Voodo
2010.11.09. 23:24
Sötét, bűzös alagutakon kúsztam át, fejemben egymást kergették a félelmetes gondolatok. Nem tudtam mi az, ami valóban megtörtént velem, abban a roskadozó fűkunyhóban, mélyen a mocsár bűzös levegőjű, varangyoktól hemzsegő szívében. Ahogy az ősi város csatornarendszerének romjai közt küzdöttem magam előre, lépésről lépésre a nyálkás téglákon. Néha négykézláb, ha más módon nem ment. Egyre beljebb és beljebb fúrtam magam az elsüllyedt város beleibe. Őrült látomások, torz szörnypofák vicsorogtak rám minden sarok mögül. A szívem olyan gyorsan vert, hogy dobogása szinte dobpergésre emlékeztetett. Ép elmém a végét járta. A sötét árnyak és repedezett zugok közt összekuporodtam és térdeim közé hajtottam fejem. Józan énem próbált úrrá lenni az agyamat rágó mérgek hatásán, de lassacskán csődöt mondott minden erőfeszítésem ellenére. Megpróbáltam visszaemlékezni menekülésem hagymázas részleteire. Vajon mi elől futok? Emlékeztem… emlékszem a kunyhóra. Emlékszem egy fekete emberre, kopott cilinderben.
Emlékszem…
Beszívtam a mocsárból kipárolgó pára enyhén poshadt szagát. De még ezeken át is átszűrődött egy egykorvolt vanillia ültetvény elvadult dzsungelének tömény illatfelhője. Valami volt a ködben, valami árnyék. Egyfajta ómen lesett rám, nem láttam, csak a szemem sarkából, ahogy a keskeny, tekergő ösvényen lépdeltem szakadt tornacipőmben. Torz alak, démoni jelenés. Egyszerű sejtés a ködben. Tudtam, hogy ott van, de nem vettem tudomást róla. Már régen nem voltam olyan biztos a dolgomban, mint Port-au-Princeben, amikor Colinnak magyaráztam a Voodo különféle fajtáiról, teljesen magabiztosan, úgy, hogy életemben egyetlen szertartást sem láttam, csupán könyvekből és botcsinálta sátánisták történeteiből ismertem dolgokat. Semmi komolyban nem volt benne a kezem. Egyszer megátkoztunk egy nőt, aki elvetélt, de ő maga kérte… nem láttam semmi valódit. Nem láttam a nagy denevért, ahogy nálunk mondani szokás. Elhatároztuk Colinnal, hogy nekivágunk Haitinak. Nyakunkba vesszük az államokat, lekocsikázunk Floridába. Elegünk volt Wisconsinból, és ki akartunk törni a divatos Wicca formulák, számunkra túl puha és elsatnyult közegéből. Valami valódira vágytunk. Démonokra. Arra, hogy sátán maga röhögjön a képünkbe. Úgy képzeltük, majd két hét alatt megtanuljuk azt, amit a feketék az őskontinens sötét dzsungeleiben évezredek alatt gyűjtöttek össze. Szánalmas idióták voltunk.
Az államokban nem volt semmi probléma. Minden illegálisat otthon hagytunk, a késeinket csomagküldő szolgálattal jutattuk el egy Port-au-Princei hotelba, ahová szobát foglaltunk magunknak. Colin szervezett szinte mindent, én csak a papokkal beszéltem, s felvettem a kapcsolatot egy Mauritius nevű mulatt férfival. Telefonon egyeztettünk, ő ajánlotta a szállodát is. Azt ígérte elvisz minket a Voodo szívébe, bemutat a legnagyobb mestereknek. Készségesen elhittem minden szavát, annyira látni akartam a zombifikáló szertartásokat. Colin leellenőrizte az ipsét. Egy csomagolószereket gyártó cégnél volt raktáros. Teljesen tisztának tűnt. Na nem mintha attól féltem volna, hogy nem ismeri a mágiát. Ahhoz túl megbízható forrásom ajánlotta. Csak hát, attól, hogy valaki feketemágus még nem feltétlenül jelenti azt, hogy jövedelem-kiegészítésként nem veti meg az amerikai turisták elrablását és váltságdíjért való visszaszolgáltatását.
Floridában hajóra szálltunk. A határőrségen sokáig várattak, letelefonáltak minket, furcsállták, hogy hajóval megyünk és nem repülővel. Teljes vizsgálatnak vetettek alá, amit nehezményeztünk ugyan, de azt mondták vagy ez, vagy nem megyünk sehova. Két fiatal amerikai ilyen közel a kubai partokhoz, egy ócska bárkán. Nem akartak semmiféle fennakadást. Colin szerint csak a drogfutárokat akarták kiszúrni és számíthatunk egy újabb testüreg motozásra hazafelé. A Wisconsini bokor tagjaival facebookon tartottuk a kapcsolatot. Colin hozta magával a laptopot és ahol csak lehetett kalózkodott egy kicsit a Wi-Fivel. Az otthoniak lelkesen követték a kis utazás minden részletét. Volt nálunk egy Bizango tag. Illetve csak régen volt az. Kiugrott és hasis szívó életművész lett. Állítólag ő ismerte ezt a Mauritius nevű tagot még régről. Azt mondta megbízható ember. Ez a raszta úgy hívatta magát D-Jab, ami annyit tesz a Voodo-ban, hogy mágikus szellem, lélek. Sosem kedveltem. Túlságosan nyugodt volt, úgy tett mintha ő már mindent látott volna. Elhatároztam, hogy ha újonnan nyert tudásommal visszatérek, lehervasztom az arcáról a mosolyt. Mindörökre. Gyűlöltem és megvetettem az olyanokat, mint ő. Nem sok mindent tudtam úgy gyűlölni, mint az elveiket feladó embereket. Talán azért mert magam is az voltam. Örökké menekülő, mindenbe belekezdő laikus, amíg meg nem hallottam a fekete mágia hívó szavát. Először csak internetes fórumokon, szerepjátszó oldalakon beszélgettem, utólag visszanézve már szánalmas figurákkal. Akkor viszont ittam minden szavukat. Aztán egyik éjjel egy death-metal koncert után belebotlottam egy kisebb Wicca bokor tagjába, aki a fekete miséről mesélt nekem és arról, hogy élete legmeghatározóbb élménye volt, amikor meglátta a szenteltvíz helyett kitöltött vérben a sátán arcát. Sosem hittem igazán istenben, mégis azon a napon elkezdtem hinni a sátánban. Azóta rájöttem, hogy a világot irányító erők nem ilyen egyszerűen leírhatók, és erős meggyőződésem, hogy minden vallás valamiféle gyermekded leírása ugyanannak az entitásnak. Annak a hatalmas, mindenre kiterjedő erőnek, ami az univerzum vonaglását irányító zsinórokat tartja a kezében. Ahogy idősödtem elmaradtak a buta, önpusztító és idétlen szokások. A sátánizmust annak világgyűlöletével és a keresztény egyház elleni csökönyös tagadásával idejétmúltnak és groteszk mód hamisnak éreztem. Barátságot kötöttem Colinnal, akivel elválaszthatatlanok lettünk. Kevés normális emberi kapcsolataim közül az egyik. Értékeltem a kis csodákat az életben, azt hiszem talán még szerelmes is voltam egyszer… bár ebben nem vagyok biztos. Minden esetre megtanultam becsülni az életet, s hálát adtam a sorsnak magamban azért, hogy ifjú és bohó tinédzser éveim alatt nem oltottam ki értékesebb életet egy macskáénál. Utólag azt is megbántam. Nem is varázs volt, csak buta játék. Frusztrált fiatalok obszcén védekezése az életnek nevezett fájdalmas erőszaktétel ellen. Utólag fájtak az emlékek. Anyám hiánya, a tudattalan útkeresés. Elsuttogott átkok a sötétben…
Izzó fájdalom hasított a combomba, ettől feleszméltem. Elkalandoztam, de legalább rájöttem, hogy arra nagyon is jól emlékszem, hogy indultam el és miért. De az ittlétem miértje és részletei még tompák voltak. Tudtam, hogy részt vettem egy ceremónián Colinnal és Mauritiussal aztán pedig nyakunkba vettük a várost és jócskán benyakaltunk cukornádból erjesztett rumból. Kocsmák, nők, neonfények. Az emlékeim ezen a ponton nem tiszták, de ez nem baj. Nem is fontos emlékek. Úgy gondolom a valódi létezés, amikor tényleg, testestül lelkestül itt vagyunk. A világ e dimenziójának éppen akkori pontján és idején kemény koncentrációt igényel. Továbbpörgettem magamban a dolgokat, közben pedig vágtam egy grimaszt. Rájöttem, hogy combom égő fájdalmát a saját tőröm okozza. A denevért formázó keresztvas a nadrágom zsebét átszúrva felsértette a bőröm, ahogy a nyálkás téglafalnak dőltem. Úgy döntöttem tovább indulok. Valami hallucinogén gombát ehettem, vagy rengeteg hasist szívtam… Nem, a szám nincs kiszáradva és a gyomrom sem fáj. Ez valami más. Mit itattak velem? Lehet, hogy elkábítottak? Mégiscsak emberrablók kezébe kerültem? Szent ég! Mi van Colinnal? Hátrafordultam, de nem láttam semmit. Csak egy elhagyott város csatornázatának sötét darabkáját. Fejem felett az ég, az árok pereme mögött csillagok. Túl magasan hogy kimásszak. Ez valami víztározóba vezethet. Vajon hol lehet Colin?
Nem emlékeztem, azt tudtam, hogy ma reggel együtt léptünk ki a hotelből. A szobáink elfogadhatóak voltak. Leheletnyi kosszal és csótány nélkül. Egészen tűrhetőek. Tv nem volt, én nem is bántam, csak Colin panaszkodott, hogy itt nincs Wi-Fi és nem tud mit kezdeni magával. Este le is ment a bárba. Igen erre emlékszem. Én meditáltam és kifentem az áldozókésem, levágtam a rasztám egy szálát és meggyújtottam az ablakban. Így adtam tudtára a Port-au-Princei szellemeknek, hogy megérkeztem a területükre. Reméltem, nem ellenségesen fogadnak majd. Szóval reggel… Igen reggel kiléptünk a napfényben fürdő utcára, hátunkon a táskáink, zsebeinkben áldozókéseink. A totálisan másnapos Colin úgy nézett ki, mint akit most húztak ki a csatornából. Mauritius egy régi fehér cadillac mellett várt ránk a bejárattal szembeni parkolóban. Intett és ránk mosolygott, majd mikor odaértünk barátságosan megveregette Colin vállát. Colin visszamosolygott, a fogszabályzóján megcsillant a napfény. A kocsiban hátra ültem, azon gondolkodtam miféle dolgokra számítsak. Nem áltattam magam, tudtam , hogy ha megakarom találni a magam fordulópontját, akkor azt itt tudom csak. Meg akartam látni a nagy entitást. Istent, Sátánt, angyalt, démont. Mindegy volt, csak jelét, létét a felsőbb hatalomnak. Colinék baromságokról beszélgettek, Mauritius a tegnapi ivászattal kapcsolatban ugratta. Ha jól értettem Colin nem bírta úgy a rumot, mint ahogy azt képzelte. Egy idő után nem figyeltem rájuk, hallgattam a kocsi duruzsoló motorját, néztem az elszálló tájat. Lakóövezetek, gyárak, ültetvények, dzsungel. Lassan kiértünk a civilizációból. Egyre kevesebb emberrel találkoztunk. Elmaradtak a tanyák, letértünk a főútról és poros, hepehupás földutakon robogtunk végig. A táj gyönyörű volt, csodálatos szépségű, földi paradicsom. Színes madarak és mindenfelé a zöld. Észre se vettük és egy zöld, buja őserdőbe vágott úton haladtunk. Szinte éreztem, ahogy az ezeréves szellemek lesnek minket a párás sötétségből, megnézik, kik azok, akik lármás szekerükön behatolnak szent földjükre. Élettel teli, nyüzsgő. Maga a létezés esszenciája. Letekertem az ablakot és beszívtam a mocsárból kipárolgó pára enyhén poshadt szagát. Még ezen át is érződött egy vanillia ültetvény tömény illata.
Minden poklok legmélyebbikére! De hiszen tudom, hol vagyok! Az útnak itt kell lennie mellettem nem messze. Csak ki kell jussak ebből az árokból. Megpróbáltam felkapaszkodni az oldalán, de minduntalan visszacsúsztam. Sebesült lábamnak még támasztéknak sem igen vettem hasznát. Az egyetlen esélyem az volt, hogy tovább indulok, és keresek egy helyet ahol nem ilyen mély a csatorna. Furcsállottam ugyan, hogy az autóból nem láttam nyomát ennek a helynek, sem a romoknak, amiket az árok széle mögött magasodni láttam. Talán takarta egy fasor. Colin sorsa még mindig izgatott, kezdtem érezni, hogy a drog, vagy méreg hatása enyhül bennem. Összeszedettebben tudtam gondolkozni, lassan kezdtek visszatérni az emlékeim.
Az autó egy zökkenéssel megállt. Elbóbiskolhattam, mert nem emlékeztem, hogy beesteledett volna. Sötétben szálltunk ki, egy fűkunyhó előtt. A háttérben több hasonló építmény állt, szabálytalan összevisszaságban. Mauritius kiszállt és kezet rázott egy cilindert viselő feketével, aki a kunyhóból lépett ki, hogy köszöntsön bennünket. Furcsa pálcát tartott a kezében, göcsörtös végű varázsbotot. Beinvitált a kunyhóba minket. El akartam mondani, hogy miért érkeztünk. Ő azonban csendre intett és tört angolsággal, hellyel kínált minket. A kunyhó berendezése más számára visszataszító, de legjobb esetben is kényelmetlen lett volna. Én azonban otthonosan mozogtam a felakasztott gyökerek, edénykék és halott szárnyasok rengetegében. A fekete, cilinderes teával kínált minket. Én elfogadtam. Colin azonban arra hivatkozva, hogy még dolgozik benne a tegnapi rum, visszautasította. Kicsit avas, kontúros íze volt. Sosem ittam hasonlót, de ízlett. Ekkor a férfi beszélni kezdett, először kántált egy darabig, majd angolra váltott és darabos mondatokban mesélt a Voodo ősformuláiról. Sok titkot tudtam meg tőle, azt hogyan hozták át az igaz vallásuk rabszolgaként az újvilágba, s arról, hogyan engedett a kereszténységnek a régi rend az újvilágban. Sok ostoba vallástól eltérően a Voodo papok hagyták, had olvasszák be őket a kereszténység intézményébe, de a háttérben továbbra is gyakorolták az ősi praktikákat. Mára az egész országban alig akad ember, aki ne gyakorolná a Voodo-t. Ezt a legtöbb vallás nem mondhatja el magáról. Pláne nem a kereszténység. Megismertem titkokat, a Voodo babák készítésének alapjait, szellemek neveit és titkos iskolákat, amiket később felkereshetek. De nem tudtam meg semmi olyat, amire valóban kíváncsi lettem volna. Egy idő után meguntam és kérdezni kezdtem. Mauritiust ez láthatóan feszélyezte, de nem törődtem vele. A kalapos szavába vágtam és követeltem tőle, hogy igenis mutasson valamit, ha már ekkora utat megtettem miatta. Ő a szemembe nézett és megcsóválta a fejét. Azt mondta, ennél többet nem mutathat nekem, mert látja bennem a farkast, ami felemésztené a lelkem, ha levenné róla a bilincseket. Nagyon feldühített, hogy taknyos senkiként kezelnek. Úgy, mint régen, a bokor idősebb tagjai. Dühömben odaléptem hozzá és megrángattam. Magamból kikelve ordítottam, hogy azonnal mutasson valamit. Valami igazit. Ekkor Mauritius leütött hátulról.
Az árokban ébredtem bedrogozva és menekülni kezdtem valami elől, amit nem is láttam, nem is hallottam. Borzalmas perceket, órákat éltem át, szégyelltem magam. Elátkoztam a türelmetlenségem és lobbanékony természetem.
Hátranyúltam és éreztem, hogy rajtam van a hátizsákom. Pedig úgy emlékeztem a kocsiban hagytam. Legalább az irataimat nem veszítem el. Fáradtnak éreztem magam, leültem újra. Úgy döntöttem kerül, amibe kerül, kimászom itt, ha erőt gyűjtöttem. Hirtelen hangokat hallottam arról amerről jöttem. Csoszogó léptek hangjait. Előhúztam a késem. Véres volt a pengéje… Nem tudtam, mitől lehet, de nem törődtem vele. Az járt a fejemben, hogy a valami, ami elől menekültem talán valódi volt? Lehet, hogy a fekete cilinderes engem keres? Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg jó szándékkal közelíthet. Túl sötét volt a lelkem az ilyen gondolatokhoz akkor. Megszorítottam a kés nyelét és szemem a sötétségbe fúrtam. A késharchoz jól értettem, bár még sosem használtam élőben, de bíztam magamban. Hozzátapadtam az árok falához és vártam.
Lassan, mintha egy fekete fehér horrorfilmből lépett volna elő egy árny csoszogott felém. Egy férfi teste, kinyújtott karokkal, vakon botorkálva. Sikoltozni kezdtem, s rémületemben elejtettem a késem. Nem kellett attól tartanom, hogy a jövevény meghallja a sikolyom, ugyanis nem volt feje. Felém tartott, érezte, hol vagyok. Halottfehér ujjai karomként görbültek be kezein. Lassan, de biztosan haladt felém. Én elkezdtem kapaszkodni, körmöm belevágtam a falba, centiről centire tornásztam fel magam, amíg végre egy örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva sikerült megkapaszkodnom az árok peremében. Felhúztam magam és összeroskadtam a fűben. Hallottam a zombi csoszogását a gödörben, ahogy megpróbált utánam mászni. Túl esetlen volt, nem sikerülhetett neki. Felültem és levettem a táskám, hogy igyak a kulacsomból. Elhúztam a zipzárt és belenyúltam. Valami hideg és puha dolgot tapintottam ki. Ragacsos volt és gusztustalan. Rémülten rántottam, ki a kezem, amikor megéreztem, hogy megmozdult és valami a kezembe harapott. Egy pillanatig eltartottam magamtól, majd belehajítottam az árokba az egészet. Ezért tudta, hogy merre vagyok. Végig nálam volt a feje, tudta merre kövessen. Micsoda borzalmas módja a halálnak. Szerencsére a drog gyorsan felszívódott a szervezetemben, különben öntudatlan állapotban ért volna utol...
Láttam hát a valódi Voodo-t. szinte örültem. De örömöm hamar gyászba fordult, amikor a kezemre néztem, s rájöttem, hogy nem érte meg. Zokogva estem térdre és magamhoz szorítottam vérző kezem, amibe mélyen beletépett a fogszabályzó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.10. 01:28:45
Tetszett a csavar a végén, és átjött a történet feeling-je is.
(Viszont meg kell jegyeznem, hogy a Wiccások és a Sátánisták között ég és föld a különbség, egyedül a központi szimbólumukon osztoznak.
Szóval ha nem akarod felbosszantani a őket, akkor javítsd ki. :D)
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.10. 01:30:35
Na písz.
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.10. 09:06:05
Zoo_Lee 2010.11.10. 16:38:24
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.10. 22:46:36
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.12. 10:08:36
@Oidipus Prime: Akkor nem értem, miért égeted magad. :D
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.12. 17:12:59
Don't be a troll, or i'll turn you into stone biatch.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.13. 00:45:22
"(...)Wicca bokor tagjába, aki a fekete miséről mesélt nekem, (...) meglátta a szenteltvíz helyett kitöltött vérben a sátán arcát."
- most akkor "a történet főhőse" sötét, vagy ez a Wiccás nincs képben?
Szóval ne gyere nekem ilyen béna magyarázatokkal, (meg trololoval), hanem tedd rendbe a dolgokat! :D:D
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.13. 01:22:55
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.13. 01:28:34
Ezek szerint mégiscsak igazam van.
Úgyhogy szedd össze magad fiam, mert ez így nem fog menni! Csinálj valamit mert így magas a TRÉ-faktor...
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.13. 01:30:18
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.13. 01:32:53
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.13. 13:30:55
XDXDXD
(L)
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.13. 14:46:55
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.14. 00:58:43
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.14. 14:34:05
Sőt, igazából KÉT SZUPERTITKOS PROJEKTünk van ám, amiről semmit sem mondunk el! :D:D:D
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.11.14. 23:06:46
Utolsó kommentek