Séta Oidipusszal
2010.02.22. 22:51
Otthon ülsz, mi? Egyedül a szobádban, nyálazod a cigit, hogy lassabban égjen. Vagy te nem dohányzol? Nézz az ujjaidra. Hülyén áll köztük a joint. Min gondolkodsz? A holnapon? A munkádon, iskoládon? Az életeden? Az ablak csukva van? Nyisd ki, engedd be az éjszakát. Hűvös a levegő, mégis érzem benne a tavasz illatát, ha kicsit odafigyelsz talán te is megérzed. A változás szaga. Új élet sarjad a halálból. Meg felszínre kerül az a rengeteg szemét az utcában, ami egész télen gyűlt a hó alatt. Minden sártengerré változott. Ha eljárnék a városba, talán zavarna is. De így csak az ablakkereten túli világ képét teszi siralmassá. Én csak éjjel járok az utcákon, amikor már mindenki alszik, csendben belebújok a cipőmbe, fejemre húzom a kapucnim és sétálni indulok a sápadt utcai lámpák fényében. Próbálok halkan járni, a kutyák mégis megugatnak. Gondolom téged is. Hallottam egy emberről, akit soha, talán érzik rajta, hogy nincs dolga velük. Talán nem ugyan azon a világon vannak, ők ketten. Az ember és a kutya. Valószínűleg nem igaz, de az állatok sok mindent megéreznek. Sétálok, gondolkodom. Egyszer valaki azt mondta, az életben mindenért meg kell küzdeni. Neked is mondta. Neked más, mint nekem, de ugyanúgy igaza volt. Ha épp úgy érzed, hogy minden rendben és semmiben sem szenvedsz hiányt, minden klappol, akkor tévedsz. Ha alaposan körbenézel, láthatod mi az, amiért küzdened kell, foggal és körömmel harcolnod érte, hogy a tiéd maradjon. Ha elpuhulsz véged. Ha ezt elfelejted, elrepül és sosem száll vissza a ketrecedbe. Szíved ketrecébe. Zajos és tarka forgatag lakik benne, szerelmek, barátok, egy pár öreg, tollát borzoló guvadt szemű madár a sarokban… rokonok. Életek, álmok, vágyak. A ketrec néhol kissé rozsdás, egy-két tarka álommadár pedig már régen kiszabadult, de ha szerencsés vagy, netán óvatos van még lakója bőven. Ott csicsereg a közepén, ezüst lajtorján szíved paradicsommadara. Csak neked énekli szerelmes dalát. Az én madaram énekel, minden mást túlharsogva, szívéből, szívembe.
A jég halkan reccsen a talpam alatt, simatalpú cipőm megcsúszik és kezem egy kőkerítésbe kapaszkodik. Apró, színes kövekből rakott oszlopok, közöttük alacsony léckerítés. Talán barna színű, de így a sötétben minden feketés vagy szürkés. Odébb a fal sárgára színeződik a lámpafénytől, de itt a telek sarkán már homályosak az alakok. Az árnyak megnyúltak, bekebelezték az aszfaltot. Egy domboldalon haladok fölfelé, jobboldalamon régi, vályogból készült, egyforma házak sötét ablakai. Balomon a jó kilátással bíró telkeken újépítésű, amerikai stílusú kis egyszintesek. Kicsit előrébb van emeletes is. A kertjük apró, de az egész város fényei csak nekik világítanak. Kíváncsian benézek a fényes ablakokon, de tekintetem csak üres szobákra esik. Hibáim járnak az eszemben, a dolgok, amikért nem küzdöttem eléggé. Amikért küzdenem kell. Elfordulok a kivilágított utcáról, fel a rádiótoronyhoz. Mint egy halk, befagyott tenger partján meredező világítótorony. A tetején izzó vörös fények szinte vonzanak, mint lepkét a láng. Eszembe jut, hogy régen a nyaraló deszkafalán mennyi bogár gyűlt össze esténként a lámpafény miatt. Torz éji táncosok, a nappali pillangók mostohatestvérei. Gyönyörű szépek voltak. Nekik nem kell szín, nem kell fodros báli ruha, ők attól szépek, ahogy élnek. Az éjszakai, sötét, misztikus világa az otthonuk, ha elénk tűnnek egy pár percre, oly furcsának, oly ismeretlennek tetszenek, hogy legtöbben viszolygást érzünk irányukban. Ha legközelebb berepül az ablakodon egy szőrös éji látogató és tapogatóit tisztogatva lámpád ernyőjére száll, nézd meg jobban és csodálkozz el szépségén mielőtt visszaengeded a sötétségbe. Ne feledd egyszer te is az ő világukba kerülsz.
Felérek a havas domb tetejére, a torony alatt állok, innen belátom az egész várost. Nem nagy település, talán ha harmincezren élhetnek itt. Mennyi lélek, mennyi ketrec. A kacskaringós útra visszanézve értem miért vert hangosabban a szívem felfelé. Nem a szintkülönbség miatt, az út szélén álló fák miatt. Önkéntelenül is eszembe jut az erdő. Az ordas vadon ahol szemek lesnek rád, fogak villannak az éjben, karmos lábak rugaszkodnak el és ha meglátnád azokat a lényeket, amik a fák közt figyelnek téged mielőtt ugranának, akkor sem sikoltanál. Túlságosan mások ők, felfoghatatlanok, ősiek. Nem jönne ki hang a torkodon az utolsó pillanatig, akkor is csak annyit nyögnél; Csak véletlenül jártam erre, miért én? És ha még meghallanád a csámcsogás közbeni válaszuk, tudhatnád; Véletlenek nincsenek.
Visszaindulok a lejtőn, hátat fordítani könnyebb a sötétségnek, mint belenézni. A sötét visszanéz rád, miközben te magadba nézel. Az elméd akkor leginkább szabad, ha a tűzbe bámulsz, akkor tud igazán önmagába fordulni és végigjárni az ódon polcokat, leemelve egy-egy vastag, féregrágta kötetet, aminek a borítójára az van írva, emlék. A sötétség is majdnem ilyen, de ilyenkor valahogy a könyvtár másik szárnyában sétál az elme. Rémmesék és lelkifurdalás, ez áll a sötét, fekete faajtón, ami nyikorogva zárul be mögötte. Gyertyáját magasra tartva lassan csoszog az acsargó árnyak, a fekete, ismeretlen bőrrel bevont könyvek közt. Némelyik zokog, hogy felolvassák, de a legtöbben, csak halkan gubbasztanak és már gerincükön is oly borzalmas dolgok olvashatók, hogy a lélek zokogva fordul el. Őket már sosem olvasod majd újra, sosem írod meg a végüket, de elégetni sincs erőd. Ott fognak aludni örökké lelked sötét, hét lakattal lezárt szárnyában.
Hazafelé indulok, a hűvös levegő cirógatja az arcom, nem csíp, mint eddig. Kedvesen cirógat, körbe táncol, megölel, mint egy szerelmes nő. Unalmasnak érzem az életem, úgy érzem nem történik velem semmi, vagyok, lélegzem, létezem, de úgy múlok el majd, hogy semmi valódi nem történt velem. Semmi igazi, semmi. Ahogy a csatornatetőkön lépkedek, várom a karmos mancsokat, amik lehúznak a mélybe és tulajdonosaik mély hangjukon, földszagúan és csorba fogakkal suttogják a fülembe; Üdvözlünk Ádám fia, a trollkirály látni kíván.
Szinte hallom a szőlőskert végéből a csontba vágó balta csattanását, a hörgést és látom az árnyakat, amik tort ülnek áldozatuk fölött…
Felriadok képzelgésemből és meghallom, ahogy az egyik emeleti ablakból felém kiállt egy hercegnő; Ments meg a szörnyetegtől, hős lovag! Én berontok a házba és ledöföm a farkast, a tündér karjaim közé omlik és eláraszt csókjaival, kéri, hogy maradjak vele örökké, uralkodjunk az aprónépek felett mint király s királyné. Én nemet mondok és visszatérek lelkem paradicsommadarához, küzdeni érte, nap mint nap, hogy örökké énekeljen szívem ketrecében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.02.23. 10:18:10
oPPÁRÉ 2010.02.23. 17:48:28
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.02.23. 18:36:16
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.02.23. 18:42:41
csildicsildi · http://egyutcalanynaploja.blog.hu/ 2010.02.24. 22:10:54
Énekelném, de tudod úgy is. :D
Utolsó kommentek