Bubastis
2010.06.17. 01:23
Pahlawan szemét elvakította az égi szekér lángjainak ragyogása, dermedten állt a bajnok és a gyönyörű hajtó mögött, akikről eddig még sosem hallott. Az aprónépek legendái az erdőkkel foglalkoztak, a szellemekkel és a fákkal. A szavannák és sivatagok istenei és népei távoliak, idegenek voltak számára, a gyönyörű női alak, akinek párducéhoz hasonló, kecses vonásai lenyűgözték a fiút, szintén ismeretlen volt neki. A Rompok a bokájához húzódtak, remegve összekapaszkodtak, ahogy a harci szekér átrepült a végtelen mezők felett. A fekete kontinens folyói és hatalmas állatcsordái összefolytak a távoli mélyben alattuk, a gigászi elefántok, a négyszarvú antilopcsordák csak apró bogaraknak látszottak, ahogy tovasuhantak a mesebeli táj felett. Szótlanul repültek, végtelennek tűnő időn keresztül, fejük felett a csillagok elbűvölően ragyogtak, közelebbinek tűntek, mint bármikor. A Mars vöröse különösen fényesnek tetszett, a háború planétája a vér bíborába öltözve üdvözölte a halál ígéretét. Lassacskán elmaradtak alattuk az ismerős vidékék, a folyók kiszélesedtek, majd elkanyarodtak, hogy végtelen sivatagoknak adják át helyüket. Csontszáraz, sík vidékeknek, ahol az élet szűken mért ajándék volt. Az északi égen, lángok ragyogása festette meg a láthatár alját, fegyvercsörgés és sikoltások visszhangjai verődtek vissza tompán a feltorlódott felhők szürke faláról. Ezen a vidéken sosem esett, a felhők itt még szikárak voltak, sovány testüket szilaj szelek hajtották a dzsungelek fölé, hogy addigra terhessé dagadt hasukból öntözhessék a zöld dombokat. Az égi szekér ereszkedni kezdett és Pahlawannak megkellett kapaszkodnia, oly sebesen száguldottak a föld felé. A hintót húzó láthatatlan lények felnyerítettek amint meglátták a távolban úticéljukat.
Bubastis varázslatos városa úgy emelkedett ki a dűnék mögül, mint egy ezer fénnyel ragyogó hatalmas gyémánt. Hagymakupolás tornyai, délcegen meredtek a hajnalodó égre, ólomüveg ablakai visszaverték a haldokló csillagok ragyogását és szétszórták a város falaira és házaira. A templomok fehér falai tükörként csillantak meg a felkelő nap fényében. A Vörös-tenger hullámzott a város falai mögött, akár egy bársonykelme az ékszeres doboz köré terítve. A hintó földet ért és egy fekete téglából égetett úton haladt a város hét kapuja közül a legnagyobb felé. Bubastis hadai teljes harci díszben álltak a városkapu előtt. A gigászi boltívbe faragott oroszlán az ősi kőművesek zsenialitása folytán bástyaként is szolgált, ennek a védőszörnynek a szájából kántálták Bastet és Sakhmet papjai a gonoszűző liturgiákat, rózsavizet és mágikus papiruszokat szórva áldották meg a harcosokat. A sereg maga ezer nép fiaiból tevődött össze, az alapját a nehézfegyverzetű lándzsások adták, kilencezer fanatikus gyalogos, Bastet felszentelt lovagjai. Macskafejet formázó sisakjukban és kék köpenyükben álltak sorfalat, ahogy a hintő elgördült köztük. Az ébenfanyelű lándzsák sorban emelkedtek a magasba istennőjük tiszteletére, a bronzbőrű gigászok mellvértjükre csaptak és zengő kiáltással éltették a macskák úrnőjét, a fáraó védelmezőjét.
Bastet lépésre fogta vissza a láthatatlan lovakat, majd egyik kecses karjában tartva a gyeplőt fejedelmi tartással fogadta az éljenzést. Az oroszlános kapu túlfelén Pahlawan szembetalálta magát a háborúra készülődő városállam forgatagával. Nehéz kalapácsok emelkedtek és csaptak le, kardok izzó pengéi sisteregtek, ahogy vízbemártották őket a barna bőrű, izmos kovácsok. Telivér paripák nyerítettek türelmetlenül, kitágult orrlyukkal rángatták kötőfékeiket, árusok kiáltoztak, egymást túllicitálva, kecses háremhölgyek integettek, turbános férjeik után. A naptemplom arany korongja előtt mindenféle bőrszínű és vallású emberek százai borultak le, együtt imádkozva Réhez, hogy segítse meg őket a szükség óráján. A kikötői negyed felől sós illat és a frissen fogott tengeri hal szaga lopódzott át a sikátorok és paloták között, hogy elkeveredjen az izzadt testek bűzével és a papok szétlocsolt illatszereinek aromájával. A színek, hangok és szagok e kavalkádjában, az aprónépek szemüket meresztve ámuldoztak. Pahlawan szeme csak úgy itta az ezernyi csodát, de hála a Bölcs utolsó ajándékának, a tisztánlátás adományával felmérhette a csillogás mögötti valóságot. Meglátta a szurtos képű, rongyokba bugyolált koldusokat a gazdagok mögött kuporogni, a tolvajokat és zsebmetszőket, akik a zavarosban halásztak. A kalandorokat, akik vérpettyes páncélban és csorba karddal követik majd a sereget, hogy kifosszák a sorból kidőlők halottait. Hallotta az ostor pattanását, amikor egy ügyetlen rabszolga elejtette a gyümölcskosarat az egyik lapos tetőn, s hájas gazdája szitkait. Látta a rabszolganők könnyeit, akik előre siratták, erőszakkal besorozott szeretteiket. Felismerte a mézesmázos imák mögötti korrupciót és a szentség álarca mögé rejtőző bűnös vágyakat a papok szemeiben.
Az erdőben mindenki egyenlő volt. Az élet nehéz, a halál a mindennapok része volt. A ragadozó öl, ha éhes, az aprónépek öltek, ha a szellemek úgy kívánták, de nem élősködtek egymáson. A város lakói selyemfüggöny mögé rejtették valódi természetüket.
Az égi fogat megállt a város központjában. A bajnok kezet csókolt Bastetnek, majd szó nélkül leugrott és elsietett, vissza a harcosaihoz. Az istennő megfordult és azt mondta Pahlawannak; Ozirisz földi helytartója, Amon-Ra fáraó már vár rád. Menj fel a palota hetvenhét lépcsőjén, és nyiss be a kígyóval díszített ajtón, ott találkozol majd hadvezéreddel. Addig szolgáim gondját viselik társaidnak.
Valóban, macskák szaladtak össze a házakból, hátukon ezüsttálcákkal, azokon egzotikus ételekkel és gyöngyöző italokkal. Az aprónépek, kikhez mérten egy házimacska is párducnak tetszett, félősen, ám élvezettel láttak neki a falatozásnak. Kisidő múltán igencsak összebarátkoztak a macskákkal és mindőjük hátasául választott egy-egy kandúrt. Az istennő intésére feketehajú szolgálólányok futottak össze és elvitték a hírt a kovácsok mesterének, Adruapinak, hogy készítsen összeillő páncélzatot, Rompónak, macskának egyaránt. Bastet mosolyogva, jókedvében kacagva nézte a furcsa párokat, Pahlawan pedig megindult, hogy személyesen találkozzon azzal, aki az erdő bajnokául választotta ezernyi lény közül.
A hetvenhét lépcső márványból volt faragva, rajtuk a teremtés hét lépcsőfoka ismételte egymást, ismeretlen mesterek kezei által, gyönyörű mozaikokból kirakva. Amikor a fiú tizenegyedszerre is az ember teremtéséhez ért és felnézett, ott találta magát a fáraó palotájának ajtaja előtt. Hatalmas, zöldre festett, vaspántokkal megerősített szerkezet volt, rajta két, szembenálló motívum, szfinx és oroszlán. Az állatok királya előrenyújtotta mancsát és karmai közt a saját farkába harapó kígyót tartott. Pahlawan meghajolt külön-külön, mindkét őrző felé, majd nekitámaszkodott és egyszerre benyomta az ajtószárnyakat. Amon-Ra már várt rá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.06.17. 11:45:17
Nagyon király
Így tovább:)
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.06.17. 13:45:08
Zoo_Lee 2010.06.17. 14:20:25
Utolsó kommentek