Hosszú az út hazáig
2010.12.03. 15:31
Jacob felért a dombra, az erőlködéstől zihálva megállt egy pillanatra és körbe tekintett a partvonalon. Ameddig csak a szem ellátott homokos strand terült el mindkét irányban, mögötte a hullámzó tenger habos háta vonaglott a látóhatárig. A fiú térdre rogyott, hát végre ideért, a Kodiak öbölbe, többhónapos út után megérkezett. Elnyűtt kabátjának zsebében ott volt a levél, egy új élet záloga. Talpra kényszeríttette magát és felemelte a nyakában lógó ócska messzelátót. Ott a sziklaszirt, mélyen benn a tengerben, a tetején a romos erőd, ott kell horgonyozniuk. Kicserepesedett szája mosolyra húzódott, megitta az utolsó korty poshadt vizet kulacsából, majd botorkálva lesietett a dombról a sziklasziget irányába.
A kétségbeesés és nélkülözés hónapjai véget értek. Az eltelt év megpróbáltatásai végre gyümölcsöt sarjasztanak. Pontosan fél éve kapta a levelet, a galamb piszkos tollakkal, csapzottan érkezett egy szürke és átlátszatlan ég alatti tanyaházba. Beteg anyja aznap hajnalban álmodta át magát a Sztüx túlsó partjára és Jacob egyre többször pillantott az ócska revolver felé, ami a komódon pihent. Apjáról nem jött hír hónapok óta, tudta, hogy ez az utolsó galamb, amit magával vitt, ha talált új helyet ahol élhetnek, akkor ez a madár fogja hozni a hírt. Felmászott a dúcba vezető létrán és egy marék maggal magához édesgette, majd lecsatolta a lábára kötött bőrtasakot. Ahogy befejezte a levelet, összehajtogatta és mély sóhajjal szívére szorította. Vetett egy utolsó pillantást anyja sírjára és nekivágott a kiégett pusztaságnak.
Most, két évvel a világégés után, ahogy cipőit fűzőiknél összekötve a nyakába akasztotta és mezítláb sétált a fehér homokban, visszagondolt mindarra, amin keresztülment, úgy érezte ezer év a pokolban semmi ahhoz képest, amit a tengerhez vezető út megtétele jelentett. A leghosszabb út, ami haza visz.
A kiégett földek, elpusztult városok és a régi világ halottai közt féregként kúszó mászó túlélők voltak a legrosszabbak. A világ elrohadt, ami megmaradt belőle az önmagát emészti fel. Az emberek maradékai lesüllyedtek, nem mindenkinek voltak olyan tartalékaik, mint nekik a farmon. Egyetlen egyszer találkozott csak kannibálokkal, egyet megölt közülük és szerencséjére nem tudták, hogy az volt az utolsó golyója. Őrülten futott egy egész álló napon át, de soha nem fogja elfelejteni azokat a tekinteteket, amik a szögesdrót túlfeléről meredtek rá. A mocskos arcokat és a karmokban végződő kezeket a csontig lesoványodott karok végén.
Mindez a múlté, nincs többé rettegés éjjelente, nincs… Ekkor meglátta a roncsokat. Deszkák és vitorlafoszlányok a part homokjában, odasietett a törmelék köz egy apró ládát fedezett fel, felfeszítette és egy megsárgult lefoszlott fedelű naplót talált benne.
”Megérkeztünk a kikötőbe, apa azt mondta most már minden rendben lesz. Holnap kihajózunk a szkúneren, ahhoz nem kell üzemanyag, apa és a tengerészek ma felhordták a felszerelést a fedélzetre, a holnap reggeli dagállyal indulunk, ezt már a függőágyamban írom, Leroy itt fekszik alattam, egésznap a parton futkározott... „
A dátum elmaszatolódott, a könyvecskére nem volt ráírva a tulajdonosának neve. Jó pár oldalt teleírt, Jacob leült a homokra és átpörgette a lapokat, aztán hirtelen megakadt a szeme az egyik bejegyzésen.
2014. november 8.
”Megérkeztünk a sziklaerődhöz, érdekes út volt végig a part mentén, bár az a vihar nagyon rám ijesztett, de nagyobb gond nélkül jutottunk ide, ha belegondolok. Reggel Tim bácsi felhívott a fedélzetre és a távolba mutatott, ott állt a szirt a parttól néhány mérföldre, gyönyörű volt a hajnal fényében.
Kikötöttünk a sziklaszirt partfelőli oldalán, egy mesterséges mólónál, azután felderítettük a szigetet. Egy meredek vaslépcsőn lehet csak feljutni, ami a sziklába van ágyazva, úgy látszik senki sem járt erre, mióta ledobták a bombákat.”
2014. november 12.
”A férfiak ma tanácskoztak a nagyteremben, ez volt a régi erőd ebédlője. A horizonton feltűnt egy vitorla és felénk tart dél felől. Engem elküldtek, hogy segítsek Marynek a halpucolásban, Tim bácsi és apa este fojtott hangon veszekedtek a cellánk előtt, aztán apa bejött és szó nélkül lefeküdt aludni. Azt hiszem, arról vitatkoztak, hogyan viselkedjünk a hajóval szemben. Talán holnap kiderül minden, éjjelre a hajóra őrt állítottak és minden fényt le kellett oltanunk. Kissé félek.”
2014. november 13.
” A hajó ma reggel elérte a szigetet, vízrebocsátottak egy csónakot és két ember egy fehér zászlót lengetve megközelítette a kikötőt. Apám felengedte őket a mólóra és beszélgetni kezdett velük. Tim bácsi nagyon mérges lett, amikor ezt megtudta, szinte tajtékzott a dühtől és leviharzott a meredek lépcsőkön. Az egyik lőrésből láttam, ahogy leérvén élesen gesztikulálva mutogat a jövevényekre és apámmal vitatkozik. A két férfi fejet hajtott, majd visszatért a csónakjukon a hajóra. A hajó nem ment tovább, lehorgonyzott a sziget és a part közt puskalövésnyi távolságnál kissé távolabb. Az erődben nyomott hangulat uralkodott. A legtöbben úgy vélik el kéne üldözni őket, a sziget nem tud több embert eltartani. Élelem még csak volna, de nincs folyóvíz, a part menti területek kiégett sivataggá váltak, van egy esővízgyűjtőnk és egy vízszűrő berendezésünk, de mosdani forralt tengervízben tudunk így is csupán. Nem beszélve arról, hogy a tüzelőanyagnak is híján lennénk hamarosan és még nem készültünk fel bálnavadászatra. Át kell alakítanunk a hajót. Mégis apám és Sheela néni azt mondta embertársaink iránti kötelességünk, hogy segítsünk nekik.”
2014. november 14.
”Eltűntek, mindenki megnyugodott, mikor Wilkins bácsi lejött a világítótoronyból és azt mondta, semerre sem látja őket a távcsövével. Apa lehangoltnak tűnt, délután hallottam, ahogy Sheela nénivel fojtott hangon beszélnek valamiről.”
2014. november17.
”Elkezdtük a szkúner átalakítását, Peter és Tim azzal dicsekedtek, hogy akkora bálnát fognak megszigonyozni, hogy el sem bírja a hajó. Igazán viccesek voltak. Apa azt mondta, a bálnaolajból tudunk fűteni egész télen és a világításra is futja majd. Megkérdeztem, hogy én is mehetek-e a vadászatra, de azt mondta, hogy még kicsi vagyok és ez veszélyes. Ez nem igazság…”
Jacob átlapozott pár oldalt, fürkésző szeme átsiklott a sorok fölött, irányjelző, vagy legalább valami konkrét földrajzi adatot keresve, hogy merre is lehet ez a titokzatos erőd. Úgy remélte talán édesapja is ezeknél az embereknél talált menedéket. Hirtelen megakadt a tekintete egy sebtében odavetett soron.
2014. november ?.
” Kalózok! Ránk törtek, láttam, ahogy elhurcolták Maryt és Lizbethet, mindenki üvöltözött, sikoltozott, Tim bácsit lelőtték, apám és én bezárkóztunk a toronyba, itt írom most ezt, már döngetik az ajtót, én azt hiszem.„
Jacob itt hihetetlen haragot érzett, ahogy a gyerekes, girbegurba betűk abbamaradtak tudta, hogy a kisfiút, vagy kislányt elkapták és túl jól ismerte már a kiégett pusztaság túlélőit, hogy elképzelése legyen róla milyen véget ért. Meglepetésére a következő oldalon új bejegyzésre bukkant.
2016. december 24.
” A kapitány karácsonyra visszaadta a naplómat. Azt mondta, írjam meg a végrendeletemet. Eleget szórakoztak velem. Azt mondta azok után, amit velem tettek nem leszek már kívánatos nő soha. Mosni meg van elég öregasszony a fedélzeten. Karácsony estéjén a vízbe dobnak. Nem félek.
Apám halott, a barátaim mind meghaltak. Nincs egyéb reményem, mint hogy valaki megtalálja ezt a naplót és megbosszulja azt, amit ezek a szörnyű, gonosz emberek tettek. A sátánnal, magával nem végezhetek, mert ő a világítótorony legfelső szobájába költözött be, de a hajóját magammal viszem a hullámok közé. Ma este, ha szerencsém lesz és az őrök nem figyelnek belopódzom a lőszerraktárba és felrobbanom ezt az ezerszer elátkozott kalózhajót. A naplót beteszem egy ládába és kidobom a kabinom ablakán, mielőtt ezt megcselekszem. Így talán lesz, aki pontot tesz a történetem végére. Isten veled gonosz világ!”
”Abigélé Hill – A North Cornerstone erőd öble, a sátán hajójának, az Annabell-nek fedélzetéről.”
A fiú kiejtette a kezéből a könyvecskét. Tompa, üres tekintettel állt fel és fordult északnak, arra amerre North Cornerstone állt.
Három nap gyaloglás után érte el a célját, a kiégett hamutállá változott várost. Egy pillantásra sem méltatta, jobbra fordult, a valamikori kikötő irányába. Már jó pár mérföldről tisztán látta az öbölben felmeredő sziklát, rajta a polgárháborús időkből származó erődítménnyel. Lassítás nélkül sétált le a partig, majd gondolkodás nélkül vízbe vetette magát. Egy szuszra úszta le a part és a sziklaszirt közti félmérföldes távot. Ahogy kimászott a vízből, erős karok ragadták meg és segítették fel a mólóra. Durva, mocskos férfiak lökdösték és faggatták arról, mit keres ott, hogy került oda. Egyetlen mondatot sikerült kihúzniuk belőle, azt, hogy a kapitánnyal akar beszélni. Kapott pár kemény pofont, de aztán a martalócok jobbnak látták vezérük elé vinni. A világítótorony elé cibálták és ráparancsoltak, hogy meg ne mozduljon, míg az egyik férfi felszaladt a lépcsőn. Hallotta, ahogy lépések koppannak, egy vészjósló monoton hangon. A kapitány lefelé sétált a csigalépcsőn. Az ördög, aki megölte és megkínozta azt a szerencsétlen lányt, akié a napló volt. A sátáni férfi, aki csellel és erővel elfoglalta ezt az erődöt a békés túlélőktől. Az-az ember, aki nem lehetett más, mint a saját apja. Az ember, aki az anyja után nevezte el a hajóját. Megmarkolta a nyél nélküli pengét a zsebében és ugrásra készen várt. Várta, hogy kinyíljon az ajtó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek