Szürke falak közt
2010.10.25. 22:48
Minden történet elkezdődik valahogy. Van, amelyik hosszú, cirkalmas bevezetéssel indít, körülírja a helyszíneket, szereplőket, megadja az alaphangulatot, s van amelyik In medias res, belevág a történés közepébe és egy labirintusba taszítja az olvasót, nem magyaráz, csak elgurul egy irányba, vezetőszálul hagyva a gombolyag fonalát, amit a sötétben botorkálva követünk míg el nem érkezünk a minotauruszig. Én valahogy a kettő keverékével szeretném elkezdeni ezt a mesét. Csukd be az ajtót, de nyiss egy kis ablakot a hűvös őszi szeleknek, had futkározzanak kedvükre a bokád körül.
Az őszi szelek, csípős, mégis lagymatag tündérként táncolnak még csak, sötét kastélyok ormain, szörnyszülött vízköpők közt várakoznak, míg elhaladsz alattuk, s belépsz az ódon tölgykapun. Ha már odabent vagy és tekinteted a sötét zugokat kutatja, vidáman szétfutkosnak, fütyülnek és táncot járnak az avarral, ősi rítus szerint köszöntik testvérük ébredését. A vad, fagyos téli vihart, aki jégfogsorával harap a fákba, mert réges-rég száműzték és megbéklyózták. Eltemették és valaha volt végtelen királyságából csupán egy évszakot hagytak meg neki. Ekkor éli ki minden dühét, újra s újra évről évre megmutatja a halál kifakult, csorba tükörképét, amit az álomföldek lakói télnek neveznek. Ekkor még a nagy vulkánok izzása is csak apró parázsfolt a hótenger közepén. De egyelőre még alszik, s bár már mocorog, deres lehelete pedig ki-kicsap odújának fekete mélyéből, még nem jött el az ő ideje. Apró testvérkéi bolondoznak még, vígan ugrándozva a tökföldek felet, és a késői kukorica között. Rajtuk utaznak az éjszakai rémeinek suttogó hangjai, az éledező sötét szolgái velük üzennek egymásnak távoli odúikból. Boszorkányok haját borzolják össze teliholdas éjjeleken, töklámpások közt süvöltenek és elfújják a védőkörök gyertyáinak lángját. Ők figyelték meg azt a köpenyes, hórihorgas alakot is, aki Gotlevan városából igyekezett az erdő felé. Megpróbálták letépni arcáról a csuklyát, hogy bekukucskáljanak alá, de egy keskeny, halottfehér kéz felnyúlt a köpeny ezernyi zsebe és hulláma közül és mélyen a vándor arcába húzta a gúnyát. Gotlevan szép, virágzó város volt, mélyen egy királyság szívében, aminek a nevét mára elfeledték, de akkor még nagy, s erős birodalom volt. Lakosai egytől egyik vadászok, favágók és kézművesek voltak, nem ártották magukat a külvilág dolgába. Amit az erdőből megtermeltek, levadásztak, abból tartották el magukat. Kereskedtek a környező városokkal Lednvanaval és Halemuttal. Nem volt köztük boszorkány vagy ördöngös, legalábbis nyilvánosan nem tűrték meg őket. A baljós alak épp ezért tartott a sötétség leple alatt az erdőbe. Egy keskeny hegyi ösvényt keresett a pillantása, ami mélyen a járt utakon túli rengetegbe vezetet. Ősi csapás volt ez, voltak mesék melyek szerint patás lábak tiporták ki még az ember születése előtt, karcsú, de karmos kezek metszeték, s olyan szemek tervezték útját, amik a valóság szövete mögé láttak. A köpenyes, óvatosan tette a lábát a kopott, megszürkült talajra, úgy tűnt az erdő növényei szándékosan nem nőttek az ösvény fölé. Véges végig mintha egy folyóson haladt volna, felette álomfölde csillagai ragyogtak. Felismerte közülük a nagy íjászt és a kilencfejű hidrát. Az utóbbi különösen fényesen ragyogott, az udvari jósok szerint borzalmak korát ígérve. Ahogy a suhogó köpeny távolodott az ösvényen, az őszi szellők egy darabig még kíváncsian leskelődtek utána, aztán hamarosan más játék után néztek, ide nem volt merszük követni a vándort. Az alak a sötét erdő körvonalai közé olvadt.
Edwin halott tájon járt, leomlott, megrogyott épületek közt repítette álma. Megpróbált kiutat találni a feledés eme ősi labirintusából, fejveszetten kutatta a menekülés reményét. De minden csigalépcső alján újabb pince várta, a pinceajtót kinyitva újabb tetőre érkezett. Bármerre is indult szürke falak, és csikorgó vaslépcsők várták. Lelakatolt utcák, bedeszkázott ablakok. Sehol semmi élő. Még rovarokat sem látott. Nem tudta hol lehet, sejtette csak, hogy talán álmodik. Furcsa motoszkálásra lett figyelmes. Az árnyak közt dolgok mozogtak. Dolgok, amiket nem láthatott, de a félelemtől földbegyökerezett lába megakadályozta abban, hogy közelebb lépjen. Csusszanó hangokat hallott, elhaló sóhajokat. Futásnak eredt, arra amerről érkezett, maga mögött hallotta, ahogy a valami utána lódul a sötétben. Futott, ahogy csak bírt, hosszú utcákon, kiürült tereken és leszakadt hidak alatt majd hirtelen megállt. A hely ahová jutott nem volt ismerős számára. Magas torony ált előtte, négyzet alapú, szürke tömb. Berohant az egyetlen bejáraton, ami nem volt bedeszkázva. Végtelen csigalépcső állt előtte, úgy tűnt csak a rozsda tartja egyben, mállott fokai közül egyik másik már csak félig tartotta magát. Egy pillanatig tétovázott, de a csoszogó hangok egyre vadabbak lettek mögötte, megütötte a fülét egy zaj, ahogy valami elhalad a torony fala mellet, és az ajtóhoz közelít. Hallotta, ahogy karmok szántják végig az elefántszürke falat, még a vakolat pergését is hallotta. Futni kezdett felfelé, mindkét tenyerét fülére tapasztotta, s süketen rohant, hogy ne hallja a vasszerkezet csikorgását, s még inkább azért nehogy meghallja üldözőjét, amit ráteszi karmos mancsát a csigalépcső legalsó fokára. Nem számolta lépteit, csak futott, monoton, keserves erőfeszítéssel. Érezte, ahogy a csigalépcső megroggyan alatta, majdnem félre is lépett, de még megtudott kapaszkodni az ősi korlátban. Ahogy a korláthoz ért a bőre, felszisszent, a fémet borító tüskék az ő vérétől vöröslöttek. De már majdnem felért, már csak néhány méter! Aztán megdermedt. Szabadon maradt fülével meghallotta a rémet, közelről, túl közelről. Ott állt a háta mögött, érezte, ahogy a meleg, nedves nyál rácsöppen a nyakára.
- Fordulj meg! -
Kegyetlen, hideg hang. Csontig hatolóan ősi. A ragadozó hangja, aki azt akarja, prédája lássa mi fog végezni vele.
- Nem! -
Edwin hátrarúgott, érezte, ahogy bokáig süpped valamiben, ami elnyeli a rúgás energiáját. De aztán mégis, a valami megtántorodott, és hangos csörömpöléssel, gusztustalan, nyálkás hangok kíséretében lezuhant a lépcsőről. A fiú az utolsó pár fokot egyetlen nagy ugrással tette meg. És zokogva rohant a torony széléig. Ott megállt egy pillanatra, lábát a peremre tette.
- Fordulj meg! -
A dolog újra mögötte volt, nem értette hogyan, de nem is érdekelte. Megkínzott elméje csak menekülni akart. Elrugaszkodott, érezte, ahogy egy karom felhasítja a hátát, hallotta a tarkója mögött összecsattanó állkapocs csattanását. Aztán már zuhant is, hogy egy szemvillanás múlva újra a téren álljon, a szürke, halott házak között.
Fogalma sem volt mióta tart ez a rémálom, nem tudott felébredni belőle, akármerre indult, mindenfelé a sötét útvesztő terült el. A szörnyeteg mindig üldözte, folyton a nyomába járt, hallotta, ahogy a sötétben kúszik utána, a szeme sarkából látta az elmosódott, lassan formát öltő árnyakat. Érezte a gonosz tekintetet, ami követte bármerre indult is. A rém újra, s újra elérte, s ő mindig a halálba ugrott ahelyett, hogy szembenézett volna vele. Bár tudta, hogy a rémálom akkor véget érne, de talán nem az ébredéssel. Menekült hát tovább.
A köpenyes alak letérdelt a monolit előtt, ruhája ujjából ezüst tőrt húzott elő és apróra vágta a növényeket, amiket a tisztáson szedett. Meditált a szent kőtömb alatt, háta mögött megcsillant az örökké száraz ösvény a holdfényben. Homlokát többször a kőhöz érintette, s kántálásba fogott. Imádkozott a monolithoz, áldását kérte a varázslathoz. Csimbókos, összetapadt haja kibomlott, mikor meggyújtotta az apróra vágott növényeket a tálcában. Elmondott egy utolsó mantrát, majd arcát a tálka fölé hajtva mélyet szippantott a szürkés füstből. Aztán zuhanni kezdett.
Edwin egy alagsorban bujkált, pár összetört hordó mögött, amikből már rég elpárolgott a bor. A pinceablak előtt elsuhanó árnyat csak a szeme sarkából látta, de tudta, újra megtalálta a szörny. Óvatosan, minél kevesebb zajt csapva a pince közepén fekvő csapóajtó felé oldalazott. A vakablakok pókhálókkal tarkított, álmos szemekként bámultak rá. Sötétségük szinte kiviláglott a félhomályos pincében. Aztán az egyik mintha kacsintott volna. Összezárult, majd újra kinyílott, s ekkor egy förtelmes árny csusszant le a porba. Teste nem hagyott nyomot, csak halk, csoszogó hangjából sejtette a fiú, hogy merre jár. Épp közte és a dolog közt voltak a régi hordók. Csak egy ugrás. Egy gyors mozdulat, felrántja az átjárót a gyűrűnél fogva és már ott sincs. Ugrott, de ekkor ugrott a dolog is. Edwin kezében ottmaradt a fogantyú kiszakadva a keretből, mikor a másik test lendülete eltaszította a csapóajtótól. Túl gyors ez a valami… Ez nem lehet a rém. Ekkor a fiú megfordult és a szürke szemekbe bámult. Ekkor meghallotta a csapóajtó romjai közül előkúszó rémet. Mindvégig ott várt rá. A szörnyeteg jelenléte, mint egy fojtogató füstfelhő, megülte a pincét. Tudta, hogy már mögötte van, gondolatban látta a vadállati alakot fölé magasodni felemelt karokkal, hegyes karmait kimeresztve. Ekkor a köpenyes alak, mélyen a szemébe nézett, majd lassan megfordította. Edwin meglátta a rémet. Meglátta mindazt, ami üldözte, az elvesztet dolgokat. Látta a szeretett arcot a fekete füstben, amint hideg tekintettel elfordul tőle. Látta a saját kisírt szemeit. Mélyen a sötétségbe nézett és a múltja tekintett vissza rá. Edwin sokáig bámult a lassan eloszló füstbe. Míg végül nem maradt semmi a lényből.
Ekkor a csuklyás alak lassan visszahúzódott a sötétségbe.
Gotlevan városában felébredt egy fiú, a kómából, aki mérget ivott, mikor a szerelem megcsalta. S felébredt egy köpönyeges alak, mélyen bent a város melletti erdőben, aki megtanította a fiút arra, hogy a szörnyeinket csak úgy győzhetjük le, ha szembeszállunk velük. A menekülés nem old meg semmit.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.10.25. 23:11:19
Mindig akkor alkotsz valami emlékezeteset, amikor felmászol egy érzelmi hullámhegyre, vagy épp lezuhansz róla.
Ezek után kívánhatok még sok ilyen történetet lelkiismeretfurdalás nélkül? :D
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.26. 13:29:53
BleedingheartWitch 2010.10.26. 18:41:56
Na de nem ez a lényeg...imádom amit és ahogy írsz :D ha szabad ilyet...
Ha jól belegondolok egyszer én is megfordultam annak idején...nem irom le valószínü nem ide tartozik, hogy milyen ocsmány, gusztustalan dolgot láttam akkor...
Történeted megint csak fantasztikus, magával ragadó és az is tetszik ahogy külön szálakon vezeted és az ahogy összefonódik látod :D tudtam én érdemes egy kicsit hisztizni hogy irj :D
BleedingheartWitch 2010.10.26. 19:16:08
Képes arra, hogy egy másodperc alatt felmérje az alany legtitkosabb félelmét, amelyet még maga sem vall be magának, és ezt valóságnak állítsa be.
Minden alany kap egy karkötőt, amely ebben a vízióban is megjelenik, és ezt megérintve kivetülnek ebből a hamis valóságból.
Két másik út van a kikerülésre.
Az egyik a halál. A másik, az, ha nem képes felfogni, hogy mi is történik vele, és lebénul, ergo nem tudja megérinteni a karkötőt.
Mennyi a túlélési arány?
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.27. 00:09:50
BleedingheartWitch 2010.10.27. 09:51:05
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.27. 14:32:28
BleedingheartWitch 2010.10.27. 15:06:19
Hastur 2010.10.27. 19:12:35
Oidipus Prime · http://oidipusprime.blog.hu/ 2010.10.27. 21:57:07
WAR89 2010.10.28. 16:47:21
Utolsó kommentek