Annabell
2010.02.09. 19:49
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kikötő valahol egy ködös kis ország déli partján. Ebben a kikötőben építették hozzáértő, szakállas mesterek irányítása alatt, nagyhangon kacagó emberek a hajót. Sudár fákat vágtak ki és messze földről szállították ide, hogy a gerincét alkossák. Sűrű, fekete kátránnyal kenték meg őket, lefestették és kicicomázták. Gyöngéd gondoskodással építették, biztos kézzel húzták meg vitorlázatát. Mikor végre elkészült, tervezőjének simogató keze festette fel tatjára a nevét, Annabell.
Annabell első útján egy derék, fiatal kapitány irányítása alatt haladt a partmentén, eljutott egy nyüzsgő, vonagló, lélegző kikötőbe. Harsány emberek rakodták meg, bálákat és finom illatú, lepecsételt ládákat pakoltak rakterébe. Csíkos ruhájú, kedélyes tengerészek feszítették vitorláit, kormánykerekét kérges tenyerű, izmos kezek tekerték. Vidám szellők repítették dél felé, hosszú hónapokon át száguldott a hullámok hátán. Egy hatalmas kontinens nyugati felén úszott a vízen, bal korlátja felett csodálatos, elveszett világra nyílt kilátás. Hatalmas, párás dzsungelek, végtelen sivatagok partjai mellett haladt el. Egy helyen, fekete, apró emberek faluja mellett horgonyzott le, gyöngyöket és fegyvereket tettek partra itt és hatalmas, színes tollakkal megrakott zsákokat, sosem látott szörnyek, fehéren csillogó agyarait hozták a fedélzetére cserében. Pár napig ezen a helyen várakozott, horgonyának lánca a fekete öböl zavaros vizében nyugodott. Hamarosan továbbindult dél felé, hosszú viharos út után elérte a fekete kontinens legdélebbi csücskét. Itt örök köd ülte meg a tengert, lassan úszott a néma vízen, szél alig-alig kapott vitorlájába. A rajta élő emberek idegesek lettek, szüntelenül kémlelték a ködöt, valahányszor megsűrűsödött keresztet vetettek és istenükhöz imádkoztak. Nagy sokára aztán keletnek fordították sellődíszes orrát és újult szelek repítették ki a fehér felhőkből. Hónapokkal később elérte egy messzi, idegen ország határát, ennek kikötői zsúfoltak voltak, szivárvány minden színében pompázó vitorlások és kisebb nagyobb csónakok kavalkádja izgett mozgott benne. A rakpartokon éneklő, barna bőrű emberek hordták a terheket a hajók gyomrába. Annabell is kikötött és kirakodták belőle az illatos ládákat és fűszerekkel, arannyal, selyemmel megrakottakat hoztak helyette. Ezután matrózai partra szálltak és mulatozni indultak a folyton fényes városba. Egy hét múltán tértek vissza, derekukra édeskés parfümtől átitatott női kezek kulcsolódtak, gazdáik nevetve, csókolva búcsúztak a tengerészektől. Annabell hazaindult.
Ezután sokszor tette meg ezt az utat, többször került hatalmas viharba, de mindig megóvta legénységét, mindig elérte a kikötőt és derekasan viselte mikor sérüléseit javították. Kedvelte mikor időnként oldalára fordították és levakarták hasáról a sok lerakódott kagylót. Így ment ez sok-sok évig, vidáman szelte a habokat hátán az éneklő tengerészekkel. Egyszer aztán a matrózok nem tértek vissza, a ködös északi kikötőben egy mocskos, durva ember lépett a fedélzetére, vele együtt szurtos, patkányképű alakok másztak a vitorlázatába és elkötötték a móló mellől, ellopták és a tengerre hajóztak vele. Ezután már soha többé nem szállított illatos ládákat, többé nem rakták meg selyembálákkal és tömjénnel töltött palackokkal. A zord, részeges legénység egy sziklás öbölbe kormányozta és palánkot ácsoltak korlátja helyére, rozsdás ágyúkat vonszoltak a fedélzetére, lefestették gyönyörű nevét és a Muréna szót pingálták helyére. Ezután ismeretlen vizekre hajóztak vele, hasonszőrű tengeri rablók szigeteire, bujálkodtak, és részegeskedtek a fedélzetén, más hajókat kellett üldöznie, és az ezerszer elátkozott ágyúk halált köptek a fedélzetéről. Tanúja volt a mészárlásoknak, kegyetlenkedéseknek, elkeseredett foglyok fájdalomkiáltásainak. Hosszú, kínzó éveken keresztül folytak ezek a borzalmas dolgok fedélzetén, szinte már el is felejtette a régi szép éveket, amikor még jóképű kapitánya kormányozta és jókedvű matrózok sikálták deszkáit. Akkoriban jóval kevesebb vér folyt a fájába, sokkal kevesebb ostor csattant fedélzetén. Gyűlölte új gazdáit, legbelül sokszor gondolt arra, hogy hullámsírba viszi őket, de a tetovált kezek mindig távol tartották a zátonyoktól. Történt egyszer, hogy újra a fekete kontinens megkerülésével tartott a távoli földek felé, kapitánya új zsákmány szaga felé kormányozta. Útja során ismét elhaladt a fekete emberek apró faluja mellett, de most nem kereskedni állt meg, ágyúi harangként zengve borították tűzbe a fűkunyhókat, a partraszálló martalócok fosztogattak és megbecstelenítettek mindenkit aki nem veszett oda az ágyúzáskor. Akit nem öltek le, azokat a fedélzetbe zárták, hallotta amint a kapitány arról beszél, hogy eladja őket rabszolgának, ha a keleti kikötőbe megérkeznek. A hosszú úton odafelé recsegtek a bordái, az orrán lévő sellő vért könnyezett. Ezen az úton Annabell lelke meghalt, az egykor büszke, kecses törzsének foglyaként vergődött a szúette, gondozatlan gerendák közt. Évek teltek el így, a kapitány falukat dúlt fel, embereket vert láncra aztán eladta őket a keleti városokban, füstös képű, furcsa pipákat szívó kalmároknak.
Egy úton visszafelé, a fekete kontinens szarvánál, újból leszállt az a baljós köd, amin réges-régen első útján vágott keresztül. A nedves fenékben kucorogva, az oldalához tapadt kagylók surrogását hallgatva Annabell lelke új hangra lett figyelmes, lassú énekre, halk suttogásra a vízben. A ködből szólt hozzá, megnyugvást kínált, azt ígérte ha elvezeti hozzá a tengerészeket soha többé nem kell megtennie az ezerszer elátkozott utat. Nem kell több lelket a kárhozatba szállítania, csupán ezeket a martalócokat, most utoljára. Annabell nem törődve a mocskos kezek tekerésével, eltörte a kormánykerekét lapátjához rögzítő rudat és a hang irányába fordult. Egyenesen a köd szíve felé, ahonnét az a kísérteties hang szólt hozzá. Ahogy közeledett egyre erősebb lett, egy idő után azt is megtudta állapítani ki szól hozzá. Egy másik hajó, egy félelmetes, poklot is megjárt vitorlás. Kapitánya gondolatait közvetítette a mélybe, minden élő elkerülte, körötte örökké háborgott a tenger, gigászi hullámok csaptak a magasba. Hirtelen szétvált a köd és előbukkant, lidércfénnyel világítva, démonszájakat formázó ágyúcsövei feketén meredtek Annabellre. Ő volt a Bolygó Hollandi, a démoni kísértethajó és orrában ott állt kapitánya, dacolva a viharral, a halál képébe kacagva és jelt adott a támadásra. Az elátkozott kapitány, a hajósok réme, Davy Jones.
Egy órán belül, megcsonkított vitorlákkal, törött gerinccel merült a tenger fenekére, a valaha volt egyik legszebb hajó, aminek kopott deszkáiról málló festés alatt felcsillant a régi név, Annabell
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.09. 20:28:11
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.09. 23:09:51
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.02.09. 23:26:09
Nagyon jó ötlet, hogy a hajó szemszögéből mesélted el a történetet. És a csattanó is kellemesen fanyar és váratlan. Ahogy szeretem.
REMEK!
Mielőtt elfelejteném: Yaaaargh, lads!
Utolsó kommentek