Egy szál lándzsával a Mokele nyomán - harmadik rész
2010.03.15. 16:02
Két férfi ült a tüskés kérgű fára ácsolt magaslesen, egy alacsony, szafari kalapot viselő alak, térdén keresztbe fektetett duplacsövű puskával és egy magasabb, fekete bőrű férfi egy vadászfegyverrel a hátán. Halkan várakoztak, az éjszaka, mint minden afrikai éjszaka, szinte dübörgött a fülükbe, valahonnét a távolból oroszlánüvöltést sodort a szél, a közeli mocsárban békák kuruttyoltak. A kis fekete tücskök ciripelése összemosódott a szúnyogok zümmögésével, mindketten moszkítóhálót terítettek magukra, Kongó mocsaraiban rengeteg ragályt terjesztő vérszívó röpködött. Malária, mocsárláz, álomkór, egyiket sem szerették volna megkapni. Az égen baljósan ragyogott a hold, ezen a párás vidéken, a fekete kontinens szívében, minden civilizált településtől távol, az ember úgy érezheti visszautazott az időben. A legendák lényei egy ilyen éjjelen egészen valóságosnak tűnnek, a régi mítoszok ködfátyla mintha felszállóban lenne és az élénk fantázia, mesebeli lényekkel népesíti be a sötétséget.
Munyampara mozdulatlanul ült a lesen, intelligens arca a mocsarat fürkészte, a lestől nem messze, oldalvást helyezték el a végzetfa levágott ágait. Így ők széllel szembe kerültek, egy kis domb takarásában, de az illatos virágok szagát mélyen a mocsár sötétjébe fújta az esti szellő. Bátran remélhették, hogy a titokzatos lény megérzi kedvenc csemegéjét és puskavégre kaphatják. Kittenberger magában gondolkodott, egy szó sem esett a két férfi közt. Összeszokott párost alkottak, Munyampara azon kevés fekete közé tartozott, akikben Kitty feltétel nélkül megbízott.
A fiatal vadász, a Dak nevű fiú, akivel a lény nyomát követték, figyelmeztette Kálmánt, ne bolygassa a lényt, hagyja meg a mocsárnak a titkait. Ő nem törődött vele, túl sokat látott ahhoz, hogy higgyen a babonáknak. Tudta, hogy a legtöbb mesebeli állat nem több a sötétség és rémült képzelet által felnagyított hétköznapi lényeknél.
Egyszer Kelet-Afrikában, egy sötét szellemről sugdolóztak a feketék a tűz körül, Kálmán megérdeklődte, miről folyik a szó és elmesélték neki, hogy egy titokzatos veszedelem les a közeli falura. Már elragadott egy öregasszonyt és egy gyermeket, mindkettőt az ágyából emelte el, nyom és vérfolt nélkül. Behatolásnak semmi nyoma, mindössze az ajtó maradt tárva nyitva és reggelre az áldozatoknak hűlt helyük volt. A vadászt nem hagyta nyugodni ez a baljós eset és úgy döntött, maga néz utána a dolognak. Két napi járóföldre volt ugyan a falu, de meghagyta az akkor még frissen felfogadott Munyamparának, hogy vigyázzon a camp-re és ő maga egyedül, gyalogszerrel indult útnak. Úgy tervezte, hat nap alatt megjárja az utat oda vissza és fényt derít a rejtélyre. Amikor megérkezett a faluba a helyiek hangulata kissé rá is átragadt, valamitől láthatólag rettegtek ezek az emberek, akik nem félnek egy szál bottal szembeszállni az oroszlánnal. Az ismeretlentől való félelem volt az, ami szívüket feketeségbe borította és mételyként telepedett józan eszükre is. Az ismeretlen hatalomtól való rettegés. Kitty nem volt rest és még aznap éjjel lest ütött a település határában egy terebélyes majomkenyérfa ágai közt. Ez a les járt most az eszébe a mocsár partján gubbasztva. Ezen a sok évvel ezelőtti éjszakán aztán felfedte magát a szellem, elmosódott foltként suhant a magas fűben, sem hang, sem gallyreccsenés nem árulta el a jöttét. Kálmán mégis észrevette, ismerte már az efféle szellemeket jól, ilyenek garázdálkodtak Tsavóban a nagy vasút építésénél. A barnás folt lekushadt az egyik alacsony, kőből rakott fal mellett, a falu legszélső házánál, az ajtóval szemben. Kálmán célzott, de valamiért visszafogta az ujját a ravaszon. Meg akarta tudni, hogyan képes a szellem besurranni a házakba. A szörnyeteg ugrott és karmával felnyomta az ajtón lévő kezdetleges reteszt, egy pillanat múlva már bent is volt a kunyhóban. Kálmán tudta, most csapdába esett, a házat még az éj leszállta előtt kiüríttette és elhelyezett benne egy döglött kecskét csalinak. Most lemászott a fáról és halkan az ajtóhoz lopakodott. Hallotta a lény meglepett morgását, aki élő áldozat helyett egy döglött állatot talált. Most vadászösztönén felülemelkedett az éhség és ahelyett, hogy ezt a prédát is elvonszolta volna ott helyben állt neki a felfalásának. Kitty az ajtónyílásba ugrott, célzott és lőtt. Másnap a döglött oroszlán bőre a falu kis terecskéjén feküdt kiterítve. Az öreg, szinte fogatlan állat, ami talán egy zebracsődörrel való találkozásának köszönhette nyomorékságát, szinte teljesen sörénytelen volt. Méretes hímoroszlán volt, hatalmas mancsa még így, leromlott állapotában is képes volt kioltani az emberi életet, foghíjas állkapcsával megfojtotta az alvókat és elvonszolta egy közeli bozótosba, ahol kedvére lakmározhatott belőlük. Most már azonban, hogy megfosztva a titokzatosságtól, golyójárta koponyával feküdt a tűző nap alatt, nem volt más, mint egy szánalmas, sérült állat, ami kínjában kapott rá az emberhúsra.
Ahogy végiggondolta ezt a történetet Kálmán biztosra vette, hogy ennek a mostani esetnek is valami triviális magyarázata lesz, csupán szeme csalhatta meg, amikor azt a szürkés valamit faroknak nézte ormány helyett.
Dak hazafelé tartott, jó ideig győzködte a Munyampara nevű férfit, hogy tántorítsa el szándékától a fehér vadászt, de azok hajthatatlanok maradtak. Dak lelkiismerete nem volt tiszta, úgy érezte, a férfi nem tudja, mivel kezd ki és tudatlanságában még megsérti az isteneket akik bosszút állnak rajta. Megfordult és visszaindult a leshez.
Kitty lassan, megfontoltan áthelyezte a testsúlyát egy másik ágra, a lábai már kezdtek vészesen elgémberedni. Munyampara, mint egy ébenfából faragott szobor, mozdulatlanságba dermedten figyelt, egyszer csak kinyújtotta a karját és az elefántfűre mutatott. Valóban, Kálmán is rögtön észrevette, a fű teteje lassan mozgásba lendült, mintha valami hatalmas test haladt volna benne óvatosan. Kibiztosította a puskát és várt. A feketének tetsző fűrengeteg egyre vadabb mozgásba kezdett, mint egy viharos óceán, megvadult hullámai, úgy csapkodtak a többméteres növények. Hirtelen egy szürke, állati háton csillant meg a hold fakó fénye, de a következő pillanatban a teremtmény újra a növénytengerbe süllyedt. Nemsokára egy apró fej bukkant fel a tisztás szélén a növények közül, palaszürke bőrén sárfoltok tapadtak meg, mintha pikkelyei lettek volna. Az állat, ami kimászott a holdfényre, hogy a csaliból falatozzék hihetetlen volt, mindkét férfi leesett állal bámulta, sosem láttak még ehhez foghatót. Hatalmas volt, legalább kétszer akkora, mint a legnagyobb elefántbika, oszlopszerű lábak támasztották meg a testét, oldalán nedves vonal húzódott végig, mutatván meddig merült a mocsárba. Nyílván kétéltű állat lehetett, ahogy az apró fejét, ami irdatlanul hosszú nyakon ült követte a hordószerű test és végül a legalább tízméteres, ostorszerű farok… leírhatatlan látványt nyújtott az afrikai szavannán. Fejét a föld közelében lengetve, előreálló fogaival tépkedte a virágokat. Kitty el is feledkezett a kezében lévő puskáról, előbújt belőle a tudós, háttérbe szorítva a vadászt. Ha képet tudna készíteni az állatról, ha bizonyítékot tudna szerezni, ő lehetne az első, aki leírná ezt a fenséges lényt. Ha megszerezhetné a Természettudományi múzeumnak… Ekkor a kőrisfa agyú elefántlövő lassan felemelkedett a kezében, hirtelenjében nem tudta, hová célozzon, a fejlövés túl kockázatos lett volna, a golyó szétroncsolhatja az állat koponyáját és akkor a lelet jóvátehetetlen károkat szenvedne. Talán a tüdőlövés lenne a legcélszerűbb, azt nem viszi messzire, micsoda kár lenne érte, ha még visszatudna menekülni a mocsárba és ott múlna ki, szinte lehetetlen lenne a kiemelése. Az állat az oldalát mutatta felé, megcélozta a lapocka felett és már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor egy vöröses árny ugrott elő a fűközül és mély morgással vetette magát a hatalmas lényre. Az új jövevény, ha lehet még elképesztőbb volt, mint a gigászi növényevő. Egy hatalmas, kétlábú krokodilra emlékeztetett, hátán fekete csíkokkal, mint a tigriséi. Két lábon járt, mint valami óriás strucc, de fogakkal teli pofája kizárta, hogy madár legyen. Nekiugrott a szürke óriásnak és karmos mellső végtagjával kapaszkodva torka felé kapott. Amaz megriadván odacsapott ostorszerű farkával és leverte a támadót a lábáról. Ekkor dördült el a dupla cső, gyors ismétlésben egymás után kétszer. A támadót átjárták a lövedékek, az egyik a koponyája hátulsó részébe, a másik az oldalába fúródott, oda ahol Kittenberger a tüdőt sejtette. A lény csodálkozva lépett egyet aztán vért prüszkölve hatalmas át, orrlyukain összeesett. A másik lény, a bibliai behemót méltó párja, hatalmas robajjal váltott be a mocsárba ismét és hamarosan már a hangját se hallották. Az-az orgonasíphoz hasonló, magas süvöltés, mindkét férfi agyába beleégett, ilyen hangot adott a lény, amikor az a másik rátámadott. Talán segélyhívás? Talán többen is vannak? A vadász és hű társa lemászott a fáról, a vendégmarasztaló tüskékre ügyet sem vetve. Óvatosan közelítettek a földön heverő lényhez, nem tudhatták valóban kimúlt-e. Kis idő múltán közelebb merészkedtek és meggyőződtek róla, hogy a lény döglött. Mázsás állkapcsából hosszú, lilás nyelv lógott ki, hátrafelé görbülő fogai és éles karmai hűen tanúskodtak arról, hogy egy valódi ragadozóval állnak szemben. Ekkor váratlanul a sűrűségből előbukkant egy másik lény busa, varangyhoz hasonló feje és túlvilági üvöltéssel vetette magát a két férfira. Kálmán átkozta magát, hogy izgalmában elfelejtett újratölteni, Munyampara pedig rálőtt ugyan a lényre, de az első lövése célt tévesztett és nem volt idő másodikra. A hatalmas nyáladzó szörnyeteg rájuk vetette magát, összekuporodott és ugrott. Ekkor egy dárda hasította át az éjszakai levegőt és rezegve állt meg a lény nyakában. A döglött állat saját lendületétől továbbszáguldva, hangos puffanással ért földet, éppen Kittenberger lábai előtt. A közeli dombocskáról Dak nézett velük farkasszemet, majd intett hogy kövessék. A mocsárból újabb és újabb morgások és üvöltések hallatszottak, így a három férfi minden erejével rohant a biztonságot jelentő camp felé. Útközben minduntalan hátra tekintgettek, de úgy tűnt semmi sem követi őket. Kitty a táborban elhatározta, hogy napvilágnál visszatér és begyűjti a trófeákat, de most futás közben az egyetlen gondolata a félelem volt, félelem az ismeretlentől.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.03.15. 16:16:41
Utolsó kommentek