Hős
2010.06.15. 18:02
Történt egyszer réges-régen, az álomföldek egy sötét, ősi erdejének mélyén, ahol a Kék-Nílus még csak apró zuhatagok és sebes patakocskák kusza szövevénye, amerre a Kuri-kuri madár is csak elvétve dalolja szívfakasztó énekét, egy hatalmas fa kusza gyökerei közt, született egy hős. Egy apró ember, aki épp, hogy meglátta álomföld izzó napjának sugarait a fölé boruló fák leveleinek résein át, máris árván maradt. Anyja belehalt az üldözői elől való menekülés félelmébe és a szülés fájdalmaiba. Ez a kis csöppség, egy alig ember, pedig ott maradt a dzsungel sötét mélyén. A szent végzetfa gyökerei bölcsőként körbefonták, csak ült, szokatlan kék szemével nézett körül az idegen, új világban. A Rompok, az aprónépek találtak rá, csivitelő hangú, folytonosan izgő-mozgó, nyughatatlan kis lények. Körberepülték, ámulattal megbökdösték, de mikor a gyermek elsírta magát elszégyellték magukat, hiszen nem voltak ők vadak vagy gonosz teremtmények, csupán játékosak és örökös csíntevők. Együttes erővel felemelték az újszülöttet és elrepítették különös, fák koronái közé épült városukba. Itt az egész törzs megcsodálta és rövid tanácskozás után a legöregebb és legbölcsebb Rompo elé tárták a dolgot, aki elvonult a nagy hegy tetejére, az őserdő fái fölé magsodó Orangu kopasz szirtjére, hogy beszéljen a szellemekkel. Harmadnapra rá tért vissza, komótosan ballagott csavart botjára támaszkodva, elsorvadt szárnyait fáradtan maga után húzva az avarban. Szótlanul ballagott fel a holdbéli fa törzsébe vájt csigalépcsőn és állt meg az összesereglett Rompok előtt. Elmondta nekik, hogy a hegye vezető úton megkísértette Uraei, az óriáskígyó, hogy adja neki a gyermeket. Esküdözött, hogy gondját viseli, megtanítja mindarra, amire a túléléshez szüksége van, leveszi a vállukról a kicsi gondját. De a Rompok nem bíznak Uraeiben, sem a fajtájában, ezért a Bölcs azt felelte, előbb meghallgatja a szellemek szavát, de ha Uraei úgy kívánja, tartson vele a szent Orangu csúcsára. A nagy kígyó ekképp cselekedet és már kettesben folytatták útjukat az erdő homályos, fülledt levegőjű útvesztőjében. A Bölcs öreg volt már és az út nehéz, sokszor meredek és akadályokkal bőven tarkított. Uraei felajánlotta, hogy üljön a hátára, majd ő felkúszik vele a legfelsőbb szirtre. A Bölcs hajlott az ajánlatra és felkapaszkodott a kígyó pikkelyes hátára. Akkor Uraei meglódult és szélsebesen száguldva vitte a Bölcset a csúcsig, keresztül minden akadályon, minden veszélyen. Mikor végül célhoz értek már besötétedett, akkor a kígyó lerakta a Bölcset és így szólt; Nem adtad oda nekem a gyermeket, nem bíztad az ismeretlen végzetre. Most tudd meg, hogy én valóban elnyeltem volna, mint ahogy elnyelem mindazokat, kik nem az erdőhöz tartoznak. Tisztelem a döntésed és becsüllek kitartásodért, amiért ezt a feladatot a válladra vetted. Ha a gyermeket megtanítjátok mindarra a tudásra, amivel a dzsungel részévé válhat, ott leszek a férfivá avatásán, és attól a naptól nem kell többé tartania sem tőlem, sem fajtám bármely tagjától, amíg az erdőket járja. A szellemek legyenek veled, ó nagy Bölcs! A Rompo megköszönte a kígyó segítségét és nagylelkűségét, majd leült és magához hívta a szellemeket. Egész éjjel tanácsokozott az erdő összes lelkével és végül azok úgy döntöttek, a Rompok neveljék fel a gyermeket, de tanítsák mind arra, amit egy Rompónak tudnia kell. Készítsenek neki szárnyat, mutassák meg neki az égbe vezető utakat, mert ő nem ember többé, ő már az erdőhöz tartozik.
Ahogy a Bölcs befejezte a történetét az aprónépek üdvrivalgásban törtek ki és hatalmas örömünnepet ültek, pálmaleveleken hordták a sok gyümölcsöt és magvat, barátaik a méhek mézet hoztak egy nagy fatönk odvas belsejében, amit három kaptár összes dolgozója együttes erővel szállított a városba. Ebből mézsört készítettek és tejjel keverve itták. Feláldoztak egy paradicsommadarat, aminek a kivágott szívével megjelölték a csöppséget, rárajzolták a törzs jeleit, ezzel befogadták maguk közé. Ezután a gyermeket középre ültették, egy faragott székbe, hogy mindenki láthassa. Minden Rompo esküvel fogadta, hogy saját véréből valónak tekinti és gondoskodik róla. Így lett családja az árvának, akit a Rompok Pahlawannak, neveztek el, ami az ő nyelvükön annyit tesz: Hős.
Teltek múltak az évek és ahogy Pahlawan cseperedett, lassan túlnőtt minden rokonán. Magassága miatt sokszor ugratták barátai. Mert sok barátja lett a Rompok között, akik tiszta szívű, habár virgonc nép voltak, de amit egyszer megfogadtak, azt halálukig megtartották. Minden család saját gyermekeként tekintett az ifjúra, együtt figyelték első lépéseit, együtt készítették el neki a szárnyait. Holdtöltekor fonták egybe a sastollakat és az okapi szőréből készült kengyelt, ami később együtt nőtt a gyermekkel. Ott voltak mikor először rúgta el magát az Orangu csúcsáról és repülte körbe a szent hegyet. Mikor aztán Pahlawan férfivá érett megtartották a beavatási ceremóniát, eljöttek az erdő szellemei, körbelengték a fekete tisztást a mocsár közepén, ahová csak a Rompok tudták az utat és azok, akiket meghívtak. Eljött Uraei is, ígéretéhez híven és ősi esküvel újította meg fogadalmát. Ezen a napon a fiú végérvényesen az erdő részévé vált, szétszakíthatatlanul egybefonódott a dzsungel szellemeivel. Nem volt a fák alatt, sem a mocsárban olyan lény, amely ártani mert volna neki. Gyakran repült testvéreivel a zöld rengeteg felett, játszadozott a majmokkal a göcsörtös indák szövevényei közt, krokodilusokkal birkózott a Kék-Nílus forrásánál. Azonban ahogy telt az idő és a fiúból férfi lett, egyre többet repült egyedül, a Rompok sokszor látták magányosan alábukni a dzsungelbe, kiismerhetetlen lett és titkolódzó. Az aprónépek sokat törték a fejüket, tanácskoztak, mi lehet testvérük bánata, de az öreg Bölcs, ha ezt látta csak motyogott magában és elvonult a kunyhójába. Hiába kérdezték Pahlawant, hiába faggatták nem tudta megmondani mi bántja, egyedül érezte magát ezernyi testvére közt, de nem tudta miért.
Hamarosan baljós híreket sodortak a folyók keletről, rosszindulatról suttogtak a fák, egy fenyegetésről, ami északon növekszik. Tűz szagát hozták a szelek a szavanna felől és háborúkról károgtak a vándormadarak. Feketék vándoroltak dél felé, az erdő peremén haladtak el, magukkal vitték mindazon értékeiket, amit csak elbírtak sovány vállaik és csontos lábaik. Pahlawan végig figyelte ezeket a meneteket, a fák takarásából, pálmaágak rejtekéből. Az emberek nem merészkedtek a sötét dzsungelbe, a szavannán haladtak, úgy tűnt félnek a fáknak még csak az árnyékaiba is belépni. Nagyritkán szakítottak egy-egy gyümölcsöt az erdőszéli bokrokról, de ezeket is sietve tüntették el szakadt ruhájuk alatt és szaladtak vissza társaikhoz. Miután ezek a menekültek elhaladtak sokáig nem történt semmi, igaz Pahlawan észrevette, hogy a Rompók egyre inkább kémlelnek kelet felé, feszült arccal, mintha ellenség felbukkanásától tartanának. A mindig békés aprónépek fegyvereket kezdtek készíteni, Uraei szélsebesen jött, ment, ezer ivadékával együtt keresztül kasul bejárta a dzsungel talaját, hozta-vitte a híreket. A Törzsek tanácsai összegyűltek, más erdők szellemei siklottak a fák közt, lidérclángok fénylettek a mocsárban. A nyugtalanság és zavarodottság egyre nőtt. Egy napon aztán magányos öregember jött a szavannán át, botjára támaszkodott, ősz hajába hollók tollait fonta. Megállt és egy Pahlawan számára ismeretlen nyelven kiáltott valamit. Az öreg Bölcs, a falu vezetője felállt a karosszékéből és Uraei hátán elébe ment. A Rompók ott tülekedtek az erdő szélénél, ahogy az apró bölcs és a görnyedt, de még így is háromszor olyan magas öregember tanácskozott a szavanna és a dzsungel határán. Mikor a Bölcs visszatért az öreg továbbindult dél felé. A Bölcs így szólt népéhez; Ím bekövetkezett, amiről még csak suttogni sem mertünk. Észak acélba öltözött farkasai betörtek az erdőkbe messze fenn, a nagy tavaknál. Most mindent felégetnek és megrontanak, Bubastis városállama keleten gyűjti egybe erőit, hogy megállítsa az ellenséget. A harcosok mind odagyűlnek, azt kérik tőlünk, állítsunk ki egy, a dzsungelhez méltó bajnokot. Mindnyájan tudjátok, hogy nem vagyunk harcos nép. Mindig békében éltünk, vért csak szükségből vagy áldozatbemutatáskor ontottunk. Ekkor Pahlawanhoz fordult, aki karba tett kézzel állt egy fa tövében, ő ugyan nem tudta, de ugyan az a fa volt, ami alatt megszületett.
Tudják, hogy itt vagy fiam, Bubastis bajnoka téged kért, hogy erősítsd meg seregeiket, Sakhmet istennő zászlaja alatt fogsz harcolni, ha igent mondasz…
Ekkor Pahlawan szólásra nyitotta a száját és megesküdött mindenre, ami valaha a föld méhéből nőtt ki, hogy visszaveri az ellenséget északra, elpusztítja a sötétséget és nem hagyja elpusztulni a fekete erdőket. A Rompók megéljenezték, megölelték mind ahányan voltak, egyedül a Bölcs vonult el magányosan, leheveredett egy magányos szikla tövébe, aminek eonok óta szilárd testébe óriások vésték rúnáikat egykor, amikor a fekete dzsungelek helyén még ezüst folyók tekeregtek és hatalmas madarak vadásztak elefántokra a partjaikon. Pahlawan odalépett hozzá, mikor a Rompók magára hagyták, hogy elkészítsék fegyverzetét és letelepedett a Bölcs mellé. Lábait maga alá húzta és szárnyait úgy tartotta, hogy az öreg fölé borulva megvédjék a nap ragyogásától. Egyetlen szót sem szóltak, mégis mikor az éj leszálltával a fiú visszatért a faluba, tekintete megváltozott, szemében bölcsesség csillogott, mozdulatai megfontolttá váltak. Az öreg Bölcs teste pedig belesüppedt a földbe az ősöreg kő előtt.
Másnap hajnalban Pahlawan ott állt a dzsungel szélén, lándzsája erős volt és hosszú, nyelébe ősi átkokat véstek testvérei, pajzsa Uraei levedlett bőrével volt borítva, ellenállt még egy dühöngő rinocérosz öklelésének is. Harci maszkját vörösre festették és ezerszínű tollakkal díszítették, izmai erőtől duzzadtak, szárnyvégein színes szalagok függtek, rajtuk az erdőt dicsőítő imák és a szellemek szent nevei. A Rompók tizenkét legjobb vadásza is vele tartott, aprók voltak ugyan, de halálos szellemekként cikáztak a fák közt a vadászatokon, s így fognak cikázni ellenségeik körül is, miközben fúvócsöveik halált okádnak majd. Égő szekér ereszkedett le a napból, hajtója a meztelen és minden földi nőnél gyönyörűbb Bastet, mellette a talpig bronzba öltözött bajnok, Bubastis seregeinek vezetője, kezében lángoló pallos, sisakforgóján oroszlánszőr. Pahlawan és kísérete felkapaszkodott a szekérre és az elrepült velük kelet felé, a háborúba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Hastur 2010.06.15. 19:07:29
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.06.15. 20:16:43
Jó kis írás, bár én azért hiányolom, hogy nem bontottad ki valamelyest a főszereplő jellemét.
Persze, egy mesében ez nem jellemző dolog, de például a Wendingo-ban annyira szerethető és beleélhető volt a karakter -pedig tényleg csak keveset tudunk meg róla-, hogy a végén személy szerint megsajnáltam a hőst.
Mindenesetre ujgyakorlatnak azért jó kis munka! ;D
Kitartás barátom, csak így tovább.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.06.15. 20:26:56
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.06.15. 21:18:25
Utolsó kommentek