt ő az úr, még a szél is parancsai szerint fúj. Ekkor a főnök egy furcsa nyomra lett figyelmes a földön, a dzsungelből érkezett és oda is tért vissza, háromujjú, furcsa, madáréhoz hasonló lábnyom volt, csupán sokkalta nagyobb. Páni félelem lett úrrá rajta, azonnal visszaparancsolta kíséretét a faluba. A rabszolgahajó kapitánya nem értette mire fel ez a nagy felhajtás és úgy döntött követi a nyomokat az erdőbe. Sosem látta senki viszont, sikolyait még hallották a hazafelé tartók, de azok is kínosan hamar elhallgattak.
Az elkövetkezendő hetekben sorra tűntek el az emberek a tábor körül, néha már az ágyukból is éjjelente. A falubeliek szívébe rettegés költözött, lázadozni kezdtek, mikor már arról folyt a szó a sötét sarkokban, hogy a felelősöket küldjék ki az éjszakai démonok közé, a főnök megelégelte ezt és a rabszolgahajóról, villámló botokat hozatott, azokkal várta a démonokat aznap este. Egy tüskés bozóttal körülvett lest építettek a falu szélén, egy cölöpöt vertek le függőlegesen, a tetejére padot ácsoltak. Feljutni egy kötélen lehetett. Ezen ücsörgött a főnök, térdén a puska, mellette két megbízható embere.
Innen volt tanúja a mészárlásnak, amit a démonok vittek végbe azon az estén, a falu lakóit egytől egyig szétszaggatták. Sikolyaik és keserves zokogásuk egybefolyt a szörnyek üvöltésével és morgásával. Reggelre a faluból csupán romok maradtak, egyetlen élő ember sem volt a széttaposott házak közt. A föld vöröslött a vértől, semmi sem utalt a támadók kilétére, kivéve a földön lévő, hatalmas, háromujjú lábnyomokat amikben csendesen alvadt az emberek vére. A főnök emberei lemásztak a magaslesről és elfutottak, ahogy a lábuk bírta. Azt mondják a főnök ott maradt, a félelemtől és szégyentől kővé váltan, várva hogy aznap éjjel a démonok érte is eljöjjenek.
Dak megborzongott, ettől a történettől kisgyerekként szörnyű álmokat látott, édesanyja le is szidta a harcosokat ha az ő kunyhójuk alatt meséltek ilyeneket. Felnővén ezt is, mint sok másik történetet, a mesék birodalmába száműzte, de most a mocsárban járva, ennek az ismeretlen lénynek a nyomán, kínosan élénken emlékezett rá. Intett a vadásznak, hogy kövesse, innen megfutamodni gyávaság lett volna. Lassan haladtak, óvatosan kellett lépkedniük a félszáraz talajon. A csapát követni, úgy tűnt nem lesz nehéz, de hamarosan rákellett jönniük, amint eltűntek a fásszárúak és elefántfű vette át helyüket az ösvény szinte láthatatlanná vált, a hajlékony növények szinte azonnal visszaálltak eredeti alakjukba amint az állat elhaladt köztük.
Kittenberger megállt az elefántfű szélénél, lehajolt és megvizsgálta a beváltás helyét. Értelmetlen lett volna követi a lényt, ha a nyomon tudnak is maradni a magas fűben, ahol a látótávolság alig pár méter, összefutni egy hatalmas, sérült lénnyel felért volna egy öngyilkossággal. Visszafordultak hát és visszatértek a rálövés helyére. Kálmánnak eszébe jutott, hogy utána nézzen vajon miért volt ott a lény, talán hűsölni vagy legelni jött ki a párás mocsárból. Rövid keresés után ráakadt a fehér virágú kongói végzetfa, a Clerodendrum kongolense megtépázott ágaira. Ez a növény nem nőtt a mocsár belsejében, így arra a következtetésre jutott, hogy az állat talán ennek az illatos növénynek a kedvéért hagyta ott a lápot. A patakmeder túloldalán megpillantotta embereit akik integetve közeledtek felé a camp irányából. Élükön legmegbízhatóbb négere, Munyampara haladt, szélesen mosolyogva, vállán a Nitro Express elefántlövő puskával. Átevickélt a túlpartra és elvette a puskát, ellenőrizte a töltényeket, előfordult már, hogy a feketék madarakra való patront hoztak az elefántvadászatra, meghiúsítva ezzel többnapi nyomkeresést és várakozást. Ezúttal a megfelelő lőszerrel volt töltve, úgy döntött ha az ötlete beválik, Munyampara extra adag rumot fog kapni szolgálataiért. Utasította a boy-okat hogy vágják ki a végzetfát és virágzatára vigyázva darabolják fel, majd szállítsák a megadott helyre, amit később megüzen majd nekik. Ő maga Munyamparával indulni készült, hogy a mocsarat megkerülve alkalmas helyet keressen tervéhez. A fiatal fekete vadász odalépett hozzá és érdeklődve szemlélte a jelenetet. Munyampara odafordult hozzá és beszédbe elegyedett vele. Dak érdeklődve kérdezte:
- Miért vágjátok ki a fát? -
- Elszállítjuk a mocsár megfelelő pontjára. -
- Mihez megfelelő? -
- Magasles állításhoz. –
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.08. 13:33:03
Utolsó kommentek