Ozirisz kutyái - második rész
2010.03.25. 14:09
Egy estén, úgy tizenkét éves koromban, egyedül ültem a szobámban, éjfél felé járt az idő, kezemben tartottam Sir Arthur Conan Doyle; Sherlock Holmes és a sátán kutyája című könyvét. Csuda izgalmasnak találtam, keresztapám ajánlotta mikor legutóbb náluk jártunk látogatóban. Azt mondta róla; Olyan izgalmas ez a könyv Peti, hogy mikor én olyan idős voltam, mint te nem tudtam elaludni, mikor olvastam! Igaza volt. Nem jött álom a szememre, bár fáradt voltam már és az ájulás határán jártam nem bírtam letenni a könyvet. Furdalt a kíváncsiság vajon a jó doktor Watson és Holmes fényt derít-e a Baskerville családot sújtó átok nyitjára, vajon mi az a rémséges kutya, ami a környéken garázdálkodik, amikor a sápadt hold feljön a mocsár felé. Ágyamon ülve szinte hallottam a vérfagyasztó üvöltését, ahogy a lápvidéken koslat áldozata után. Agyamban rég eltemetett emlékek kezdtek felszínre törni, egy hat évvel ezelőtti szörnyű megrázkódtatás emlékei. Mikor felhangzott az első vonyítás azt hittem csak képzelődöm, de nem, megint hallottam, mintha a falakból jött volna a hang.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamtól, mint egy bátorítás képp. Felálltam és bezártam az ablakot, a kinti világ innen a panelház ablakából csendesnek és nyugodtnak tűnt. A legszélső ház negyedik emeletén laktunk, a szobámból egy körbekerített kis földre láttam, ahol néha lovagoltak. Most egyetlen lovat sem láttam, az utcai lámpa narancsos izzása csak a kihalt úttestet világította meg. Hiába zártam ki a külvilág hangjait, a vonyítás nem halkult el, sőt mintha felerősödött volna. Ágyam mélyére húzódtam a dunyha és a paplan biztos menedékébe. Onnét néztem körbe rettegve a szobámban. Lassú, kaparászás szerű hangot hallottam és az égve hagyott olvasólámpám halk kattanással kialudt. A szekrény mellett a játékokkal teli kispolcom takarásában mintha megmozdult volna a fal. Lassú hullámok terjedtek szét rajta, majd egy pillanatra vakító fény csapott meg, aztán, mint egy óriási, láthattalan polip csápjai, árnyékok özönlöttek ki a sarokból. Végigfutottak a falon majd torz hullámként visszagördülve összegyűltek a kiindulási helyükön.
Nem tudom leírni a rettegést, amit tizenéves fejjel, emlékeim és félelmeim bilincsében átéltem. Reszkettem, némán zokogtam, mert tudtam mi fog következni, agyamban világosan láttam már a szörnypofát, ami feltépi majd a torkom…
Démoni alak emelkedett ki a szoba sarkában megbúvó árnyékok közül. Lehelete megcsapott az ágyamban fekve, a párnát a fejemre szorítva hallottam, ahogy kifordult ínyéről csorgó nyála halkan a padlóra csöppen. Minden ízemben reszketve meghallottam a hangot, ami mélyen az agyamba égett annyi évvel ezelőtt.
- Mondtam, hogy eljövök érted! –
A lény kilépett az ablakon bevilágló hold beteges, sárga fényébe. Pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem rá. Hatalmas kutya, a körvonalai folyton változnak, testén a bundát mintha megannyi kígyózó szurokfekete és fényes, izzó csáp alkotná, ínye felhúzva, hatalmas fogairól vér csöpögött. A szeme, a világűr legsötétebb mélye tükröződött benne, a mindent elnyelő sötétség.
- Én vagyok Usir, Ozirisz szolgája, világok elnyelője! Én vagyok az örök láng, az égető, a pusztító! Nephthys kitagadott utóda, a halottak urának fegyvere! Azért jöttem, hogy elnyeljelek! – Ekkor a szörnyeteg ugrani készült, hogy beváltsa régi fenyegetését, de egy újabb hullám megállásra késztette. Ebből a fodrozódásból egy másik alak lépett ki a szobám padlójára, kissé nagyobb, robosztusabb mása az első rémnek. A jövevény az első szörnyeteg felé fordította busa fejét és a két ördögi szempár találkozott. A másik fejet hajtott, majd félreállt az útjából. Ez mély, morgó hangon szólalt meg, míg a másiknak tisztán, túlvilágian csengett a hangja;
- RRRRrrrr Én Wesir vagyok, Usir ikerbátyja, Nephthys fattya! Én vagyok a sötétség fejedelmének pallosa, Ozirisz keze! Én vagyok a sosem szunnyadó parázs! Azért jöttem, hogy magammal vigyelek! – Erre az első rém rám vicsorította a fogait és visszahátrált a sarokba, majd eltűnt.
- Kövess halandó! Urunknak tervei vannak veled, nincs választásod, egy isten szólít magához. Vagy engedelmeskedsz, vagy hagyom, hogy testvérem gyűlölete emésszen el! RRRRrrr!-
- Hová viszel engem? – Kérdeztem a sírással küszködve.
- Nem esik bántódásod, ne félj! Urunk akarta, látni kíván, a tervei csak rá tartoznak. Most kövess! – Azzal beugrott a sarokban örvénylő sötétségbe. Haboztam, talán ha kiszaladok a szobából és elfutok. De hová? Hogyan is tudnék elmenekülni ezek elől a lények elől, úgyis megtalálnának. Így csak még jobban magamra haragítanám őket. Nagy levegőt vettem, és beléptem a kavargó, fortyogó káoszba. Egy pillanatra úgy éreztem szétszakadok, hatalmas erő préselt össze és tépett szét egyszerre, mégsem esett bajom. Szemem előtt egy pillanatra furcsa képek villantak föl, piramisok tetejükön aranytrónusokkal, egy hatalmas napkorong, ami az örökké nyugodt, fekete vizű tengerbe ereszkedik, egy óriási kígyó ezer tekervénnyel, hátán egész földrészekkel, örök mozgásban. Nem volt időm felfogni sem szinte mindazt, amit láttam, az utazásom máris véget ért.
Egy kőpadlóra zuhantam, körülöttem hatalmas oszlopok roppant csarnoka nyúlt el minden irányban. Sötét volt, a világosságot csak néhány furcsa fényű kő szolgáltatta az oszlopokba illesztve. Félhomályos teremben egy emelvény állt, lépcsőjének kilenc fokán egy-egy bronzbőrű rabszolga térdelt, mindjükön fekete, arcot takaró maszkkal. Övükben hullámos pengéjű tőr, térdükön holdsarlót formázó csúcsdísszel ellátott botok. A két borzalmas kutya mellém lépett az árnyak közül. Viszolyogtam a közelségüktől, hullabűzszerű szagot árasztottak magukból és az a borzalmas, folytonos váltakozás a testükön. Most hogy saját világukban voltak, már ha létezik ilyen, még elviselhetetlenebb látványt nyújtottak. Nem tudtam sokáig rajtuk tartani a szemem, de nem is akartam. Az emelvény tetején egy aranytömbből faragott trónus állt. Oldalából, mint a halott felnyitott bordái úgy meredeztek előre az elefántagyarak. Csillogó köpenybe burkolódzó alak ült a trónon, testét lepelbe csavarta, fején egy furcsa kecskefejet utánzó sisak ült. Arcából, vagy testéből semmit sem lehetett látni, de mozgásából és tartásából természetellenesség sugárzott. Rémülten vettem észre magam amint elfordítom a tekintetem, nehogy félrecsússzon a lepel és meglássam, ami alatta van. Mintha az egész fodrozódott volna, mintha kígyókkal lenne kitömve az egész palást!
Hányinger kerülgetett és szédülni kezdtem, a borzalmas alak felemelkedett ültéből és lesiklott a lépcsőn. Nem lépett, hanem siklott. Odaért hozzám és egy ráncos, fakéreghez hasonló valami nyúlt ki a köpeny ráncai közül, amit nem mernék kéznek csúfolni. Megérintette a homlokom, amitől iszonyatos fájdalom hasított belém, összeestem a kíntól és elájultam. Ahogy elsötétült előttem a világ meghallottam a Wesir nevű szörny hangját;
- Igenis uram, ahogy parancsolod! Ha szükség lesz rá, újra elhozom, ha eljött az idő! – Aztán az áldásos sötétség végre elmémre borult. Ágyamban ébredtem izzadtan, egy percig azt sem tudtam, hol vagyok, aztán magamhoz tértem és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A Sátán kutyája kinyitva feküdt az ágyam mellett. Biztosan elaludtam olvasás közben és rémálmom volt, agyam ezzel a szánalmas magyarázattal próbálta kitépni magát az átélt terror hatása alól. Kibotorkáltam a fürdőszobába. Szüleim a nagyszobában aludtak, halkan elosontam mellettük majd benyitottam a mosdóba. Hideg vízzel megmostam az arcom és ittam egy kicsit. Felnézvén a tükörben megláttam a homlokomba égett kört, az ocsmány lény ujjának lenyomatát. Önkéntelenül is felsikoltottam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.03.25. 14:47:03
Nagyon jó, de így megint várhatok egy újabb folytatást, de nem baj, édes teher:D
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.03.25. 17:24:51
oPPÁRÉ 2010.03.25. 17:29:01
Utolsó kommentek