Gyermeksikoly
2010.12.14. 21:14
A mai nappal új vendégíró tűnik fel a blogon, Zoo_Lee, akinek sötét, depresszióhoz közeli hangulatú írását osztom most meg veletek. Jó szórakozást hozzá!
Gyermeksikoly
Ha az ember közoktatási intézmények ellenőrzését választja munkául, a bemutatkozásához nyugodtan hozzáteheti, hogy XY vagyok, és az életem tömény unalom. Én legalábbis párszor már poénból eljátszottam ezt. A nap huszonnégy órájából legalább hetet vagy azzal töltök, hogy intézményvezetők gusztustalan, tenyérbe mászó nyalizását hallgatom és végignézem, hogy a tanárok milyen borzalmas előadásra kényszerítették rá diákjaikat, vagy pedig egy rozoga íróasztal előtt ülök, és papírokat írok alá. Meglehetősen messzire estem az olyan álmaimtól, hogy gazdag leszek, híres, az emberek pedig szeretni és tisztelni fognak. Utóbbival lehet, hogy egyesek vitába szállnának, de ha nekik ez, amit kapok, tiszteletnek számít, javaslom, hogy gondolják át életüket. Röviden mérhetetlenül gyűlölöm magamat, jobban, mint bárkit vagy bármit az egész világon.
De egy nap olyasmi tanúja lettem, ami ezt az egyszerű felfogásomat alapjaiban rengette meg. Szokásos ellenőrzésnek tűnt. Régi, leamortizált Toledómmal nyugodtan hajtottam a megadott címre. Külvárosi részre értem, ahol az épületek mind régiek és kopottak voltak Az óvoda, ami előtt megálltam, hatalmas, rideg épületnek tűnt, falairól tenyérnyi darabokban hullott a vakolat, és ablakainak szélén tisztán látszott a hanyagul felvitt, friss gitt. Eléggé megdöbbentem a látványtól, de a korhadt fából készült súlyos kapu kinyílt, és a pufók, őszülő hajú igazgatónő széles mosollyal az arcán betessékelt. Miközben sorra végigjártuk a termeket, előadta a már kismilliószor hallott dicshimnuszt az intézmény kitűnő dolgozóiról, a remek felszereltségről, és a tündéri gyerekekről, akik imádnak oda járni. A termeket megfelelőnek találtam, egyszerűen ki voltak díszítve, a kis polcokon játékok és foglalkoztató könyvek sorakoztak. A folyosó egyik ablakából kiláttam egy aprócska betonudvarra, aminek egy részét sűrűn benőtte a gaz, és nyilvánvalóan túl kicsi volt ahhoz, hogy az összes gyerek kényelmesen játszani tudjon rajta. Ezen, és a nyomasztó érzésen kívül, ami belépésem óta kerülgetett, egyedül az ebédlővel akadt problémám. A hatalmas étkezőben ugyanis orrfacsaró fertőtlenítőszag terjengett, amit kísérőm a nemrég elvégzett takarításra fogott, de az egyik asztalon egy hatalmas mocsokfolt többszöri súrolás ellenére is jól látszódó körvonalai másról árulkodtak.
Ezután a nagyterembe vezetett, ahol már a szőnyegen kuporgott háromtucatnyi megszeppent arcú csöppség. A székemmel szemben, a terem másik végében egy rozoga, vörös paraván állt, ami mögül fűtőtest kattogása hallatszott. Az igazgatónő elmagyarázta, hogy mivel későn kapták meg az értesítőt látogatásomról, nem tudtak tánccal vagy játékkal készülni, és arra gondoltak, a mesedélutánokhoz hasonlóan hadd adhassák elő a gyerekek kedvenc meséiket. Ezt aranyos ötletnek találtam. Előbb egy ragyogó arcú, szőke kislány játszotta el a Piroska és a farkast, a zsírkrétákkal készített hurkapálca bábokkal. Őt követte egy testvérpár, egy fiú és egy lány, akik a Jancsi és Juliskát játszották el, beiktatva közben néhány vitaszünetet („De nem is úgy volt!”), amin jót mosolyogtam, az igazgatónő pedig szégyenlősen elvörösödött. Miután társaik tapsolása közepette ők is sebesen kimásztak a függöny mögül, hatalmas kattanást hallottam a vörös lepedő mögül - gondoltam ekkor kapcsolt be a fűtés. Az egyik „nagymama” egy kisfiút szólított ki következőnek, aki remegve indult elfoglalni előadói helyét, majd a vörös leplet kissé félrehúzva halálra váltan, szinte könyörögve nézett az óvónőkre, mintha nem tudná eldönteni, tőlük fél-e jobban, vagy a feladattól. Az óvónő arcán ekkor egy pillanatra dühöt, villanásnyi szigort láttam, amitől szegényke azonnal, szó nélkül a paraván mögé bújt. Azonnal meghallottam a sírását, a felnőttek közül azonban senki sem ment oda hozzá, csak mind szigorú arcot vágtak, és az igazgatónő felszólította, hogy kezdjen. A lepel fölé emelkedett két báb, az egyik fejjel lefelé, miközben alulról továbbra is bőgés és vinnyogás hangját lehetett hallani. A két báb pár másodpercig értelmetlenül keringőzött, mígnem lebuktak. Ezt még csak egyszerű lámpaláznak hittem, és sajnáltam szegény megszégyenült bábost, de amikor a kis közönségre néztem, rémület futott át rajtam. A többi gyerek arcán mélységes bánat, félelem tükröződött, egy-kettő még sírva is fakadt. Ezzel szemben az óvónők fogukat csikorgatták a dühtől, egyikük pedig gyilkos indulattal felpattant, és elindult a paraván felé. Épp utána indultam volna, hogy megállítsam, de félrerántotta a függönyt, és olyan borzasztó látvány tárult a szemeim elé, amit a mai napig se én, se más, aki akkor a teremben volt, nem tudott elfelejteni. A hang, amit végig hallottam a kis bábszínház mögül, nem radiátor volt, és nem csak gyereksírás. A vörös lepellel gondosan eltakart, frissen újravakolt fal adta meg magát a napok óta mögötte kaparászó patkányok ezreinek, amelyek a véres bábok gyűrűjében hosszú idő után végre jóízűen lakomáztak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.12.15. 14:14:29
Hirtelen ahogy a végére értem nem is értettem mi történt, vissza kellett olvasnom, mire rájöttem. Magam is gyakran követem el ezt a hibát, mert ugye fejben megvan a kép amit le akarok írni, de elintézem 2-3 szóval és az olvasó így nem vágja hogy most mi van.
Kicsit még az óvónőktől félő gyerekek, apró jelek, hogy valami nincs rendben, nyomasztó hangulat elmélyítése még belefért volna. De összességében nekem bejött, csak így tovább!
Zoo_Lee 2010.12.15. 19:27:28
Félig meddig valós emlékről készült.
Utolsó kommentek