Wendigo
2010.01.11. 01:57
Lelkem végtelen vándorútjainak egyikén, az álomvilág egy ősi erdejének mélyére tévedt. Korhadt, göcsörtös fák közé. Fullasztó levegőjű őserdő volt ez, gigászi tölgyek, és kicsavart testű idétlen fenyők hona, mely ezer kilométer hosszan terült el egy élettől nyüzsgő ősóceán nyugati partján. A táj mindenféle civilizációtól távol esik, mohos sziklák közt, patakok vájta szurdokok és poshadt ingoványok szakítják meg csupán az erdő faóriásainak díszőrségét. Valódi tisztás alig akad, ha mégis az is satnya, virágok nélküli csupasz földdarab csupán, elfeledett korok idegen sámánjainak kőköreivel. Állat ilyen helyre nem lép, még a madarak is inkább a fák között cikáznak, menekülvén a ciklopszi szitakötők elől, emberfej nagyságú pókok hálóját kerülgetve, amik ezt az erdőt lakják. Legtöbbször csendes a vidék, fekete vizű patakok morajlása hallik a föld sebhelyeinek mélyéről, hogy loccsanó árnyak kússzanak fel rajta a kátrányos mocsarakból zsákmány után kutatva. A levelek suhogásán kívül olykor-olykor vad üvöltést sodor a szél a fák közt, történelem előtti bestiák torkából feltörő ádáz hangokat.
Ilyen helyen kóborolt aznap éjjel halhatatlan lelkem, egy majdnem emberi testben. Favágó volt ő, egy messze földön híres asztalosmester tanítványa. Fejszével a vállán bandukolt az erdő déli széle felé, szívében félelemmel vegyes büszkeséggel. Az ősi tiltott erdő mélyén, a legendák által homályosan leírt helyre tartott, egy sziklaorom felé, amely a fák fölé magasodott, azon állt a misztikus szent fa a dzso-hin. A legenda úgy tartja ez a fa az űrből lezuhant magból csírázott ki és aki e fából készült trónon uralkodik népe felett, annak hatalma örök, nem fogja se rontás se nyavalya, örök tisztánlátással kormányozhatja a népét. Nem csoda, ha Zithur királya futárt szalajtott az asztalosmesterhez megrendelvén a legcsodálatosabb trónt, amit ember készített mióta Atlantisz királysága kiemelkedett a barbarizmus mocsarából. A királyság minden szegletéből beszerezték a nyersanyagokat, elefántcsontot a Ghantisz deltájának óriás, gyapjas lényeinek agyarából, bőrt a krokodilok királyának mondott Argon hátáról nyesett egy bátor kalandor, aki egyedül tért vissza a megszerzésére küldött légióból, aranyat Hidrán bányáiból a felfordított hegyének törpjei bányásztak Már csak egyetlen hozzávaló hiányzott, a trónus alapja, maga a holdbéli fa.Ezért kelt hát útra a tanonc, vállán fejszével háta mögött vezetve barmát, egy saurodont, aminek a hátán majd hazaszállítja a rönköt. Az állat hatalmas volt, pikkelyes hátán paraziták szívták a vérét, barlangnyi orrnyílásánál döngtek a légyhordák. Prüszkölve, ostorszerű farkával csapkodva próbálta meg elhessegetni a zavaró lényeket, nem sok sikerrel. A fiú zavartalanul haladt, ostoba állata vonzotta magához a vérszívókat, így az ő bőrét nem sértette csak a recés szélű páfrányok és cikászok éles széle. Arcát kendővel tekerte be, lába és karja meztelen volt, egy hátizsákon és ágyékkötőn kívül nem viselt mást.
Kóbor lélekszilánkom kíváncsiságát felkeltette ez az apró pont a vadon közepén, kifürkészte gondolatait, majd megszállta testét, hogy érezhesse, átélhesse küldetésének minden mozzanatát.
A fiú szíve repesett a megtiszteltetéstől, hogy idősödő mestere helyett ő hozhatja el az áhított fát. Hatalmas megtiszteltetés volt ez, ha sikerrel jár, nevét dalba foglalják, az emberek mindenhol amerre jár megbecsülik és tisztelik majd. Tudni fogják, hogy ő volt az, aki legyőzvén a veszélyeket lehetővé tette, hogy elkészüljön Zithur királyának istenekhez illő trónusa. Azt remélte talán ezzel a hírnévvel sikerül arát találnia magának, mert bár a munkában fáradhatatlannak és szorgosnak bizonyult, az asszonynépnél nem volt szerencséje. A falu lányai kikosarazták, ostoba fejjel inkább hagyták elcsábítani magukat a helyőrség ott állomásozó légiósainak, mint egy tiszta szívű, becsületes ifjúnak, akinek az egyetlen hibája az volt, hogy nem volt vagyona, és kissé szűkszavúbb volt az átlagnál. Pár kísérlet kudarcán elbizonytalanodva, a fiú hamar felhagyott próbálkozásaival a szebbik nemnél, és munkájába temetkezett. Ez a kényszerű önmegtartóztatás volt talán, ami ilyen sikeressé és lelkessé tette hivatásában. A falu alacsonyabb rangú polgárainak bútorait ő készítette, ha a mester épp egy úr megrendelésére dolgozott, de a késztermékről senki sem mondta volna meg, hogy nem a mester keze munkáját dicséri. Az előtte álló feladat nehézségeit nem győzte hangoztatni az elöljáró, aki bölcs kormányzóként szívén viselte küldetését.
- Vad vidék, az fiam jól jegyezd meg. – mondta. – szörnyek, és elfeledett dolgok tanyája az erdő. Kértem a centúriót adjon melléd pár légióst, akik elkísérnek utadon, de elutasított mondván nem vonhat el embereket az erődből, most, hogy a piktek így megerősödtek a határvidéken. Minden esetre vigyázz fiú, nyitott szemmel járj, imádkozni fogok érted az istenekhez, hogy sikerrel célba érj. -
Így búcsúzott tőle az elöljáró, aki maga is őszinte, becsületes ember volt és megtartotta ígéretét, gyertyát gyújtott minden este, remélve, hogy a tanonc épen és egészségesen visszatér és elhozza a fát és ezzel a gazdagságot, Hrothgar városának.. Zithur királya, a névtelen álarcos, bőkezű uralkodó hírében állt.
A fiú lassan elérte az erdő legszélső fáját. A levegő fojtogatóan csöndes volt, innen már nem látszott a sziklaorom, rajta a természetellenesen csavarodó fekete fával, ami eddig a környéket uralta. A levegőt dögletes bűz töltötte meg, a talaj süppedőssé vált, úgy tűnt ide folyik a föld mélyének egyik ere, ami posványos ingovánnyá változtatta az erdő szélét. Ezen a mocsáron nem tudta volna keresztül vezetni hátasát, így kerülő utat kellet találjon. Kelet felé indult ahonnan sós illatot sodort a szél, a távolban lévő sziklás partok felől ahol százméteres meredélyek alját ostromolják a hullámok miközben az élettől nyüzsgő tengerben szörnyek vadásznak kisebb szörnyekre. Ahogy a lenyugvóban lévő nap a hátát sütötte, úgy számolta négy órája lehet sötétedésig, nem akart egy ingovány közelében letáborozni, kitéve a természet erőinek, a szabad ég alatt. Úgy döntött az ősöreg, torz fák alatt keres alkalmi menedéket az éjszaka démonai elől. Pár óra múlva elért egy helyre ahol már nem terpeszkedett a cuppogó, felázott ingovány és száraz lábbal juthatott be az erdő fái alá. Pár méterre merészkedtek be a vadon méhébe, épp hogy a küszöböt lépték át, máris mintha egy új világba kerültek volna. A lombkoronán nem hatolt át a határ szélén lebukó nap fénye, szinte éjféli sötétség ülte meg a dombokat a túlvilágian hajladozó fák alatt. Gyanta és fakéreg szaga úszott a levegőben, mint egy bódító illatköd. A fiúnak ez ismerős szag volt, bátorságot merített belőle. Végtére is, ezek is csak fák, az ember kivágja őket, felfűrészeli és megmunkálja, hogy aztán népes családok nevetve vacsorázzanak a csiszolt asztallap felett az aratás ünnepén. Minden fa egyforma, minden fa egy műalkotás, amely azt várja, hogy az ügyes mester keze világra hozza a benne rejlő szépséget.
Kikötötte a saurodont egy öles fa törzséhez és nekilátott, hogy tűzifához való gallyakat kerítsen a közelből. Vigyázott, hogy csak a földön heverő halott fát használja fel, fajtájából nem veszett még ki a természetanya iránti tisztelet, sem a félelem. Nemsokára a tábortűz fényénél költötte el szegényes vacsoráját, azután bekúszott egy tölgy gyökerei közé, és magára terítette a pokrócot, amit hátizsákjában hozott. Némán bámulta a tűz fényét, lelkét nyugtalanság járta át. A tábortűz nem sikerült úgy, ahogy akarta, halovány fényt vetett, a gyantás fa füstje megülte a mélyedést, amiben táborozott, zöldes lángok táncoltak a kőkörben, amit köréjük rakott, haldokló csillagok gyanánt rajzottak ki a felszálló parázspöttyök, hogy sisteregve érjenek földet a nedves avaron. Lehunyta szemét, és mély álmomba merült.
Álmában holdbéli tájon járt, lelkem szilánkja ragadta kézen és mutatott neki irányt, vonszolta a dimenziók közti réseken, míg nem elértek egy kráterbe, ami talán sohasem létezett. Szürke, kicserepesedett föld borította a kráter szélétől a közepén elterülő, éjkék, átlátszatlan tóig. Szellemem itt magára hagyta a fiút, hadd gyönyörködjék a víztükörben csillogó idegen égbolt csillagképeiben, hagy ámuljon a furcsa lábnyomokon, amik a vízből kifelé vezettek, és soha nem térnek vissza oda.
A reggeli nap első sugarára, ami bejutott a fák közé, darabokra szabdalva a tájat, a fiú felébredt. Körbenézett az ismeretlen tündérvilágban, a fénycsíkok közt szinte tapintható sötétség ült meg, mintha az erdő nem venné jó néven, hogy eonok óta tartó félhomályát holmi gyermek égitest megtöri. Rémülten vette észre, hogy hátasa nincs a fához kötve és már azon gondolkodott miféle éji ragadozó vihette magával ily csendesen, hogy fel sem ébredt a dulakodásra, amikor felfedezte, hogy az állat lábnyomai az erdő mélye felé vezetnek és mellettük határozottan emberi lábak nyomát pillantotta meg. Tolvajok itt? Ilyen távol a civilizációtól? Ha piktek vitték el az állatot, hogy förtelmes szertartásaikon áldozzák fel holdünnep idején, őt vajon miért nem ölték meg vagy vitték magukkal? Rejtélyes volt ez az egész, de nem volt mit tennie, a fát egymaga sosem bírta volna a városba vinni, meg kellett keresnie hátasát, akárki vitte magával.
Ahogy a nyomokat követve haladt, feltűnt neki, hogy az emberi lábnyom kicsi, talán egy gyerektől származott, aki bohóságánál fogva nem figyelt fel rá vagy megijedt az alvó fiútól, aki pokrócába burkolózva, fejszéjével a feje alatt akár harcosnak is tűnhetett. Talán törzséhez siet az állattal és felveri a harcosokat, akik majd utána erednek, elkapják és levágott fejét lándzsára tűzve füstölik ki. Talán még nem késő, ha kilép, utolérheti a tolvajt, aki a saurodont vezetve ebben a sűrű dzsungelben bizonyára jóval lassabban halad, mint ő. Nemsokára egy tisztásra ért, a fák rejtekéből leskelődve kerülte meg a helyet, amely félelemmel töltötte el. Olyan dolgot pillantott meg itt, amire legvadabb álmában sem számított. Egy fenyőágakból font tetejű kunyhó állt a tisztás közepén, körülötte kőrakás, gerendáiról bőrök, és állati csontok lógtak egymásba fűzve. Állata a kunyhó mellett volt kipányvázva, előtte faveder, amiből épp ivott. Az állat mellett egy nő állt, mezítláb, hajába virágkoszorút font, félmeztelenül simogatta az állat pikkelyes hátát. A nő hirtelen felkapta a fejét és a levegőbe szagolt, mint aki hirtelen édes illatot érez és keresi az ablakba kitett pitét. A fiú felé fordult és rámosolygott.
- Gyere! – mondta – Már vártalak. – Azzal megsimogatta a saurodon oldalát és belibbent a házba. A tanonc nem tudta mitévő legyen, szíve szerint elszaladt volna, de lelkem szilánkja megpendített egy elfeledett húrt szíve mélyén, mely ott feszül mindőnkben, talán a felfedezőkben és kalandorokban kissé vastagabb, mélyebben zeng. A kíváncsiságtól feltüzelt ifjú rálépett a tisztás porára, óvatosan odasétált a kunyhóhoz és bekukucskált az ajtón. Az épület egyetlen szobából állt, ez volt a konyha és a hálószóba egyben, meglepően tisztán volt tartva, azt az érzést keltette lakója nem sok időt tölt falai közt, inkább a szabadban barangolva múlatja az időt. A berendezés egy félköríves ágyból és azon felhalmozott takarókból, párnákból és egy székből állt. Volt ott még egy asztal a falnál, rajta gyertyák és furcsa színes üvegcsék, a falon felakasztva jelekkel telefestett bőrök és kifúrt szarvak függtek, bennük ismeretlen folyadékokkal. A nő az ágy szélén ült, kezével hívogatón és kacéran intett a fiú felé. Az elbizonytalanodott, a nő szándékai félreérthetetlenek voltak, mégis furcsállta, hogy valaki, egy teljesen ismeretlen valaki, odaadja magát neki, ilyen furcsa körülmények között. A sok csalódás, elfojtott vágyak, párnába suttogott remények most feltámadtak benne, közelebb lépett és átölelte a nő derekát. Az átfonta karjait a nyaka körül és vadul, forrón ajkára húzta a fiú ajkát. Élete első csókja, elsöprő, elemi erővel hatott, rá. Felizzította vérét, ködös függönyt eresztett agya elé, minden vágya az volt csak, hogy megkapja ezt a nőt, itt és most ezen a bőrrel takart ágyon. Egyesülni akart vele, kiadni magából mind azt a fájdalmat, amit kapott és felszakítani szíve gátját, elhalmozni a szeretettel, ami falak közé szorítva feszítette lelkét, a szerelemmel, amit senkivel sem oszthatott meg eddig. A nő hátradőlt és ágyéka köré kulcsolta a lábait, ő pedig önfeledten merült bele a szerelem édes kútjába.
Órák múlva zúgó fejjel ébredt, meztelenül az ágyon, édeskés illatok közt. A nő a mellkasán feküdt, cirógatta, halkan dúdolt neki egy elfeledett nyelven, amit a fiú nem értett. Át akarta ölelni, megsimogatni, ám azt vette észre, hogy karjait az ágyhoz kötözték. Rettentő rémület lett úrrá rajta, vonaglani, üvölteni akart, de nem jött ki hang a tortán, a nő pedig gyengéden ugyan de természetfeletti erővel lefogta testét. Mélyen a szemébe nézett és azt mondta neki.
- Nekem adtad mindened, minden vágyad, minden nyomorod, ami az életben fontos volt neked. Én nem adhatok neked mást, csak ezt az élményt búcsúzóul és az ígéretet, hogy örökké emlékezni fogok rád, te furcsa kis ember, aki Hrothgar mezeiről jöttél az ordas erdőkbe. Ígérem neked, hogy nem fog fájni. – Azzal lehajolt és megcsókolta a fiú ajkát, aztán lassan apró csókokkal araszolt a nyakáig majd beleharapott.
Lelkem szilánkja kiröppent a testből és mellette lebegve figyelte, ahogy a lény feltépi a nyaki ütőeret és a fiú vére vörösre festi a plafont. A nő felemelte fejét, és lassan változni kezdett, felvette a valódi alakját, hogy felfalhassa a fiú testét, de ahogy hátravetette a fejét, hogy a torzuló, növekvő koponyája agyarakat sarjasszon, egy vércsepp gördült le az ajkáról a nyakán át, hogy végül a torz módon még mindig gyönyörű keblén végigfolyva lecsöppenjen a fiú mellkasára.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek