Pahlawan
2010.06.22. 03:37
Ím elkészült az első befejezett, hosszabb történetem. Ha szabad azt mondanom novellám.
Ha esteleg egyben kívánja valaki elolvasni, felteszem így is. Jó szórakozást hozzá!
Pahlawan
1.
Történt egyszer réges-régen, az álomföldek egy sötét, ősi erdejének mélyén, ahol a Kék-Nílus még csak apró zuhatagok és sebes patakocskák kusza szövevénye, amerre a Kuri-kuri madár is csak elvétve dalolja szívfakasztó énekét, egy hatalmas fa kusza gyökerei közt, született egy hős. Egy apró ember, aki épp, hogy meglátta álomföld izzó napjának sugarait a fölé boruló fák leveleinek résein át, máris árván maradt. Anyja belehalt az üldözői elől való menekülés félelmébe és a szülés fájdalmaiba. Ez a kis csöppség, egy alig ember, pedig ott maradt a dzsungel sötét mélyén. A szent végzetfa gyökerei bölcsőként körbefonták, csak ült, szokatlan kék szemével nézett körül az idegen, új világban. A Rompók, az aprónépek találtak rá, csivitelő hangú, folytonosan izgő-mozgó, nyughatatlan kis lények. Körberepülték, ámulattal megbökdösték, de mikor a gyermek elsírta magát elszégyellték magukat, hiszen nem voltak ők vadak vagy gonosz teremtmények, csupán játékosak és örökös csínytevők. Együttes erővel felemelték az újszülöttet és elrepítették különös, fák koronái közé épült városukba. Itt az egész törzs megcsodálta és rövid tanácskozás után a legöregebb és legbölcsebb Rompo elé tárták a dolgot, aki elvonult a nagy hegy tetejére, az őserdő fái fölé magasodó Orangu kopasz szirtjére, hogy beszéljen a szellemekkel. Harmadnapra rá tért vissza, komótosan ballagott csavart botjára támaszkodva, elsorvadt szárnyait fáradtan maga után húzva az avarban. Szótlanul ballagott fel a holdbéli fa törzsébe vájt csigalépcsőn és állt meg az összesereglett Rompók előtt. Elmondta nekik, hogy a hegyre vezető úton megkísértette Uraei, az óriáskígyó, hogy adja neki a gyermeket. Esküdözött, hogy gondját viseli, megtanítja mindarra, amire a túléléshez szüksége van, leveszi a vállukról a kicsi gondját. De a Rompók nem bíznak Uraeiben, sem a fajtájában, ezért a Bölcs azt felelte, előbb meghallgatja a szellemek szavát, de ha Uraei úgy kívánja, tartson vele a szent Orangu csúcsára. A nagy kígyó ekképp cselekedet és már kettesben folytatták útjukat az erdő homályos, fülledt levegőjű útvesztőjében. A Bölcs öreg volt már és az út nehéz, sokszor meredek és akadályokkal bőven tarkított. Uraei felajánlotta, hogy üljön a hátára, majd ő felkúszik vele a legfelsőbb szirtre. A Bölcs hajlott az ajánlatra és felkapaszkodott a kígyó pikkelyes hátára. Akkor Uraei meglódult és szélsebesen száguldva vitte a Bölcset a csúcsig, keresztül minden akadályon, minden veszélyen. Mikor végül célhoz értek, már besötétedett, akkor a kígyó lerakta a Bölcset és így szólt; Nem adtad oda nekem a gyermeket, nem bíztad az ismeretlen végzetre. Most tudd meg, hogy én valóban elnyeltem volna, mint ahogy elnyelem mindazokat, kik nem az erdőhöz tartoznak. Tisztelem a döntésed és becsüllek kitartásodért, amiért ezt a feladatot a válladra vetted. Ha a gyermeket megtanítjátok mindarra a tudásra, amivel a dzsungel részévé válhat, ott leszek a férfivá avatásán, és attól a naptól nem kell többé tartania sem tőlem, sem fajtám bármely tagjától, amíg az erdőket járja. A szellemek legyenek veled, ó nagy Bölcs! A Rompo megköszönte a kígyó segítségét és nagylelkűségét, majd leült és magához hívta a szellemeket. Egész éjjel tanácsokozott az erdő összes lelkével és végül azok úgy döntöttek, a Rompók neveljék fel a gyermeket, s tanítsák meg mindarra, amit egy Rompónak tudnia kell. Készítsenek neki szárnyat, tárják fel előtte az égbe vezető utakat, mert ő nem ember többé, ő már az erdőhöz tartozik.
Ahogy a Bölcs befejezte a történetét az aprónépek üdvrivalgásban törtek ki és hatalmas örömünnepet ültek, pálmaleveleken hordták a sok gyümölcsöt és magvat. Barátaik a méhek mézet hoztak egy nagy fatönk odvas belsejében, amit három kaptár összes dolgozója együttes erővel szállított a városba. Ebből mézsört készítettek és tejjel keverve itták. Feláldoztak egy paradicsommadarat, aminek a kivágott szívével megjelölték a csöppséget, rárajzolták a törzs jeleit, ezzel befogadták maguk közé. Ezután a gyermeket középre ültették, egy faragott tönkre, hogy mindenki láthassa. Minden Rompo esküvel fogadta, hogy saját véréből valónak tekinti és gondoskodik róla. Így lett családja az árvának, akit a Rompók Pahlawannak, neveztek el, ami az ő nyelvükön annyit tesz: Hős.
2.
Teltek múltak az évek és ahogy Pahlawan cseperedett, lassan túlnőtt minden rokonán. Magassága miatt sokszor ugratták barátai. Mert sok barátja lett a Rompók között, akik tiszta szívű, habár virgonc nép voltak, de amit egyszer megfogadtak, azt halálukig megtartották. Minden család saját gyermekeként tekintett az ifjúra, együtt figyelték első lépéseit, együtt készítették el neki a szárnyait. Holdtöltekor fonták egybe a sastollakat és az okapi szőréből készült kengyelt, ami később együtt nőtt a gyermekkel. Ott voltak mikor először rúgta el magát az Orangu csúcsáról és repülte körbe a szent hegyet. Mikor aztán Pahlawan férfivá érett megtartották a beavatási ceremóniát, eljöttek az erdő szellemei, körbelengték a fekete tisztást a mocsár közepén, ahová csak a Rompók tudták az utat és azok, akiket meghívtak. Eljött Uraei is, ígéretéhez híven és ősi esküvel újította meg fogadalmát. Ezen a napon a fiú végérvényesen az erdő részévé vált, szétszakíthatatlanul egybefonódott a dzsungel szellemeivel. Nem volt a fák alatt, sem a mocsárban olyan lény, amely ártani mert volna neki. Gyakran repült testvéreivel a zöld rengeteg felett, játszadozott a majmokkal a göcsörtös indák szövevényei közt, krokodilusokkal birkózott a Kék-Nílus forrásánál. Azonban ahogy telt az idő és a fiúból férfi lett, egyre többet repült egyedül, a Rompók sokszor látták magányosan alábukni a dzsungelbe, kiismerhetetlen lett és titkolódzó. Az aprónépek sokat törték a fejüket, tanácskoztak, mi lehet testvérük bánata, de az öreg Bölcs, ha ezt látta csak motyogott magában és elvonult a kunyhójába. Hiába kérdezték Pahlawant, hiába faggatták nem tudta megmondani mi bántja, egyedül érezte magát ezernyi testvére közt, de nem tudta miért.
Hamarosan baljós híreket sodortak a folyók keletről, rosszindulatról suttogtak a fák, egy fenyegetésről, ami északon növekszik. Tűz szagát hozták a szelek a szavanna felől és háborúkról károgtak a vándormadarak. Feketék vándoroltak dél felé, az erdő peremén haladtak el, magukkal vitték mindazon értékeiket, amit csak elbírtak sovány vállaik és csontos lábaik. Pahlawan végig figyelte ezeket a meneteket, a fák takarásából, pálmaágak rejtekéből. Az emberek nem merészkedtek a sötét dzsungelbe, a szavannán haladtak, úgy tűnt félnek a fáknak még csak az árnyékaiba is belépni. Nagyritkán szakítottak egy-egy gyümölcsöt az erdőszéli bokrokról, de ezeket is sietve tüntették el szakadt ruhájuk alatt és szaladtak vissza társaikhoz. Miután ezek a menekültek elhaladtak sokáig nem történt semmi, igaz Pahlawan észrevette, hogy a Rompók egyre inkább kémlelnek kelet felé, feszült arccal, mintha ellenség felbukkanásától tartanának. A mindig békés aprónépek fegyvereket kezdtek készíteni, Uraei szélsebesen jött, ment, ezer ivadékával együtt keresztül kasul bejárta a dzsungel talaját, hozta-vitte a híreket. A Törzsek tanácsai összegyűltek, más erdők szellemei siklottak a fák közt, lidérclángok fénylettek a mocsárban. A nyugtalanság és zavarodottság egyre nőtt. Egy napon aztán magányos öregember jött a szavannán át, botjára támaszkodott, ősz hajába hollók tollait fonta. Megállt és egy Pahlawan számára ismeretlen nyelven kiáltott valamit. Az öreg Bölcs, a falu vezetője felállt a karosszékéből és Uraei hátán elébe ment. A Rompók ott tülekedtek az erdő szélénél, ahogy az apró bölcs és a görnyedt, de még így is háromszor olyan magas öregember tanácskozott a szavanna és a dzsungel határán. Mikor a Bölcs visszatért az öreg továbbindult dél felé. A Bölcs így szólt népéhez; Ím bekövetkezett, amiről még csak suttogni sem mertünk. Észak acélba öltözött farkasai betörtek az erdőkbe messze fenn, a nagy tavaknál. Most mindent felégetnek és megrontanak, Bubastis városállama keleten gyűjti egybe erőit, hogy megállítsa az ellenséget. A harcosok mind odagyűlnek, azt kérik tőlünk, állítsunk ki egy, a dzsungelhez méltó bajnokot. Mindnyájan tudjátok, hogy nem vagyunk harcos nép. Mindig békében éltünk, vért csak szükségből vagy áldozatbemutatáskor ontottunk. Ekkor Pahlawanhoz fordult, aki karba tett kézzel állt egy fa tövében, ő ugyan nem tudta, de ugyan az a fa volt, ami alatt megszületett.
Tudják, hogy itt vagy fiam, Bubastis Bajnoka téged kért, hogy erősítsd meg seregeiket, Sakhmet istennő zászlaja alatt fogsz harcolni, ha igent mondasz…
Ekkor Pahlawan szólásra nyitotta a száját és megesküdött mindenre, ami valaha a föld méhéből nőtt ki, hogy visszaveri az ellenséget északra, elpusztítja a sötétséget és nem hagyja elpusztulni a fekete erdőket. A Rompók megéljenezték, megölelték mind ahányan voltak, egyedül a Bölcs vonult el, leheveredett egy magányos szikla tövébe, aminek eonok óta szilárd testébe óriások vésték rúnáikat egykor, amikor a fekete dzsungelek helyén még ezüst folyók tekeregtek és hatalmas madarak vadásztak elefántokra a partjaikon. Pahlawan odalépett hozzá, mikor a Rompók magára hagyták, hogy elkészítsék fegyverzetét és letelepedett a Bölcs mellé. Lábait maga alá húzta és szárnyait úgy tartotta, hogy az öreg fölé borulva megvédjék a nap ragyogásától. Egyetlen szót sem szóltak, mégis mikor az éj leszálltával a fiú visszatért a faluba, tekintete megváltozott, szemében bölcsesség csillogott, mozdulatai megfontolttá váltak. Az öreg Bölcs teste pedig belesüppedt a földbe az ősöreg kő előtt.
Másnap hajnalban Pahlawan ott állt a dzsungel szélén, lándzsája erős volt és hosszú, nyelébe ősi átkokat véstek testvérei, pajzsa Uraei levedlett bőrével volt borítva, ellenállt még egy dühöngő rinocérosz öklelésének is. Harci maszkját vörösre festették és ezerszínű tollakkal díszítették, izmai erőtől duzzadtak, szárnyvégein színes szalagok függtek, rajtuk az erdőt dicsőítő imák és a szellemek szent nevei. A Rompók tizenkét legjobb vadásza is vele tartott. Aprók voltak ugyan, de halálos szellemekként cikáztak a fák közt a vadászatokon, s így fognak cikázni ellenségeik körül is, miközben fúvócsöveik halált okádnak majd. Égő szekér ereszkedett le a napból, hajtója a meztelen és minden földi nőnél gyönyörűbb Bastet, mellette a talpig bronzba öltözött Bajnok, Bubastis seregeinek vezetője, kezében lángoló pallos, sisakforgóján oroszlánszőr. Pahlawan és kísérete felkapaszkodott a szekérre és az elrepült velük kelet felé, a háborúba.
3.
Pahlawan szemét elvakította az égi szekér lángjainak ragyogása, dermedten állt a Bajnok és a gyönyörű hajtó mögött, akikről eddig még sosem hallott. Az aprónépek legendái az erdőkkel foglalkoztak, a szellemekkel és a fákkal. A szavannák és sivatagok istenei és népei távoliak, idegenek voltak számára, a gyönyörű női alak, akinek párducéhoz hasonló, kecses vonásai lenyűgözték a fiút, szintén ismeretlen volt neki. A Rompók a bokájához húzódtak, remegve összekapaszkodtak, ahogy a harci szekér átrepült a végtelen mezők felett. A fekete kontinens folyói és hatalmas állatcsordái összefolytak a távoli mélyben alattuk, a gigászi elefántok, a négyszarvú antilopcsordák csak apró bogaraknak látszottak, ahogy tovasuhantak a mesebeli táj felett. Szótlanul repültek, végtelennek tűnő időn keresztül, fejük felett a csillagok elbűvölően ragyogtak, közelebbinek tűntek, mint bármikor. A Mars vöröse különösen fényesnek tetszett, a háború planétája a vér bíborába öltözve üdvözölte a halál ígéretét. Lassacskán elmaradtak alattuk az ismerős vidékék, a folyók kiszélesedtek, majd elkanyarodtak, hogy végtelen sivatagoknak adják át helyüket. Csontszáraz, sík vidékeknek, ahol az élet szűken mért ajándék volt. Az északi égen, lángok ragyogása festette meg a láthatár alját, fegyvercsörgés és sikoltások visszhangjai verődtek vissza tompán a feltorlódott felhők szürke faláról. Ezen a vidéken sosem esett, a felhők itt még szikárak voltak, sovány testüket szilaj szelek hajtották a dzsungelek fölé, hogy addigra terhessé dagadt hasukból öntözhessék a zöld dombokat. Az égi szekér ereszkedni kezdett és Pahlawannak megkellett kapaszkodnia, oly sebesen száguldottak a föld felé. A hintót húzó láthatatlan lények felnyerítettek amint meglátták a távolban úticéljukat.
Bubastis varázslatos városa úgy emelkedett ki a dűnék mögül, mint egy ezer fénnyel ragyogó hatalmas gyémánt. Hagymakupolás tornyai, délcegen meredtek a hajnalodó égre, ólomüveg ablakai visszaverték a haldokló csillagok ragyogását és szétszórták a város falaira és házaira. A templomok fehér falai tükörként csillantak meg a felkelő nap fényében. A Vörös-tenger hullámzott a város mögött, akár egy bársonykelme az ékszeres doboz köré terítve. A hintó földet ért és egy fekete téglából égetett úton haladt a város hét kapuja közül a legnagyobb felé. Bubastis hadai teljes harci díszben álltak a városkapu előtt. A gigászi boltívbe faragott oroszlán az ősi kőművesek zsenialitása folytán bástyaként is szolgált, ennek a védőszörnynek a szájából kántálták Bastet és Sakhmet papjai a gonoszűző liturgiákat, rózsavizet és mágikus papiruszokat szórva áldották meg a harcosokat. A sereg maga ezer nép fiaiból tevődött össze, az alapját a nehézfegyverzetű lándzsások adták, kilencezer fanatikus gyalogos, Bastet felszentelt lovagjai. Macskafejet formázó sisakjukban és kék köpenyükben álltak sorfalat, ahogy a hintó elgördült köztük. Az ébenfanyelű lándzsák sorban emelkedtek a magasba istennőjük tiszteletére, a bronzbőrű gigászok mellvértjükre csaptak és zengő kiáltással éltették a macskák úrnőjét, a fáraó védelmezőjét.
Bastet lépésre fogta vissza a láthatatlan lovakat, majd egyik kecses karjában tartva a gyeplőt fejedelmi tartással fogadta az éljenzést. Az oroszlános kapu túlfelén Pahlawan szembetalálta magát a háborúra készülődő városállam forgatagával. Nehéz kalapácsok emelkedtek és csaptak le, kardok izzó pengéi sisteregtek, ahogy vízbemártották őket a barna bőrű, izmos kovácsok. Telivér paripák nyerítettek türelmetlenül, kitágult orrlyukkal rángatták kötőfékeiket, árusok kiáltoztak, egymást túllicitálva, kecses háremhölgyek integettek, turbános férjeik után. A naptemplom arany korongja előtt mindenféle bőrszínű és vallású emberek százai borultak le, együtt imádkozva Réhez és Oziriszhez, hogy segítsék meg őket a szükség óráján. A kikötői negyed felől sós illat és a frissen fogott tengeri hal szaga lopódzott át a sikátorok és paloták között, hogy elkeveredjen az izzadt testek bűzével és a papok szétlocsolt illatszereinek aromájával. A színek, hangok és szagok e kavalkádjában, az aprónépek szemüket meresztve ámuldoztak. Pahlawan kék szeme is csak úgy itta az ezernyi csodát, de hála a Bölcs utolsó ajándékának, a tisztánlátás adományával felmérhette a csillogás mögötti valóságot. Meglátta a szurtos képű, rongyokba bugyolált koldusokat a gazdagok mögött kuporogni, a tolvajokat és zsebmetszőket, akik a zavarosban halásztak. A kalandorokat, akik vérpettyes páncélban és csorba karddal követik majd a sereget, hogy kifosszák a sorból kidőlők halottait. Hallotta az ostor pattanását, amikor egy ügyetlen rabszolga elejtette a gyümölcskosarat az egyik lapos tetőn, s hájas gazdája szitkait. Látta a rabszolganők könnyeit, akik előre siratták, erőszakkal besorozott szeretteiket. Felismerte a mézesmázos imák mögötti korrupciót és a szentség álarca mögé rejtőző bűnös vágyakat a papok szemeiben.
Az erdőben mindenki egyenlő volt. Az élet nehéz, a halál a mindennapok része volt. A ragadozó öl, ha éhes, az aprónépek öltek, ha a szellemek úgy kívánták, de nem élősködtek egymáson. A város lakói selyemfüggöny mögé rejtették valódi természetüket.
Az égi fogat megállt a város központjában. A Bajnok kezet csókolt Bastetnek, majd szó nélkül leugrott és elsietett, vissza a harcosaihoz. Az istennő megfordult és azt mondta Pahlawannak; Ozirisz földi helytartója, Amon-Ra fáraó már vár rád. Menj fel a palota hetvenhét lépcsőjén, és nyiss be a kígyóval díszített ajtón, ott találkozol majd uraddal. Addig szolgáim gondját viselik társaidnak.
Valóban, macskák szaladtak össze a házakból, hátukon ezüsttálcákkal, azokon egzotikus ételekkel és gyöngyöző italokkal. Az aprónépek, kikhez mérten egy házimacska is párducnak tetszett, félősen, ám élvezettel láttak neki a falatozásnak. Kisidő múltán igencsak összebarátkoztak a macskákkal és mindőjük hátasául választott egy-egy kandúrt. Az istennő intésére feketehajú szolgálólányok futottak össze és elvitték a hírt a kovácsok mesterének, Adruapinak, hogy készítsen összeillő páncélzatot, Rompónak, macskának egyaránt. Bastet mosolyogva, jókedvében kacagva nézte a furcsa párokat, Pahlawan pedig megindult, hogy személyesen találkozzon azzal, aki az erdő bajnokául választotta ezernyi lény közül.
A hetvenhét lépcső márványból volt faragva, rajtuk a teremtés hét lépcsőfoka ismételte egymást, ismeretlen mesterek kezei által, gyönyörű mozaikokból kirakva. Amikor a fiú tizenegyedszerre is az ember teremtéséhez ért és felnézett, ott találta magát a fáraó palotájának ajtaja előtt. Hatalmas, zöldre festett, vaspántokkal megerősített szerkezet volt, rajta két, szembenálló motívum, szfinx és oroszlán. Az állatok királya előrenyújtotta mancsát és karmai közt a saját farkába harapó kígyót tartott. Pahlawan meghajolt külön-külön, mindkét őrző felé, majd nekitámaszkodott és egyszerre benyomta az ajtószárnyakat. Amon-Ra már várt rá.
4.
A terem, amibe az ifjú belépett a zöld ajtókon át félhomályos volt, ablakai elfedve, súlyos függönyökkel letakarva bújtak meg a roppant oszlopok mögött, amik alátámasztották a hatalmas, elefántcsonttal borított kupoláját. Kövezete jádéból és atlantiszi márványból volt rakva, mintázata egyszerre volt szemétgyönyörködtetően tökéletes és viszolygáskeltően idegen. Ismeretlen motívumok, ezer éve kihunyt csillagok térképeinek tűnő, bonyolult jelek sokasága. A jádekövek halványan pulzálni látszottak, ahogy a fiú elhaladt köztük, érezte a borzalmas mágiát, amit a halott anyaghoz kötöttek Lemúria barnaszakállú, rézkoronás mágusai egykor. Füstölőillat szállt a levegőben, keverve valami tompa, súlyos dologgal, ami megülte a termet. Varázs és bebörtönzött istenek aurája lengte körül az egész csarnokot, megragadva, befalazva az elsötétített helyiségben, egy erős akarat szolgálatában. Az úr, a kéz, amelyben a hatalom láthatatlan fonalai egybefutottak egy trónon ülve várta Pahlawant. Amon-Ra, a napisten avatárja, Gyphteon veteránja, Bubastis fáraója, arisztokratikus arcát kihangsúlyozó fejdíszében, de egyszerű, praktikus öltözetben foglalt helyet a gigászok trónján. Harcos volt, mielőtt a fényességes Ozirisz bajnokává, s később hangjává választotta. Jobb kezénél sarlóhoz hasonló kard feküdt, ennek markolatgombján nyugtatta kezét, baljával ezüstláncra fűzött ankhot tartott.
Félóra múltán a palota ablakait megnyitották, függönyeit félrehúzták és meleg, tengeri szellő kergette ki a homályt a faragott oszlopok közül. Az erős belső szemmel megáldott Rompók látták, ahogy egy lilás, alaktalan füstgomolyag kiröppen az egyik ablakon és lustán sodródva széllel szemben észak felé száll. Hamarosan viszontlátták Pahlawant, aki nem szólt azokról a szavakról, amiket a félistennel váltott, s nem tette semmiféle megjegyzést látogatásának eredményéről, az aprónépek pedig nem kérdezték. Megrémítette őket a fiatal tekintetben lobogó fény. A hős ettől kezdve nem beszélt senkivel, s nem vett magához sem ételt, sem italt a harc végéig. Arcába húzta vörös maszkját, a tollak felmeredtek a csúcsos harci díszen és megmarkolta lándzsáját. Eztán Bastet szolgálólányai odavezették őket a sereg elején álló, felmálházott harci elefánthoz. A Rompók, macskáik hátán ülve, szárnyaikkal egyensúlyozva, sőt, néha megemelve hátasaikat, ügyesen kapaszkodtak fel a kötélhágcsón az ormányos bestia hátára. Bubastis Bajnoka búcsút intett Bastet istennőnek és kék ponyvával letakart rinocéroszának hátán megindította a nagy menetet.
A gyaloglás hosszú volt és kemény. A hatalmas sereg mégis szinte veszteség nélkül érkezett meg Kavanga völgyszorosához, hála az íbiszeknek, akik ivóvizet hordtak a folyókból és nagy csapatokban repültek a menet felett, csőrükből enyhet adó nedvességet locsolva a kitikkadt gyalogosokra. Szárnyuk árnyékot adott, éles szemükkel pedig a legfáradtabbakat és legelcsigázottabbakat figyelték, s nekik csorgatták a legtöbb vizet. A kékköpenyes lándzsások haladtak a harci elefántok és orrszarvúak mögött, őket követték Haldava bennszülött törzsei, vad, háromszarvú zsiráfjaikon lovagolva, kezükben a Juringa mocsár hatalmas kagylóiból készült kürtökkel, melyek hangjára hátasaik tombolva rúgnak és öklelnek, vállukon átvetve viselték rövid íjuk, derekukra tegezt és fogazott tőrt kötöttek. Utánuk tízezer rabszolga és szegény szabad, bronzkardal és baltával felszerelve, könnyűvértjükön a nap izzó korongja, lelkükben a remény, hogy ha elég jól küzdenek, felszabadulhatnak, kivívhatják családjuknak a harcos előnevet. A sort Bubastis lovassága zárta, zászlóik úgy lobogtak a szélben, mint egy égő erdő lángjai a lándzsarengeteg tetején. A csapatok közt elszórva, oroszlánok és gepárdok falkái ügettek, tevén lovagoló nomádok kurjongattak, miközben görbe pengéjű handzsárjaikkal terelték a vadakat. Krokodilmaszkos papok és társzekereket vontató hüllők követték a sereget, az utánpótlást szállítva. Így érkeztek meg Bubastis és tartományainak egyesített seregei a szurdokhoz, a sivatag kapujához, ahol véget érnek az északi part sík füves mezői és gyümölcsösökkel teletűzdelt lankái, hogy átadják helyüket a homoknak és a dűnék végtelen hullámainak. A skorpió ollójához hasonló sziklához, a Sarrenat hegylánc egyetlen járható ösvényének végén, ahol felállíthatják a csapdát, amivel farkast akartak fogni.
Idegen alak rajzolódott ki a szirten, a vörös napkorong háttere előtt. Nem e vidék sarja volt, fémbe bújtatott testének furcsa volt a meleg, párás környezet. Kétkezes csatabárdját marokra fogva, némán állt és nézte a közeledő sereget, aztán hideg kék szemében sátáni öröm villant, ahogy felkacagott és eget-földet rengető csatakiáltással ellenfeleire vetette magát.
Bubastis Bajnoka kétségbeesetten fedezte fel, hogy elkéstek, a jól átgondolt terv kudarcba fulladt, a szurdok és az azt körülvevő sziklás vidék ahelyett, hogy csapdává vált volna az ellenségnek, most erődítménnyé változott. Kacskaringós utakkal tarkított, barlangokkal tűzdelt várrá, amit megkellet ostromolnia. Fogalma sem volt, hogyan értek ide ilyen gyorsan, mily sötét erő segítette észak farkasait gonosz céljuk elérésében, de nem is volt ideje ezen töprengeni, a láncinges, kardokat lóbáló horda a menetoszlopra vetette magát. Felbolydult hangyabolyként törtek elő a sziklák réseiből és a föld odvaiból. Veszett kutyaként támadtak a seregre, ész és látszólag terv nélkül, bízva a meglepetés erejében. Íjászaik nyílvesszők ezreivel sötétítették be az eget, úgy tűnt minden kiszögellésen, minden párkányon egy-egy barbár fekszik, kezében tiszafa íjjal, fogaik közt horgas végű nyíllal. A káosz és fejveszettség pillanatai következtek, százával hullottak Bubastis katonái, kardok vágták fel testüket, nyilak szúrták át torkukat, találták meg hátasaik páncélján a rést. A Bajnok elkiáltotta magát, pallosa fellángolt és a harci elefántok trombitálva követték, ahogy nekifordította tajtékzó hátasát a támadók seregének. Az orrszarvú leszegett fejjel rohant bele a tölgypajzsok sebtében összeálló falába és szalmaszálként szórta szét a farkasbundás, szőke harcosokat. Vastag bőrén nem hatolt ás sem dárda, sem nyíl. Lovasa harci lázban égve, kántálva csapott le hol jobbra, hol balra, s kardja mindig húst vágott, csontot tört. Az elefántok agyarai vérben áztak, ormányaik összepréselték Midgard legjobb kovácsainak mestermunkáit, csak úgy recsegtek a páncélok és sisakok, ahogy a fém hideg présként zárult viselőjük testére, kiszorítva a beleket és összeroppantva csontot, belsőséget egyaránt. Észak farkasainak rohama megtört, a kékköpenyesek is eszméltek és követték a Bajnokot a csatába, vállt vállnak vetve, zárt alakzatban zúdultak előre, egymást fedezve. Ajkukon istennőjük nevével öltek és haltak, kilencezer torokból tört elő a végetnemérő kántálás, Iá Bubastis, Iá Bastet, Iá Amon-Ra netjet nefer!
6.
A hős a csata kezdetekor egyedül maradt, a Bajnok szitkozódva vágtatott el mellőle és a rohanó elefántok trombitálásától megvadult hátasa őt is magával vitte, sodródva a csatasorban. Pahlawan intett a Rompóknak, hogy maradjanak a védett, páncélozott hátikosárban, ő maga pedig felállt, köpenyét lecsatolva kiterjesztette szárnyait és felröppent a magasba. Halálos lövedékek süvítettek el mellette, ezért magasabbra szállt majd keresni kezdte, hol tudná leginkább hasznosítani a fáraó ajándékát. Tudta, hogy ha a barbárok beveszik magukat a sziklaerődbe a harc hosszú lesz és a kimenetele kétes. Bubastis katonáinak a sivatagban kéne táborozniuk, nyílt színen és a magasból már látta az északiak lovasságát amely, épp most próbálta megkerülni a frontot egy rejtet szurdokon át. Ezek a nehézlovasok rajtaüthetnek a táboron, elpusztítják a vízért menőket, mögéjük kerülve elvághatják őket az utánpótlástól. Ha most nem győznek, nem fordítják meg a csatát akkor bizonyosan veszítenek, a víz, élelem és fedezék mind az ellenség oldalán lenne. Akkor vissza kéne vonulniuk, át a sivatagon és vert seregként bevárniuk, amíg a farkasok már a szent város falai alatt vonyítanának. Úgy döntött, most az íjászok jelentik a legnagyobb fenyegetést. Midgard fiainak precíz, pontos lövései rettentő vámot szedtek a rosszulpáncélozott Haldavaiak közt, sorra buktak fel a hajtók és megvadult patásaik, még jobban szétzilálták az amúgy is foghíjas sorokat. Kinyitotta hát száját, és torkából feltörtek a fáraó mágiával átitatott szavai, amiket még palotája homályában suttogott a fülébe, megidézték az erőt, amit hét éjjen át kötöttek a jádéhoz a hold sugarán utazó Anubisz papok. A lilás felhő, mely eddig a szurdok felett lebegett, láthatóvá lett, majd benne alakot öltött a végzet. Fodrai közül tollas szárnyak bontakoztak ki és fülsiketítő rikoltással kelt életre a Rukh, a villámok és viharok madara. Hatalmas lény volt, hátán elfért volna egy egész palota, birokra kelhetett volna a legnagyobb leviathánnal is, ami a tengerek mélyén szunnyad. Karmai holdsarlóként hasították a levegőt, felkapva sziklát, harcost egyaránt. Szélvészként söpört végig az ellenfél sorain, repülése közben homokvihart kavarva. Rikoltása mennydörgés, dühe az orkán tombolása. A barbárok eldobálták fegyvereiket, sötét isteneikhez imádkozva rohantak el, minél messzebb a sivatag életre kelt haragjától.
Ezt látva, a páncélos alak, a farkasok vezére, Fenrir fattya vad dühvel üvöltött fel, és üvöltését hallva megtorpant a menekülők sora, majd csatlakozván vonyításához, szemükben vörös düh lángjával levetkezték páncéljaikat. Testük izmai nyúlni kezdtek és csontjaik torz deformációk során vastagodtak meg. Fekete fogaik agyarakká nőttek és széles kezükből karmok sarjadtak. A Bajnok látta mi történik, és buzdította harcosait, vágjanak le minél többet, mielőtt az ördögi folyamat befejeződik. Nem mindnyájan alakultak át tökéletesen, de a korcsok, torz, félig ember, félig farkas alakjai előbb formálódtak meg a remegő, vonagló húsukból. Vicsorogva vetették magukat testvéreik támadóira, foggal és karommal szakították fel torkukat, mohón falták fel, még élő áldozataik szívét. A tisztavérű Fenrirfiak hatalmas farkasok képében születtek újjá, mély morgással estek a lándzsások és elefántok sorainak. Egy kiéhezett warg falka dühével harcoltak, darabokra tépve embert és állatot egyaránt. Páncélos óriások, fonott szakállal lengették baltáikat, bőreváltó társaik és az alom csenevészebb korcsai agyaraikat csattogtatva alakzatba álltak és csonthegyű ékként fúródtak Bubastis seregének szívébe.
A Rukh lecsapott rájuk, a Bajnok és harcosai újra és újra nekik rontottak, de a halottaikon átlépő csupa fog falkával nem bírtak. A rabszolgák és nomádok szétfutottak a sivatagban, mikor egy gigászi, lángoló lövedék átütötte a Rukh mellét és szívébe fúródott. A harci gépezet, ami kilőtte a fekete tölgyből készült veszőt, sárkányok inaiból font húrjával, most ott állt egy sziklaszirt csúcsán. A két óriás, akik a homokvihart kihasználva feltolták Loki íját a meredélyen, újabb töltetet helyezett a sínre, célba véve a Bajnok hátasát.
Pahlawan sólyomként zuhant, lándzsája átfúrta az egyik óriás koponyáját és rezegve mélyedt a sziklába, tőrét előhúzva, saját súlyával és zuhanása erejével hanyatt lökte a másikat, majd elvágta a torkát. Fekete vér fröccsent szárnyaira, eláztatva és összeragasztva finom tollait. Megpróbált a levegőbe emelkedni, de hiába, s nem volt ideje, hogy megtisztítsa magát, barbárok üvöltő csapata máris felé tartott a sziklák közt, rúnákkal televésett kardokat lobogtatva.
Fenrir fia, a hatalmas szürkefarkas képét magára öltő gigász meglátta, hogy az a szárnyas féreg, aki azt a borzasztó sárkányt az égre hívta, most ott csapkod és küzd harcosai ellen a wyverníj kezelőinek hullái fölött. Vörös köd szállt az agyára, ösztöneinek engedelmeskedve hatalmas ugrással átrepült a küzdők feje felett és csaholva futott a sziklák felé, hogy fogai közé kaphassa a szemtelen rovar nyakát.
7.
Pahlawan végzett utolsó támadójával is, a kifulladástól remegve állt, vállán és lábszárán egy-egy mély sebbel, s kétségbeesetten próbálkozott kiszabadítani fekete nyelű lándzsáját, de a fegyver mélyre fúródott a sziklába. A hatalmas farkas észrevétlenül került mögé. Mikor végre kirántotta fegyverét és megfordult, hirtelen egy fenevaddal találta magát szembe. Az alkarnyi fogak összecsattantak és csak az erdőben szerzett reflexei mentették meg attól, hogy a fején csattanjanak. Hátravetette magát, így a szörnyeteg csak a levegőt harapta a helyén, de bűzös nyála Pahlawan arcára fröccsent, savként égette bőrét. Megtántorodott és elesett, tudta itt a vég, szinte már érezte a húsába hatoló agyarakat. De a halál nem jött el. Apró, tűhöz hasonló lövedékek fúródtak az ugrani készülő farkas pofájába, egy épp a jobb szemébe, félig megvakítván. Fájdalmas vonyítással fordult meg támadóját keresve. A Rompók macskáik hátán nyargalászva szünet nélkül árasztották el fúvócsöveik lövedékeivel, míg mozgása lelassult, akadozóvá vállt. Visszatérő emberi értelme, lassan felfogta, hogy vérében méreg kering, de már túl későn. Visszaváltozott azzá, ami volt, magas, szőke harcossá, s mire változása véget ért, egyetlen ép szemében kihunyt az élet.
Vezérük elvesztésekor a farkas fattyak felkapták fejüket, majd vinnyogva, nyüszítve menekültek, most már feltartozhatatlanul. Emberi alakban maradt társaik kétségbeesetten harcoltak, nem adták a vérüket könnyen, de maguk maradtak és a kék köpenyesek lándzsái végül átjárták mindnyájuk testét. A Bajnok lekászálódott halott orrszarvúja hátáról, s büszkén nézte a sivatag felé menekülő lovasokat. Elefántjai megfogyatkoztak ugyan, nem egy feküdt a porban sündisznóként teleszurkálva dárdákkal, de minden ormányosra egy tucat ló jutott a földbe döngölve. A krokodilmaszkos papok máris kántálták a halotti imákat.
Pahlawan lemosta szárnyáról az északi föld, sötét tárnái közt fogant óriás ragadós vérét és miközben tollait szárítgatta, lenézett az aprónépekre, akik fáradtan ültek a patakocska partján, macskáik nyalogatták sebeiket és köszönetet mondott nekik az erdő nyelvén. A Rompók tiszta szívből válaszoltak; Megesküdtünk testvér, megvédünk életünk árán is, mert egy vagy közülünk, az erdőhöz tartozol.
A hős a napra emelte tekintetét, majd felrepült és hátra sem nézve elindult haza, a dzsungelbe.
Vége.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Zoo_Lee 2010.06.22. 17:35:50
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.06.22. 18:41:33
mandel 2010.07.03. 18:05:50
nézd meg. ártani csak nem árt... :)
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.07.04. 17:19:35
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.07.06. 19:13:14
Szerintem érdemes lenne ilyen pályázatokra benevezned. Egyrészt azért, mert a határidő arra szorít, hogy befejezd a munkáidat, másrészt előbb utóbb csak elérsz valamilyen eredményt!
A preferencia mindig jól jön. ;)
Szóval csak hajrá.
Utolsó kommentek