Kiscserkészek - Második Rész
2010.02.16. 14:46
Amint a kékszemű férfi mosolygós arcáról visszakapcsoltak a stúdióba, Yuki elfordította a fejét a kivetítőről. Fél füllel még hallotta, amint a hírolvasó megismétli a Boy scout és az Ark adatait, összehasonlítják őket egy forgó diagrammon és azt ecsetelik, hogy az új hajó mennyivel gyorsabban fog odaérni a Gaiára. Szemével nevelőnőjét kereste a tömegben, úgy állt ott apró, piros kis ruhájában, mint egy fodros kis szent a lángok közt. Hiába kereste sehol sem látta Tatiana magas, elegáns alakját. Bizonyára megint dorgálást kap majd, amiért nem rangja szerint viselkedett és a képernyőt bámulva lemaradt mögötte. Annyira szerette az űrhajókról szóló híreket, felnővén ő is űrhajós akart lenni. Különösképp a kiscserkészekről szólókat szerette, gyerekszobája magányában gyakran álmodozott arról vajon milyen lehet az űrben repülni, hosszú évekig álmodni. Arra jutott, hogy kicsit olyan lehet, mint meghalni, mégis tudni, hogy majd feltámad. Csodálatos érzés.
Egyszer nevelője rajtakapta amint lefekvés után, párnái közé burkolódzva űrhajóst játszott, szép kis szentbeszéd lett a vége olyan kislányokról, akik nem a rangjukhoz méltón viselkednek. Yuki nem értette, miért is kell jól viselkedni, ha senki sem látja, de Tatiana hajthatatlannak bizonyult és végleg ágyba parancsolta.
Felnézett, már megint gondolataiba merült, eddig észre sem vette a közeli asztalnál ülő üzletembereket, akik hevesen integettek neki. Édesapja üzlettársai voltak, Mr. Sakai és Mr. Joshy Cobran egy nanocellákat gyártó cég tulajdonosai voltak. Az idősödő testvérpár mindig nagyon kedves volt hozzá, igazán udvariasak voltak és amit a legjobban kedvelt bennük, hogy sosem kezelték gyerekként. Most is felállva köszöntötték, Mr. Sakai szinte földig hajolt előtte és széles karmozdulattal invitálta asztalukhoz. Yuki bájosan pukedlizett előttük és örömmel helyet foglalt. A Cobran testvérek asztalánál is a Boy scout közelgő megérkezéséről folyt a társalgás, Mr. Sakai kifejtette, hogy a hajó már húsz éve utazik, és leemelt egy lampiont a díszes fal egyik sárkányfejes akasztójáról, hogy szemléltesse a Gaira gravitációs vonzásába érkező űrhajóra ható erőket. Yuki ugyan tökéletesen tisztában volt vele miről beszél, hiszen már tizenegy éves elmúlt és tavalytól már tanult pályaszámítást és mindent tudott a belépési szögekről, de azért érdeklődést színlelve udvariasan végighallgatta. Mr. Joshy néha belekotnyeleskedett, de ilyenkor Mr. Sakai mindig egyre nagyobb hangon kezdett el beszélni, amíg be nem fejezhette mondókáját. Csuda vicces fickók voltak, ezt Yuki megállapította magában.
Hirtelen vékony, hosszú árnyék vetült rá és tudta, hogy most szorul a hurok. Nevelőnője már nyitotta volna a száját, hogy ledorongolja, de Mr. Joshi hamarabb látta át a helyzetet és testvére válla felett átnyújtva karját, hellyel kínálta Ms. Tatianat, kérte, hogy tisztelje meg asztalukat becses társaságával. Egy ilyen fontos személyiségnek, mint neki igencsak illetlenség lett volna nemmel felelni így a nő kelletlenül bár, de széles mosollyal foglalt helyet Yuki mellett. A kislány tudta, hogy ezzel nincs vége, de a party idejére talán megúszta a dolgot. Most már négyesben folytatták a társalgást, várva, hogy az éjféli bejelentést megejtsék a vendéglő közepén kihelyezett holokivetítőn. Elég sokan gyűltek ma itt össze, az újtokiói üzletemberek és cégtulajdonosok színe java. Néhol, egy-két nevesebb űrhajós, sőt egy hadügyi miniszter is iszogatott az egyik sarokban színes hölgykoszorú közepette. Ahogy Yuki körbenézett, láthatta, hogy mindenhol lázas társalgás folyt. Nem véletlenül, ez az út a bolygó jövőjét rejti magában. Ha a legénység sikerrel jár, fellövik az Ark-ot, a legnagyobb ember alkotta járművet, ami valaha is készült. A föld megmaradt állatfajainak, növényeinek lefagyasztott, klónozásra kész mintáival és tízmillió utassal a fedélzetén ez lesz az első valódi kolonizáló hajó. A Hold kolóniáira szállító járművek szúnyogok hozzá képest, az ott kitört lázadáshoz hasonló eset a Gaián katasztrofális következményekkel járna, a holdnak sosem volt több lakosa háromezernél, ide pedig az egész emberiséget akarják áttelepíteni. Épp ezért maximális biztonsági intézkedések közepette készítik fel a hajót az indulásra és meglehetősen nagy katonai erőt szállít majd első útján, akik fenntartják a rendet az újonnan épülő világon. Ha a misszió sikerrel jár, hamarosan új hajók indulhatnak a Gaia felé, az Ark 2 és Ark 3 már tervezés alatt van, mindkettő több mint ötvenmillió utas szállítására lesz képes. A fejlesztett plazmahajtóművekkel az Ark útja már csak hét és fél évig tart majd a Boy scout tervezett húsz évével szemben. Mivel több, mint tizenhárom év alatt érnének vissza a rádióhullámok, hogy a sikeres misszióról tájékoztassanak, ezért különleges technikát kellet beépíteni a Boy scout rendszerei közé. A kísérleti feketelyuk technika egyik első működő példányát hordozza, a hajó egy biztonsági kamrában. Ez irányított féregjáratot vág majd a tér szövetén és átküldi rajta a rádiójeleit egy naprendszerhez közeli pontjába nyitott térkapu segítségével. Sajnos a technika nem elég fejlett, a kapu nem elég stabil szilárd tárgyak, vagy bármi más továbbítására, csupán a legegyszerűbb rádióhullámokkal sikerült véghezvinni eddig. A féreglyuk létrehozásához hatalmas energiákra van szükség, ezért egyetlen üzenetet küldhetnek csak a Boy scout fedélzetéről, egyszerűen nincs többhöz hasadóanyaguk a megérkezés után. Érkezéskor a hajó feléleszti az asztronautákat, akik elvégeznek minden lehetséges mérést az űrből, majd továbbítják az üzenetet a földnek, ezután egy leszállóegységgel elhagyják a Boy scoutot, ami távozásuk után automatikusan darabokra bontja magát és az egyes elemeket solarernyős módszerrel, ledobja a felszínre, ahol újrafelhasználhatók lesznek.
Micsoda hősies kaland, Yuki oda sem figyelt már az asztalnál folyó beszélgetésre, barna szemeit a kivetítőre függesztette, ahol újra lejátszották Oidipus hadnagy utolsó jelentését, mielőtt a hajó elindult volna az űrállomásról.
Nem álmodok már repülésről, azóta nem, hogy először kiléptem az űrbe. Álmaim emberekről szólnak, arcokról, heves vagy épp jelentéktelen érzelmekről. Gyerekkori víkendekről, arról, hogy zuhanyozok egy esővizes hordó alatt egy nyári napon. Erdőkről és vad, sosem látott vidékekről, amiken fekete, fagyos folyók zúgnak keresztül. Füstcsíkokról, amik bőrsátrakból törnek elő és dobokról, amik sziklahasadékok mélyén zengnek örökös dübörgéssel. Egy lányról, akit elvesztettem, egy hatalmas piramisról, aminek a tetején ültem réges-rég, egy másik életemben. Hosszú, ismétlődő álmaim vannak. Szinte már olyan valóságosak, mint az ébrenlét. Kár, hogy nem fogok emlékezni rájuk.
Felébredek, folyadék csorog az arcomra, felemelném a fejem, de levagyok szíjazva. Hát persze, még nem ért véget az ébresztési folyamat. A többieknek szépen átaludják majd ezt a borzasztó rituálét, őket én keltem majd fel, erre azért van szükség, nehogy a gép hibát vétsen. Rettenetesen fázom, a színtelen lé, ami beborította a testem, lassan kitolódik a kapszula aljában lévő nyílásokon. A fentről bepumpált levegő szorítja ki, az orromon ledugott csövek lassan visszahúzódnak a fejem feletti fali rekeszbe, ugyan ez történik a gyomromat lezáró csővel is. Remélhetőleg jól működtek és nem jutott hűtőfolyadék, se a beleimbe se a tüdőmbe. Meztelen vagyok és rab, egy gépben, aminek egyetlen hibás mozdulata kioltaná az életemet. A percek csigalassúsággal telnek, a számítógép minden életfunkciómat ellenőrzi, lefuttatja a hibakeresőn. Minden vizsgálatot megismétel, óráknak tűnő percekkel később végre kattan a bilincs a kezeimen, mellkasomon és a lábamon és a csövek végleg visszahúzódnak a falba. Tojás alakú bölcsőm teteje szétnyílik és visszahúzódik tokjába. Szabad vagyok. Nagyot lélegzem a hibernálószoba konzervlevegőjéből. Kissé még kótyagosnak érzem magam, de ez hamarosan el fog múlni. Kilököm magam a tojásból és átlebegek a szekrényemhez. Belekapaszkodok az iszonyúan hideg fogantyújába és megnyomom az alsó fiókon lévő gombot. A fiók halkan kicsusszan helyéről és magamhoz veszem a benne lévő ruháim.
- Üdvözlöm hadnagy! Tudja ki ön? - Kellemes férfi hang szól a kommunikátorból az ajtó mellett.
- Igen Tom, tudom. Oidipus Prime hadnagy, az Egyesült Föld Űrkutatási és Bolygókolonizáló Ügynökség, „kiscserkészek” kódnevű küldetésének űrhajós tisztje, a robotikai műveletek irányítója. - Darálom el miközben magamra öltöm a kezeslábast. A számítógép ezután még feltesz pár rutinkérdést, megbizonyosodik épelméjűségemről, majd kinyitja az ajtót.
- Ébressze fel a többieket is hadnagy. -
- Azon vagyok. Tom, ellenőrzést kérek minden kapszula állapotáról és a bennük lévő emberekről! Az adatokat a főterminálra küld. -
- Azonnal hadnagy. -
- És még valami, Tom! -
- Igen hadnagy? -
- Hol vagyunk? -
- Megérkeztünk. -
Szerző: Oidipus Prime
5 komment
Címkék: sci fi űrhajó hibernálás terraformálás oidipus prime kiscserkészek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.16. 15:54:05
Csak így tovább!!
Utolsó kommentek