Rémálom?
2009.10.24. 23:10
Egy hétvégi ház a gyönyörű Mátra hegységben. Faház, kívülről deszkaborítással, belül csempézett konyha, a berendezés színárnyalata világos. Sokan vagyunk, nők, férfiak, fiatalok, öregek vegyesen. Mindenki vidámnak tűnik, forró nyári délután, talán egy családi ünnepség? A kertben asztal, egy kék hintaágy, fűzfa, szalonnasütő hely. Kerti grillhez van terítve, a sülő hús illatát az emeleten is érezni. Egy belső szobában vagyok, egy nővel. Nem a barátnőm, nem is ismerem mégis az ágyban vagyok vele. Felülök. Nem emlékszem semmire. Bevillan egy kép. Ugyan az a nő aki mellettem fekszik egy szál fehér hálóingben, itt előttem áll. Kést tart a kezében, a mellkasomba döf vele. Felsikoltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Felülök a szobában, a nő sehol, éjjel van. Mindenki alszik. Kimegyek a teraszra, lesétálok egy vörös csigalépcsőn a kertbe. A hátsó kerítésnél egy nő áll fehér ruhában. Négykézlábra ereszkedik majd átváltozik egy rókává, rám pillant és elszalad. Valaki nyitva hagyta a kertkaput. Odamegyek, hogy becsukjam, vadszőlő fut a kerítésen, rátekeredett a kapura is. Az ajtó a sötétségbe nyílik. Bezárom. Visszafekszem aludni.
Sikolyra riadok álmomból. Kiszaladok a szobából, lenézek az alsó szintre a lépcsőfordulóban. Az emberek odalent halottak... élőhalottak. Egy férfi megindul felém a lépcsőn felfelé. Bőre mint egy vizihulláé, zöldes, nyálkásan csillog. Arca a sötétben marad, de ahogy felém fordítja fejét tisztán látszanak a véres fogai. Lassan jön felém, csoszogva, a ház többi részéből, gurgulázásba fulladó sikolyok és dulakodás zajai. Felfelé rohanok a padlásra, egy szőke lány és két férfi csatlakozik hozzám, az egyikük egy közeli rokonom. Eltorlaszoljuk a padlásajtót egy régi szekrénnyel és pár kacattal amit odafent találunk. A hangokat azonban nem zárhatjuk ki. Sikolyok, szakadó hús hangja, csattanások és könyörgő sírás, állati morgás mely egykor emberi torkokból tör elő. Nem tart sokáig, azután már csak ütemes csámcsogás, majd csend. Halálos csend. Négyen ülünk a padláson. A lány már nem sír, biztosan sokkot kapott gondolom. Magamra nézek, én is sokkot kaptam. A kezem remeg, légzésem kapkodó arcomra rászáradtak a tehetetlenség könnyei. Órák hosszat ülünk szótlanul a sötétben. Mind emésztjük magunkat, vajon valóban nem tudtunk volna segíteni? Nem valószínű. Kis idő múlva kaparászás kezdődik az ajtónál. Lélegzetünket visszafojtva várunk. Egy hangot sem adunk ki. Hirtelen dörrenéssel megremeg az ajtó, megrázkódik a nekidöntött szekrény, majd eszement zörgés és ütlegelés kezdődik a túloldalról. A torlasz centiről centire csúszik vissza. Nincs hová mennünk, nincs ablak, nincs fegyver a közelben. Eszembe jut az álmennyezet és az, hogy a szigetelés felett van egy fél méter magas rész elméletileg, ahol meghúzhatnánk magunkat. Ha szerencsénk van és csak a gerendákra lépünk nem szakadunk be és eljuthatunk a tető széléig. Semmi sincs amire feltudnánk állni. Ha ketten egymás vállára állunk a felső ember felmászhat, hárman megmenekülhetnek. Én mászom fel utoljára, a lány és az egyik férfi után. Nem várom meg amíg betörik a barikád. Elkezdek kúszni a háztető széle felé, felnyomom a cserepeket és kimászom. Az ugrás a tetőről majdnem kitöri a bokám de szerencsésen megúszom egy zúzódással. Felállok és futni kezdek az erdő felé, nem törődve a fájdalommal. Futás közben elerednek a könnyeim, az emberért akinek a vállára én álltam fel utoljára. Köszönöm apám.
Az őszi erdőben futok, a szerelmemre gondolok. Érte futok, remélve, hogy láthatom még az életben. Egy bányához érek. Az útnak vége van, nincs más választásom bemegyek. Félhomály üli meg a helyet, régóta állhat elhagyatva. Poros és rozsdás minden, az alacsony mennyezetet fából készült tartógerendák támasztják alá. Találok egy sínpárt ami a mélységbe vezet. Rajta egy csille. Beleülök és előre nyomom a fékkart. Surrogó hanggal fordulnak a rozsdás kerekei, lassan gördülni kezd az ismeretlen sötétség szívébe. Nem tudom meddig utazom rajta. Megérkezem, a csille nekiütődik a vágány végén álló tompítófának. Félhomály van ott ahol teljes sötétségnek kéne lennie. Hirtelen fény gyullad. Egy hatalmas csarnokban találom magam. Méreteit csak megbecsülni tudom, mert a fényforrás egyetlen mennyezetről lógó meztelen villanykörte. Szerelőaknák, daruk, és hordók rozsdásodnak mindenfelé. A földön szerszámok hevernek. A csarnok egyik végében út nyílik a bánya sötétjébe, egy alak közeledik onnan. Kék kezeslábast visel, középkorú férfinek látszik, de az arcvonásai folyton változnak. Nem tudnám elkapni a pillanatot amikor változik, de mint egy patak ami mindig ugyanott folyik és mégsem egyforma két külön fényképen. Kiálló fogai vannak és olyan beteg mosolya amitől biztossá válok abban, nem ember. Beszélni kezd hozzám, elmondja hogy megfog ölni, átveszi a testem és az én lelkem marad itt kísérteni, amíg én nem találok egy áldozatot. Nem találom túl vonzónak az ajánlatot. Hátat fordítok neki és futni kezdek a csarnok vége felé, szememmel fegyvernek használható dolgot keresve. Az egész terem megremeg és áttetszővé válik, a következő percben egy áruház polcai közt rohanva találom magam. A meglepetéstől elbotlok és bezuhanok egy rakás rózsaszín, műanyag vécédeszka közé. Üldözőm gúnyos nevetése visszhangzik a teremben. Megkerülök egy polcsort és a fehér csempén sprintelve a kijárat felé rohanok. Már majdnem elérem, de a halványodás újra kezdődik és mint amikor egy tóba követ dobnak, hullámok indulnak meg a terem minden részéből. Mire feleszmélek egy hatalmas ház nappalijában találom magam. A berendezés fehér és aranyszínű, elefántcsont berakásos kandalló díszeleg ott, ahol az előbb a felfelé vezető járat kapuja volt. Ha így akarsz játszani játszunk így. Hallom amint mögém lép, érzem ahogy felemeli a kezét hogy a vállamra tegye, érzem mohó vágyát. Az utolsó pillanatban pördülök meg és sújtok le a kandallópárkányról felkapott piszkavassal. Egyszer, kétszer, háromszor.
Egy sötét, piszkos lyukból mászom elő, az arcomra eső fény mintha lelkembe világítana a sötét tárnák után. Az őszi erdő épp leveti ruháját, a szélben elsárgult falevelek kergetik egymást. Az erdei úton három feketeruhás nő közelít. Fejükön fátyol, arcuk számomra láthatatlan. A földön térdelek, amikor elhaladnak mellettem megérintem egyikük kezét és megkérdezem. Boszorkányok vagytok?
Igen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
oPPÁRÉ 2009.11.03. 09:51:00
oPPÁRÉ 2009.11.03. 10:21:46
oPPÁRÉ 2009.11.03. 10:26:03
Utolsó kommentek