Kiscserkészek - Első Rész
2010.02.15. 12:39
Magányos fémdarab úszik az űrben. Némán, lassan, halottan. Hosszúkás, áramvonalas, ám döglött halként siklik hangtalanul a fekete végtelen szféráin át. Mint egy alvó szörnyeteg, bajuszos harcsa, amely a folyó fenekén lapulva vár. Orrán antennák és érzékelők sokasága mered előre, furcsa tapogató karokként a sötétségbe. Ezüstös oldalán, parányi ablak csillan meg, egy messzi galaxis, izzó napjának parányi tükörképe. Tetején kiugró lemezek, meredten állnak, tükörlapocskáik csigalassúsággal fordulva révednek a távoli nap irányába. Gyomrában, soktekercsű áramfejlesztők keringetik, fémtestének vezetékein át az éltető energiát. Hasán beforrt sebekként végigfutó hegek csillannak meg, zsilipek és manőverező hajtóművek kifúvói. Hátrafelé egyre szélesedik, laposodik, míg végül vízszintes, hosszúkás hajtóműveinek sötéten ásító szája is elhalad az üresség tengerének ezen a meghatározhatatlan pontján. A hajó alszik, ugyan nem ezeréves álmot, mint a toronybéli hercegnő, de ő is egy csókra vár. Egyetlen apró jelzésre a még a halálnak ebben a furcsa mímelésében is lüktető, tapogató antennáitól. A múzsa csókjára, ami apró, piros fényként fog felvillanni a vezérlőpult paneljén, amint az orrán, védőpajzs mögött elhelyezett tüskék sokmillió kilométeres, elektromos hullámokból álló tapogatói végigcirógatják úticélját. Ha ez megtörténik, akkor fedélzeti rendszerei felélednek, a lapos fúvókákból előtör majd a kékes plazma és mozgása felgyorsul. Méhében eközben felnyitja majd törékeny tojásait és felkelti értékes szállítmányát sokéves szendergéséből.
Szerencsémre ezek a tojások azért annyira nem törékenyek, sőt ellenállnának az űr vákumának és sokféle más behatásnak is, ami csak az út során érheti őket. Egy esetleges hajótörés során lefagyasztva tartanának és egészségesen, segélykérő jeleket kiáltva a semmibe, mindaddig, amíg végleg ki nem merülnének atomcellái. Öt ilyen tojás utazik a hajó gyomrában, mind külön életfenntartó rendszerre kötve, de mindegyik rendelkezik saját rendszerrel is. Plasztacél, atomi szinten kezelt műanyagok és brilliáns technikai megoldások alkotják. Bírja a szélsőséges hőtágulást, hihetetlen becsapódási energia elnyelő képessége van és gyakorlatilag törhetetlen. Az ember szívesen hajtja ilyen ágyban álomra a fejét, semmi baj nem érheti, én mégsem szívesen feküdtem bele. Elborzasztott a tudat, hogy milyen sokáig leszek a foglya, önkívületben, magatehetetlenül. Évekig, évtizedekig utazni a mélyűrben csak cryostasizban lehetséges, egy ekkora térben, mint a hajó szűk folyosói és kezelőkabinjai, ahol megfordulni is csak egyes szakaszok végén tud az ember, ébren tölteni ennyi időt ép ésszel lehetetlen. Legjobb esetben is őrületbe fordulna az elme, így pedig, hogy öten utaznának összezárva, vitán felül mészárlás lenne az eredménye.
Oidipus Prime vagyok, a hajó legkevésbé fontos és valószínűleg legjelentéktelenebb utasa. Szakmámat és hivatásomat tekintve az európai Űrkutatási és Terraformálás Ügyi Központ, robotikával foglalkozó osztályának munkatársa voltam, amíg ki nem választottak ebbe a történelmi jelentőségű projectbe. Egyetemi éveim a frontokon lévő katonai technikusi iskolákban teltek. A keleti sivatag és a bogártenger még sehol sem voltak ekkor. Az Európai Közösségek Egyesült hadseregének a Brazília és a Dél-amerikai hercegségek ellen vívott óceánfenék háborújában vettem részt, mint robotirányító. Mélyvízben dolgozó aknászgépeket vezettem, távirányítással. A konfliktust lezáró békeszerződés megkötése után a századomat visszavonták az ideiglenes határ mellől. Ekkor már négy éve dolgoztam kizárólag tengeralattjárókról, víz alatti bázisokról.
A hadsereg ez időben, Európában már nem jelentett biztos jövedelmet és munkalehetőséget, ezért úgy döntöttem, hogy felajánlom szolgálataimat a suzukai illetőségű Sun Armory fegyverfejlesztő cégnek. A cég biomechanikus, taktikai-személyi-páncél projectjében vettem részt, mint tesztelő. Az itt töltött évekről tilos részletekben beszélnem. Szerződésem lejártával beléptem az Egyesült Kelet nevű, a robotikával foglalkozó cég tervezői csapatába, amiben akkor már együtt dolgoztam Dr. Chang-el, aki később a Chang szalagok feltalálásáért Nobel díjat kapott. Ezeknek a különféle változataival oldották meg az első nagyteherbírású mechek, bokarésznél fellépő stabilitási problémáit. Az itt töltött évek alatt folyamatosan fejlődött a tudásom és szélesedett látóköröm. Hamarosan állásajánlatot kaptam az Ü.T.Ü.K.-től és kapva kaptam az alkalmon. Munkatársaimtól három év közös munka után, jó hangulatban váltunk el. Azt, hogy „Kiscserkészek” fedőnevű projectbe kerültem, ami akkor még senkinek sem mondott túl sokat, nagyrészt a víz alatti, szűkös helyeken történő korai munkáim és Dr. Chang ajánlólevelének köszönhettem. Erre még visszatérek később, de elmondom mi is a feladatom, amiért lefagyasztva fekszem egy fémszínű koporsóban. Én fogom kezelni a Gaiára elsőként leszálló emberi lényeket kiszolgáló rendszereket. Az automata szállítók által már odahordott bőséges felszerelés és panelekből összeállított előre gyártott épületek szükségtelenné teszik a hajónkkal történő egyéb felszerelés vagy lakóhely szállítását, de az ottani rendszerek, komplexumok, adatközlők és minden egyéb mechanikus és fél-mechanikus gépért én leszek a felelős. Akkor miért is érzem úgy, hogy én vagyok a legkevésbé fontos? Azért mert ezekhez mindenki ért, én csupán azért kellek, mert ők fontosabb dolgokkal lesznek elfoglalva.
A hibernáló kamrák sorban, egymástól elválasztva fekszenek a hajó törzsében, külön folyosó köti össze az ajtajukat a gépház és a vezérlőterem között. A vezérlőhöz legközelebb eső kapszulában utazik a hajó kapitánya és az akció vezetője, Gideon Sanders ezredes. Képzett pilóta, Ausztrália felett tizennégy légi győzelmet ért el vadászgépével a Kínai légierő ellen. A vezérkar tagjaként Az Egyesült Föld megalakulása után a központi kormány kulcsfigurájává vált. Politikai és katonai karrierjének csúcsán döntött a megfiatalítás mellett. Akkor még kevéssé volt elfogadott ez a módszer és az ezredes népszerűsége valamelyest csökkent. Ő azonban új lehetőséget látott új testében, megelégelte a konfliktusok örökös vérzivatarát és egy új megoldás irányába fordult a figyelme. Egy megoldáséba, amely az egész bolygó problémáit egy csapásra megoldhatná, egy idegen bolygó kolonizálásába. Elvégezte a szükséges iskolákat és hamarosan, mint képzett űrhajós és planetológus csatlakozott az akkor már Egyesült Föld Űrkutatási és Bolygókolonizáló Ügynökséggé avanzsált Ü.T.Ü.K.-höz. Első személyes találkozónkkor elismerő szavakkal szólt munkásságomról, ami végtelenül büszkévé tett. Mint kiderült később engem is az ő részlegéhez irányítottak. Hamarosan virágzó munkakapcsolatot és barátságot ápoltunk, mint kollégák. Furcsa volt hétvégenként olyan emberrel golfozni, aki háromszor olyan idős, mint én, mégsem nézett ki húsznál többnek. Egy élő legenda volt, igaz, hogy ha megkérdőjelezték az általa képviselt elveket kissé ingerlékeny, sőt néha agresszív lett, de ez is csak elhivatottságát mutatja. Magánszemélyként végtelenül türelmes, intelligens és humoros embernek ismertem meg az ezredest.
Másodikként a sorban a csapat Csipkerózsikája, Dr. Eva Brown aludta álmát, valószínűleg hatalmas erdők közt és virágtengerben járva. Ő volt a terraformálási folyamatot ellenőrző legfontosabb személy, a botanikusunk. Az ő útmutatásai alapján készítették a sejtbombát, amit ledobtak. A vegetáció kialakulásának vizsgálata, szabályozása és az esetleges elburjánzások kordában tartása lesz a feladata, amíg az első személyszállítók ideérnek, ebben leszek segítségére a robotjaimmal. Az oxigéntermelő növények minden mérés szerint megfelelő atmoszférát és lélegezhető oxigéndús levegőt állítottak elő. Az ő dolga az, hogy kordában tartsa a növényeket, nehogy túlságosan elszaporodjanak. Az evolúciós folyamat minden bizonnyal megállt már, vagy legalábbis lelassult a földi szintre. Az első pár évben a fortyogó sejtmassza, amivel megbombázták a bolygót, egészen beborította a Gaiát. Az eljárás során génkezelt sejteket lőttek a felszínbe több helyen egy olyan, DNS-szinten kódolt paranccsal, amiben a legfontosabb utasítás a szaporodj, változz és ölj volt. A sejtek és mikroszkópikus önellátó gépek minden náluknál gyengébb szervezettel végeztek, és hihetetlen sebességgel sokszorosították önmagukat, fejlődtek. A beléjük kódolt parancsok szerint növényekké változtak, amik oxigént állítottak elő, versengésük közben felgyorsítva az evolúció folyamatát. A nanobotok egy meghatározott oxigénszint elérése után lebomlanak és így megállítják a felgyorsult folyamatokat. A műholdak szerint ez a folyamat már elindult és érkezésünk előtt hét évvel be is fejeződik. Az egymást fojtogatónövényekből álló, párás dzsungelszerű környezet váltakozott a bolygó óceánjaival, néhol gombafonalakból álló, hatalmas platókkal, fennsíkokkal, amik eddig ismeretlen melléktermékei voltak a folyamatnak. Az egyenlítői öv közelében a szárazabb éghajlaton előfordultak sivatagos részek, de a bolygó nagy része immár mocsár vagy dzsungel volt a szárazföldön. Az óceánokról nem sokat tudtunk indulásunkkor, életnek semmi nyomát nem lelték benne, édesvizű, három hold mozgásától előidézett, rendszertelen árapályú tengerek voltak. Bár nem tartották kizártnak, hogy a sejtbomba a tengerekben is terjeszkedni fog, erre semmiféle utasítást nem kódoltak belé. Az egyik előre gyártott épület mindenesetre egy tengerbiológiai központ kicsinyített mása volt, tervezett leszállóhelyünktől és a központi tábortól nem messze.
Itt kell rátérnem a harmadik tojásban alvó társamra, aki a Tony Huang névre hallgat és a tokiói Geológusok Társaságának elnöke. Az ő választása volt a jövendőbeli otthonunk, Hope City elhelyezése. Ezt a pár épületből álló létesítményt a hivatalnál viccesen Reményfalvának keresztelték. Az északi féltekén egy óceánparti platót bombáztak simára és ide dobták a bázis épületeit a robothajók. Tony kisgyermek korától vett részt űrrepüléseken, olyan erősen sugárzó területeken is végzett földtani méréseket az atomháború hosszú távú következményeit kutatva, mint a nagy washingtoni kráter vagy Szudán déli területei. Elsőrangú választás volt, csakúgy, mint szaktekintély, és mint ember is. Tony mindig mosolygós, lelkes fiatalember, bár páran nehezen birkóztak meg kétneműségével a földi kutatócsapatból. Egyike volt az első gyerekeknek, akiken elvégezték ezt a műtétet. Ahogy haladtunk a fellövés napja felé a sok év alatt, amíg a kutatások és tervezés zajlott, a világon egyre többen lettek olyanok, mint ő és nem kétlem, hogy repülésünk közben majd kisebbségbe kerülnek az egynemű emberek a földön. A mi csapatunkban ő az egyetlen ilyen személy, de kikell jelentenem, hogy ez semmilyen módon nem befolyásolja egyikünket sem. Tonyval könnyű együtt dolgozni, szorgalmas és szívügye a „kiscserkészek” program. Az ő dolga az utánunk érkező telepesek lakhelyeinek kiválasztása, a bányászati program beindítása, új élőhelyek kialakítása egyben ő lesz az új főváros főépítésze is.
Ezután következem én, de a bemutatkozáson már túlestünk így ugorjunk a legutolsó kapszulához, amiben a legénység cseppet sem elhanyagolható tagja utazik.
Jose Horvath a csapat katonai szakértője, és politikai tisztje. Az Egyesült Föld ezredeseként Gideon Sanders ezredes úrral egy rangban van, de közös megegyezésre uramnak szólítja tekintve, hogy Sanders a csapat vezetője és az űrhajó pilótája. Jose tisztje az expedíció minden fajta, támadással, veszéllyel szembeni megóvása és az elkövetkező kolóniák politikai lojalitásának megőrzése az anyabolygó felé. Senki sem akar egy újabb kolóniaháborút. Jose a fegyverek és robbanószerek specialistája. A Berlini Katonai Főiskolán oktatott katonai stratégiát és gerillaharcmodort. Szinte minden konfliktusban megfordult mielőtt az Egyesült Föld magába olvasztotta volna a gyenge életképtelen államokat és egy élhető jövőt biztosított volna nekik. Gyerekként kolumbiai drogbárók által uralt és utcai harcoktól hangos Bogotá egyik szegénynegyedében nőtt fel. Már gyerekként szembesült a központi irányítás híján fellépő káosszal és az egyesüléspártiak támogatói közt talált barátokra. Otthagyta családját és az akkor még terroristaszervként működő Egyesült Igaz Földért nevű szervezet soraiba csatlakozott. Részt vett az, azóta nemzeti ünneppé nyilvánított július 2.-ai robbantásokban a világkonferencián. Harcolt a Független Konföderáció ellen, majd ahogy rangban egyre feljebb emelkedett, felvételt nyert a vezérkarba, mint politikai tiszt. A hajónk fellövése előtti utolsó évben osztották be a csapatunkhoz és mi látván lelkesedését, amivel kezdeti ellenérzéseinket cáfolni igyekezett és tehetségét a tudományok terén, hamarosan egyenrangú tagjává fogadtuk a csapatnak. Így lett ő az ötödik kis cserkész.
Most pedig lezárom mind a négy hibernáló kamrát aztán magam is aludni térek, remélem ez az üzenet bizonyítja, hogy a lehető legjobb emberek kezében van a jövő. Egyet ígérhetünk az Egyesült Föld lakosainak, húsz év múlva már a Gaia-n leszünk és behűtött sörrel várjuk az utánunk érkezőket.
Isten önökkel!
Fájl: Utolsó jelentés a Boy scout fellövése előtt.
Kelt.: 2746 július 15. orbitális pályán a Föld körül
Discre mondta: Oidipus Prime
Szerző: Oidipus Prime
4 komment
Címkék: álom sci fi hibernáció terraformálás oidipus prime kiscserkészek cryostasis
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.15. 13:20:20
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.15. 13:35:03
A Többi sorozatot utána folytatom,írok egy oziriszt is majd mert azt sokan kérték. Meg persze fekete fellegek, álmok minden mennyiségben:P
WAR89 2010.02.15. 13:40:31
Utolsó kommentek