War
2011.06.03. 13:22
Narancssárga az ég. Nem bírom megszokni, habár lassan két éve vagyok ezen a helyen. Az örökös alkonyi izzás álmosítóan hat rám. Nem csak rám, a szakaszom többi tagjára is. Ülnek a légpárnás csapatszállítóban, néhányan a gallytörőbe kapaszkodva cigarettáznak. Hetykén félretolt sisakok, borostás állak, vérvörös szemek. Mögöttük már jó néhány csata borzalmainak rémképeivel. Azt mondják a légkör felső rétegeiben tenyésző algák okozzák a narancsszínt. Mintha egy végtelen naplementét néznénk. Mikor a bolygó vörös óriása lenyugszik a kopár hegyek, vagy a völgyekben tenyésző gomba és gigászi moszaterdők mögött, szinte elviselhetetlen. Sokan megbetegedtek a puszta látványtól is. Alkonyat előtt védőszemüveget viselünk, a színszűrője viszont mindent elhomályosít. Én nem is szeretem hordani, ha lőnöm kell inkább lássak tisztán és narancsban, mintsem elmosódva. Grey őrnagy a csapatszállító mellett gyalogol. Merev tekintettel fürkészi a lapos, sziklákkal tarkított fennsíkot, amin vonulunk. Az ő ébersége sosem lankad. Ez az ember szakaszvezetőnek született. Ritkán beszél, hacsak nem parancsot oszt, de amit mond arra érdemes odafigyelni. Hawkins, a balomon ülő és fegyverét mániákusan tisztántartó tizedes, aki most is épp a géppuska hevederét ellenőrzi, odaszól neki valamit. Nem hallom mi az, szavait elnyomják a mi, s a minket követő másik két légpárnás zümmögő hajtóművei. De arckifejezéséből ítélve nem elégedett a válasszal. Másfél napja úton vagyunk, Granger embereivel a Hetedik ezred utászaival már vagy tizenkét órája találkoznunk kellett volna. Baromi meleg van…
Otthon. Hazavágyom. A kötelességtudat és kétségbeesés elragadott szülőföldemről. Elrepített egy messzi bolygó poshadt vizű mocsarába. Fázom, éhes vagyok, a kimerültségtől hallucinálok. Apró fénypontok mindenfelé… A tár üres, a kulacsom úgyszintén. Elvertek bennünket a Kraken hegylánc északi oldalán vívott csatában. Apró, nyeszlett lények, furcsa páncélokban és iszonytató gépeken lovagolva ütöttek rajtunk. Hallottam hírét az ellenségnek, de élőben még iszonyatosabbak voltak, mint a harcostársaim meséiben. Förtelmesek, több mérföldről bűzlenek, csenevészek és ocsmányak. Közelharcban felkoncoltam vagy egy tucatot belőlük, de groteszk, lebegő gépeik tűzzel árasztották el a vonalaink. Égő társaim pikkelyeinek szaga előhozta legbensőbb, legősibb félelmeim. Elvesztettem a józan eszem és elmenekültem. Az elszenesedő szerencsétlenek sivítása és az ellenfél dübörgő harci gépeinek dobhártyaszaggató lármájával a hátam mögött belevetettem magam a mocsárba. Órákig kúsztam, vakon, a félelemtől és a szemeimbe folyt vértől, has pikkelyeim nagy részét lehorzsoltam, miután elvesztettem páncélzatom egy tüskés bozótban. Összetekeredtem egy kiugró sziklapárkány alatt. Az életfenntartó rendszerem energiaszintje vészesen alacsony volt. Kezdtem kihűlni. A nap lemenőben volt, vérem hőmérséklete rohamosan csökkent. Tüzet raktam és összetekeredve valahogy kihúztam hajnalig. Reggel kifeküdtem a napra és feltöltődtem amennyire lehet. Életfenntartóm viszont eddigre teljesen lemerült. Megszabadultam minden felesleges súlytól. Csak a fegyverem vittem magammal, hátha összeakadok társaimmal, akiknél van muníció, zsákomból rögtönzött kötést tettem a hasi oldalamra, majd nekivágtam a mocsárnak. Ez két napja volt. Az éjszakák szinte kibírhatatlanok voltak, ez a világ sokkal hidegebb, mint a szülőhazám, Shyskron. Azt hiszem eltévedtem. Scyel’Nah Tkan kegyelmére bízom magam.
Az első lövedék a fejem mellett csapódott be. Az idegen fegyver, élő lövedéke zümmögve húzott el a fülem mellett, majd lilás pacnivá robbant szét az APC páncélján. A hangvezérelt, automata fedélzeti gépágyú dübörögve válaszolt egy szempillantás múlva, rövid sorozatok húztak el a támadó irányába. A három jármű manőverezni kezdett. Megbotlottam és az egyik gravitációs fúvóka alá kerültem. Egy pillanatra iszonyú nyomást éreztem a koponyámban és a tüdőmben, de az automatika érzékelte a bőröm alá épített jeladót és idejében lekapcsolta a szelepet, átrakva a terhelést a másik hét kifúvóra, majd az APC továbblendült fölöttem. A füstképzők működésbe léptek és egy percen belül tejfehér ködben ültünk. A hasamra fordultam és aktiváltam a szonárom. A szemüvegbe épített kijelzőn megjelentek a társaim és a járművek alakjai. Kibiztosítottam a karabélyom és a földön fekve viszonoztam az ellenséges tüzet. Szemem sarkából láttam, ahogy társaim is fedezéket keresnek majd célra tartanak. Az ismeretlen ellenség újabb sorozatot eresztett meg felénk. Visító hang hallatszott és egy rakéta vágódott a csapatszállítóba, amelyik majdnem agyonnyomott. A reaktív páncélzat még becsapódás előtt felrobbantotta a korrozív lövedéket, de az beterített két katonát, ha jól láttam Pricet és Deant, akik egy szempillantás alatt olvadtak el, gőzölgő masszaként omolva össze. Grey őrnagyot hallottam a kom.csatornán ahogy higgadtan parancsokat oszt.
- Délnyugatra, H4-r2 es szektor, repeszgránátokkal. Tűz! -
Halk pukkanó hangok, ahogy a lövedékek elhagyták a vetőcsövet majd fél másodpercnyi csönd, utána fülsiketítő robbanássorozat. Ezután minden elhallgatott. Csak az automata fegyverek szervóinak halk berregését hallottam, ahogyan az esetleges célt keresik.
- Jól van emberek, második szakasz, Tadeus alakzatba, Hawkins maga az ék csúcsa, fel a dombra, nézzék meg mi maradt az ellenségből. – Grey egyenes derékkal, szeméhez biotávcsövet emelve fürkészte a dombot ahonnan a lövéseket leadták ránk, parancsait oda sem nézve adta ki, tudta, hogy az emberei vakon teljesítik őket. Másképp nem működött. Csinálod amit mondanak vagy halott vagy.
Lövések hangjai, robbanások. Az ellenség fegyvereinek bűzét is megéreztem. Felkúsztam a dombra, a mocsár szélénél, és óvatosan kilestem a fennsíkra. Úgy láttam ellenséges csapat mozgolódik egy domboldalon, egymást fedezve, iszonyú precizitással nyomultak előre. Fejük felett apró, rovarszerű gépek repkedtek, néha visszatértek egyikük vállára. Már találkoztunk ezekkel a szerkezetekkel. Az ellenfél látott rajtuk keresztül. Gyáva módon ezeket az apró gépeket küldte maga helyett előre. Még élhetett pár bajtársam a fedezékekben, mert újabb robbanássorozat rázta meg a dombot. Ezután a füsttől már nem láttam senkit, de nem hangzott fel több lövés. Ezek szerint társaim halottak.
Az idegenekkel öt éve találkoztunk. Egy spóravilágunkon jelentek meg, először csak fehér ruhás, fegyvertelen, ártalmatlannak tűnő lények voltak. Segítséget nyújtottunk nekik, remélve, hogy kölcsönös bizalomra épülő viszonyt építhetünk ki velük. Tudósaink, legnagyobb elméink kapcsolatba léptek vezetőikkel. Egyik központi agyunk felfedezett valamit az elméjükben. Egy régi emléket, egy bolygó képét. A szülőviláguk megrontott, tönkretett, kizsákmányolt képét. Egész fajunk elborzadva figyelte az agyunkba vetített képeket. Rájöttünk, hogy amivel szemben állunk nem egy barátságos faj. Szapora, agresszív és pusztítást hoz magával. Rájöttünk, hogy nem engedhetjük meg nekik még egy világ elpusztítását. Megszakítottuk velük a diplomáciai kapcsolatot és felszólítottuk őket, hogy hagyják el a spóravilágot. A magát embernek nevező faj ezt megtagadta. Nemsokára szürke, torz hajók érkeztek a hipertérből, rajtuk sok ezer katonával. Ők mérték az első csapást. A spóravilágunkat elfoglalták, előőrsünket elpusztították. Ekkor jelentkeztem önként az expedíciós seregbe, amely a Shantar világ felszabadítására indult. Egész flottánk bevetettük, de a bolygó melletti csatában az ellenfél űrhajóhada elsöprő vereséget mért ránk. A maréknyi túlélő a Shantarra katapultált és elhatároztuk, hogy minden erőnkkel küzdünk a betolakodók ellen. Túl kevesen voltunk, az ellenség pedig jobb technikával rendelkezett. Az egyetlen hatásos ellenállást választottuk, a gerillataktikát. Bevettük magunkat a bolygó minden szegletébe, elszigetelt, egyénenként működő terrorcsapatokként működtünk. Ellehetlenítettük a bányászatot és a bolygó kirablását. Ez három éve volt, azóta semmi hír az anyavilágunkról. Az itteni központi agyunkat megsemmisítették. Csak remélhetem, hogy otthon felkészülnek arra, ha mi itt kudarcot vallunk, és ez az undorító, kétlábú vírus megindulna a Shyskr felé.
A domb tetején csak hullákat találtunk. Ezeknek a kígyó és polip keverékének tűnő, furcsa lények tetemeit, akik foggal körömmel védenek egy bolygót, amin a legösszetettebb életforma a gomba. Nem értették meg, hogy szükségünk van a bolygón található ércekre. A fenébe is, magára a bolygóra van szükségünk. A Föld hideg és halott. Kell egy új otthon, az emberiség nem élhet az űrben sodródó hajókon örökké. Tudjuk, hogy amit teszünk erkölcsileg és morálisan a végletekig elítélendő. Mégis szükséges. A népirtással a saját fajunk menthetjük meg. Áldozatokat kellett hoznunk, a sajátjainkkal szemben is. Borzadva gondolok azokra, akik a terméketlen, sivatagos Marson maradtak, nézik a bolygópajzs lassan merülő reaktorait, számolják hány évre elegendő oxigénjük maradt még. Lassú pusztulásra ítélve. Mi itt csak túlélni próbálunk, ezt nem értik meg. Ez a természet törvénye, egyél vagy megesznek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Cymero 2011.06.03. 14:28:53
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2011.06.05. 23:45:26
Egyet értek Ricsivel, nekem is csak akkor esett le, amikor a végére értem.
Valami kellett volna, amivel ezt egyértelműbben ki lehetett volna fejezni.
(Pótmegoldásként mondjuk az egyik narrátor szövegét dőlt betűvel írd...)
Már vártam hogy legyen valami scifi lövöldözős háborús szösszenet, fasza lett.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2011.06.05. 23:55:01
Utolsó kommentek