Vörös királynő - első rész
2010.01.19. 16:34
Lélekszakadva rohantam végig egy rácsos pallón egy függőleges szervizakna felett, a kör alakú nyílás legalább harminc méter mély homályra nyílt. Oldalában megfagyott létrafokok vezettek egészen egy régen eldugult szellőzőnyíláshoz, amiben élettelenül feküdt a ventillátorlapát a védőrács alatt. Az akna felett egy beszakadt kupola volt, régebben ez volt a központi légkeverő terem, ami egy körkörös folyosórendszeren keresztül forgatta az állomás szellőzőrendszerének hideg levegőjét. A palló végén egy biztonsági ajtó volt, a falba csúszó ajtószárnyak kivoltak ékelve egy fémrúddal. Lassítás nélkül ugrottam át és a túloldalon megpördülve kirúgtam a szárnyak közül. A fémrúd pörögve bukott az aknába és csörömpölve ért földet. A temetői csendbe hasító hangra sikoly felelt a folyosóról, amiről bejutottam a terembe. Vadállati hang, a bogár kiáltása. Rémülten vettem észre hogy az ajtó hidraulikája befagyott és nem zárul össze. Tudtam, hogy mögöttem egy háromszáz méter hosszú folyosószakasz van, enyhén balra kanyarodó ívvel és nincs kijárat csak a végén egy felfeszített szellőzőjáraton át. Két lehetőségem van, vagy futni kezdek reménykedve, hogy üldözőm eléggé lemaradt ahhoz hogy elérjem a szellőzőt, vagy megpróbálom lezárni az ajtót kézi erővel. A lény ekkor bukkant fel a légkeverő terembe nyíló folyosó mennyezetén, mint egy ocsmány légy mászott a plafonon, hihetetlen gyorsasággal kapkodva a végtagjait. Groteszk tartásban, hosszúkás fejét lengetve és tüskében végződő, lemezes farkával egyensúlyozva megtorpant a terem bejáratánál. Én az ajtó kerete mögött egyenlőre láthatatlan voltam a számára, már ha lát egyáltalán, mert szemeknek nyomát sem láttam rajta. Úgy tűnt inkább egyfajta elektromos teret érzékelve vadászik, esetleg szag alapján találja meg a prédát. Ha ez igaz az ajtó talán leszigetelte az én jeleim és a szél felém fújt a mennyezeten tátongó lyukon át mert a folyosó végi járat a szabadba nyílt. Bordázott fejét forgatva, hangtalanul leereszkedett a jobboldali falon, ahogy fordított izületű hátsó lábai leértek a földre, összekuporodott és a henger alakú terem falán mászott tovább ezzel kikerülve a látóteremből. Óvatosan leemeltem a kapcsolószekrény fedelét az ajtókeretről, tudtam a legkisebb zaj is azonnali halálomat vagy valami sokkal hosszadalmasabb és borzalmasabb sorsot jelentene számomra, attól függően, hogy a lény megtalálta-e a kirakott prédát. A kapcsolószekrényben megfogtam a kézi pumpát, ami a hidraulikus rendszert megkerülve mechanikusan zárta az ajtókat. Isten áldja a Weyland-Yutani-t gondoltam magamban, amiért gondoltak a jegesedés problémájára egy esetleges vészhelyzetben. Lassan pumpálni kezdtem a piros kart és az ajtó csigalassúsággal ugyan, de záródni kezdett. Már félúton jártak a szárnyak, amikor valami nedves csöppent közéjük a túloldalon. Megfagyott az ereimben a vér, a szörnyeteg nyálkájának tűnő valamit bámulva eszeveszetten rángatni kezdtem a kart, egyre összébb zárva a fémlapokat, amik megmenthetnek a pusztulástól. Tudtam, hogy a lény az ajtó felett gubbaszt a fal túloldalán és csak Isten tudja miért nem támad. Az ajtószárnyak szinte összeértek amikor borzalmas döndüléssel vágódott egy test a túlsó oldaluknak. Behorpasztotta a harminc centis tűzszakasz ajtót, a résen át egy nyálkás fogakkal teli álszáj nyomakodott a folyosóra és savas nyálkát fröcskölt a falakra körben, a kabátom ujjára is jutott belőle és sisteregve marni kezdte. Ledobtam magamról a füstölgő ruhát és egy utolsó rántással lezártam a nyílást. Az idegen az utolsó pillanatban kihúzta szájszervét a lyukból és most dühödten karmolva vágta magát az ajtónak a túloldalról. Hiába, éhes volt szegény, nem kényeztettük el az utóbbi időben. Futni kezdtem a szellőző felé.
Hárman maradtunk életben, West, Douglas és én. A nevem Peter Reinard, a Weyland-Yutani cég alkalmazottja vagyok. Az LV-742/YC nevű holdon lévő fúróállomás hat fős karbantartó személyzetének tagjaként érkeztem a bázisra két hónappal ezelőtt. Akkor még minden rendben lévőnek tűnt, a mélyálomból felébredvén összeszedtük a szereléshez és fúrófej cseréjéhez szükséges eszközöket.
Négy hónappal azelőtt kaptuk az üzenetet, hogy a Arctica Superior gúnynevű bolygóra telepített jégfúró bázis fúrója elért egy előre nem várt réteget a talaj egy mélyebb régiójában ahol üreges térbe ütköztek. A fúrófejnek ellenálló erő megszűnt és egy kilazult tömítésnek köszönhetően, ami meghibásodást okozott a motorban, belevágódott a barlangszerű földtani alakzat padlózatába és sérüléseket szenvedett. A munkát fel kellett függeszteni amíg kiemelik és lecserélik. Azonban az üzenet szerint a vizsgálat a helyszínen kijavíthatatlan hibát mutatott ki a fúrófejben és újat igényeltek a társaság bázisáról. További érkezésünkig nekikezdenek a barlangrendszer feltárásnak, további kutatási eredmények reményében.
Felszerelkeztünk hát és elindultunk Az Aurora Borealis nevű ugróhajó gyomrában aludva, négyhónapnyi álmodás után érkeztünk meg a holdhoz. Ami egy Szaturnuszhoz hasonló meteorövvel ellátott óriásbolygó körül keringett egy miénkhez hasonló nap rendszerében.
A leszállást, kirakodást és az üres teleppel való szembesülés részleteit kihagynám a beszámolóból, mindenesetre hozzátenném, hogy az LV-426-on történt incidenshez kísértetiesen hasonló eseményekre derítettünk fényt. A kutatási feljegyzésekből és biztonsági felvételekből rémisztően pontos képet kaptunk a lezajlott katasztrófa mikéntjéről. A földalatti üreg egy jégbe zárt idegen hajó roncsait rejtette, a felvételek alapján, bár saját szememmel nem láttam a barlangot úgy vélem helyes lehet a néhai Dr. Wachowski, a telep vezetőjének személyes PDA-jában talált következtetése, hogy a barlang afféle szárazdokként funkcionálhatott. A nyomok alapján évszázadok óta elhagyatottan állt már, mikor a fúrófej átütötte a plafonját. Az elsőnek leereszkedő munkások és kutatók behatoltak a hajóba és tojásszerű tárgyakat találtak rendezett sorokban egy központi teremféleségben. A kapcsolat ezek után nem sokkal megszakadt. Az ügyeletes leküldött egy felfegyverzett csapatot, akik megerősítették a gyanút, hogy az LV-426-ról ismert Linguafoeda Acheronsis nevű földönkívüli parazita tojásait tartalmazza az idegen hajó belső terme. Megtalálták ezentúl az első csoport fertőzött tagjait, akiket a lehető leghumánusabb és leggyorsabb módon elpusztítottak mielőtt a paraziták kifejlődhettek volna a testükben. Tizenkét embert küldtek le az első csapatban, tizenkét nyitott tojást találtak, úgy tűnt több arctámadó nem kelt ki. A legszigorúbb karantént vonták az üreg köré és egy rögtönzött légzsilipen át robbanószert jutattak a lent maradt csapatnak, akik aláaknázták az idegen hajót és élesítették a tölteteket. Úgy tűnt a fertőzést megfékezték, semmi sem utalt arra, hogy akár egy szaporodóképes példány is kifejlődött volna, Dr. Wachowski mégis fenntartotta a karantént és nem engedte fel a második csapatot. Az akció vezetője, a dokumentumok szerint S. Davies biztonsági tiszt és Dr. Wachowski között heves vita alakult ki. Davies azonnal ki akarta hozni az embereit a veszélyes területről és felrobbantani az idegen hajót. A Doktor azonban úgy ítélte erre semmi szükség és további kutatási lehetőségként tekintett az immár biztosított, hajóban található halálos rakományra. Eközben az odalent ragadottak idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Egy sötét üregbe zárva, a zsilip alsó bejáratánál leeresztett létra körül tömörültek össze. A fenyegető hajó jelenléte és a tudat, hogy micsoda szörnyű vég várna rájuk ha a benne tárolt tojások valami miatt mégis kinyílnának, fokozódó rettegéssel töltöte el őket. Rimánkodni kezdtek a komminikátorba, hogy azonnal engedjék ki őket. A folytonos könyörgést megunva a doktor lezáratta a kommunikációs csatornát és parancsot adott a zsilip lehegesztésére az esetleges zendülés elkerülése végett.
Innentől hiányos dokumentumok állnak rendelkezésre, feljegyzés nem készült és csak a biztonsági kamerák képein át ismerhettük meg a történteket. Úgy tűnik tűzharc alakult ki a zsilipnél, és a karantén felbomlott, az odalent rekedtek feljutottak a felszínre és fegyverrel foglalták el a bázist. Dr. Wachowski egy heves tűzpárbajban életét vesztette és Davies vette át a parancsnokságot. A kialakuló káoszban, a lövések keltette hangok, vagy csak a beléjük kódolt ősi parancs hatására kikelt pár arctámadó és feljutott a komplexumba. A szellőzőrendszerben és a folyosókon hamar elérték a küzdő felek barikádjait és a bázison tartózkodók nagy részét órákon belül megfertőzték. A túlélők nem várták meg a lények kifejlődését, elpusztították azon testeket amiket tudtak aztán a három mentősikló közül kettővel távoztak a bolygóról.
Érkeztünkkor a központi vezérlőtorony páncéllemezei levoltak engedve, hermetikusan elzárván a vörösre festett bástyát a külvilágtól. Ezeket az adatokat amiket leírtam egy vezérlő terminálról töltöttem le a szerviz teremben. A torony csúcsán ezüstösen csillog az utolsó mentőhajó, isteni ujjként mutat a sötétkék ég felé. A bázis egy köralakban épült falból és a központi toronyból áll. A falban találhatóak a szállások, konyha, laborok és a telep fenntartásához szükséges berendezések. Egy négy kilométer átmérőjű kört zárnak be, de ennek legnagyobb része egy légkör-átalakító berendezés, a kutatórészleg területe csupán egynegyedére korlátozódik. A kör közepén áll a torony aminek a tetejéről régebben egy töltéssel ellátott energiamező húzódott a fal tetejéig, egyfajta kupolát alkotva ami fűthető kerteknek, szabadidős központoknak és egy parknak adott helyet. Az erőtérből energia híján semmi sem maradt és a bolygó mínusz hetven fokos hidege és jégviharai a legtöbb tüskeszerű energia-fókuszálót tönkretették, így mikor bekapcsoltuk sajnálatos módon elektromágneses robbanást okoztunk ami tönkretette az elektronikai berendezéseink nagy részét és használhatatlanná tette a siklónkat. Elmondhatatlan pánik lett úrrá rajtunk amikor rádöbbentünk, hogy segítség nélkül ragadtunk itt ezen a holdon ahol feltehetőleg már kifejlett idegenek várnak ránk valahol a telep mélyén. Mivel fegyverünk nem volt első utunk a biztonsági szobákhoz vezetett ahol felszerelkeztünk M35-ös géppisztolyokkal és magunkhoz vettünk némi robbanóanyagot is a raktárakból. Az udvaron álló fúrótorony aljában rátaláltunk a tárva-nyitva lévő, előregyártott elemekből összerakott zsilipre. McCoy a csapatunk vezetője önként vállalkozott rá, hogy működésbe hozza a tölteteket, amiket még a balsorsú előző csapat hagyott hátra. Beindította az időzítőket és kimászott a gödörből, ezután mindnyájan fedezéket kerestünk magunknak az egyik közeli épület mögött. A robbanás beomlasztotta a fúrótornyot, ami recsegve szakadt ki a talapzatából és oldalra dőlt. A hangra az eddig sötéten meredő központi torony oldalán fényfüzér gyulladt ki és egy ikercsövű, légvédelmi géppuska lassan felénk fordult. Egy pillanatig fel sem fogtam mi történik, aztán pedig földre vetettem magam és megpróbáltam bekúszni a ház háta mögé. A nehézgéppuska lövedékei darabokra szaggatták McCoyt és Riggset és a csövek lassan, komótosan ráfordultak a havon menekülő Tombsra. Mi hárman befutottunk a ház mögötti garázsba és beugrottunk egy működőképesnek tűnő hósiklóba, majd teljes sebességgel a kör alakú fal felé száguldottunk. Hátranézve még láttam amint Tombs beugrik az összedőlt torony alatti megrongálódott zsilipbe. Mi pedig jeget és havat felkavarva, száguldottunk be a szerelőhangárba. Douglas vezetett, én pedig megeresztettem egy sorozatot a géppuskából a torony felé. Azaz csak eresztettem volna, mert az elektromágneses kisülés tönkretette a fegyver vezérlőchipjét. Káromkodva dobtam az ülésre a használhatatlanná vált géppisztolyt és minden erőmmel kapaszkodtam. Douglas befarolt a hangárba és az egyik tüskés kerék beakadt egy szerelőaknába, megdobva a járművet, ami pörögve csapódott a falnak. Elvesztettem az eszméletem és csupán társaim beszámolójából ismerem a következő két napot.
Társaim is összezúzták magukat de mesze én voltam a legrosszabb állapotban. Elmondásuk szerint a fejemből ömlött a vér, a karosszéria hasította végig, nem voltam magamnál és miután kihúztak a járműből nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak elájultam, kómába is estem. Bevittek egy belülről is zárható szobába és úgy ahogy fészket építettek nekem a hideg ellen matracokból és takarókból. Miután megbizonyosodtak róla, hogy nem fogok halálra fagyni rám zárták az ajtót és megpróbálták kiötölni, miképp szabadulhatnánk szorult helyzetünkből. A siklónk elektronika híján használhatatlanná vált, fegyvereik szintúgy működésképtelenek voltak mint az enyém. Leszállt az éjszaka.
Tombs a sötétség leple alatt rettegve, fagyoskodva kuporgott a zsilipben. Amikor már nem bírta tovább a hideget úgy döntött kimászik, vállalva a kockázatot, hogy a toronyban lévő ismeretlen ismét rálő. Ahogy felfelé mászott a jeges fokokon, a hidegtől elgyengült ujjai megcsúsztak a létrán és lezuhant a sötét barlangba. Eltört a gerince, de balszerencsénkre életben maradt. Az utolsó dolog amit életében hallott egy emberi kézhez torz módon hasonló lény kaparászása volt, amint felmászik a mellkasára.
Így kezdődött a két hónapja tartó rémálom ezen az Isten háta mögötti helyen. Tapasztalataink szerint ez az utolsó megmaradt tojás valahogy átvészelte a robbanást, és a belőle kikelt lény megfertőzte Tombsot. Az idegen pár óra alatt kifejlődött a mellkasában, majd kirágta magát és véres csíkot húzva a havon bevette magát a komplexum elipszisének labirintusába. A toronyból a lövöldözés óta nincs észlelhető életjel, nem tudjuk kivel állunk szemben, mik a céljai. Az idegenről hamar tudomást szereztünk, egy megfigyelőablakból tisztán látszódott a megfagyott vérnyom és találtunk egy nyálkás bőrdarabot az egyik szellőzőben. Tisztában voltunk vele, hogy nincs sok időnk. Ekkorra én is magamhoz tértem a baleset okozta kómából és kissé kótyagosan ugyan, de beszálltam a tervkovácsolásba. A biolaborokban nyulakat tenyésztettek kísérleti és élelmezési célokra. Úgy gondoltuk, ha sikerül rájönnünk, hogy a lény hol akar fészket építeni magának és biztosítjuk számára az élelmet talán nem fog ránk vadászni, amíg megtaláljuk a menekülés módját. Úgy okoskodtuk hogy a vérnyomból és abból ami az LV-426-on történt, a lény bizonyára a még működőképes légkör-átalakító alsó, fűtött szintjeire veszi be magát. Ezzel különösen rossz helyzetbe kerültünk, mert egyrészt azaz épület kész labirintusnak számított, másrészt az egyetlen fűtött terület volt a komplexumban. Így mi kiszorultunk a peremkerületekre, hőcserélő csövek alatt aludtunk és minden nap vittük a nyulakat a gigászi torony alsó szintjeire. Ezek a szegény kisállatok túl aprók voltak, hogy megtermékenyíthesse őket és reprodukálni tudja magát, azonban vadászösztönét talán kielégítik egy időre, amíg mi megtaláljuk a módját, hogy jussunk be a központi toronyba, a védőpajzs mögötti mentősiklóhoz. West és Douglas úgy okoskodtak, hogy a robbanás hatása nem hatolhatott át a pajzsokon, hiszen éppen ezért építették őket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.01.22. 15:59:11
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.01.25. 19:05:21
Utolsó kommentek