A férfi tizenkét órája várt a tűző napon, tizenkét hosszú, izzasztó órán át ült a homokban és pásztázta radarral, ultrahanggal és egy távcsővel a homokot. Nem ülhetett be a mögötte magasodó gépezetbe. Ez a gép mint valami suta keselyű gubbasztott mögötte, kékesen csillant meg rajta a napsugár.

Ormótlan deformált alakra hasonlított, talán egy bukott angyal lenne rá a megfelelő jelző. Szürkés, néhol feketés fémhez hasonló borítása volt, a mellkasi része nyitva mintha a fémbordákat belülről szétfeszítette volna egy parazita ami kitört a testből. Lógó belekként kígyóztak a kábelek a homokdűnére felszerelt eszközökig. A radar és érzékelő rendszerek vezérlőpultjai kiszerelve tartalék energiára kötve pityegtek a homokban. A férfi ezen irányítópultok előtt térdelt, gondosan elemezte a beérkező adatokat, néha megnyomott egy kijelzőt vagy kivetített panelt és pontosította a keresések és jelzések spektrumát. Tőle balkéz felé egy kis, emberfej méretű kocka hevert, az oldalai kék fénnyel pulzáltak, az éter minden frekvenciáján sikította segélykérő üzenetét; S.O.S. lezuhantam! A harcipáncél hűtőberendezése nem működött és a fémalkotmány szívta magába a hőséget, így a pilóta úgy döntött a gép árnyékában telepszik le a működőképes felszerelésekkel. Nem kellett attól tartania, hogy az árnyék elkúszik a feje felől, a bolygónak nagyon lassú forgásideje volt, egy év rövidebb ideig tartott mint egy nap. Ha hamarosan nem találnak rá úgy sem számít, hogy árnyékban van-e mert se vize se élelme nem volt, az oldalába fémszilánkok fúródtak és (bár ebben nem volt biztos) valószínűleg agyrázkódása volt, nem tudta eldönteni, hogy a melegtől van-e.
Amikor lelőtték a sivatag keleti felén, egy kartácságyú szilánkjai beletéptek a mecha baloldalába elvágva az életfenntartó rendszer kábeleit és az egyik hátirakéta beszívó nyílásának rácsozatát is leszakították a válláról. A hajtómű szinte azonnal megtelt a sivatag szállongó homokjával és egy hatalmas durranással felrobbant. Ez kibillentette az egyensúlyából a gépet és mint egy csapkodó szárnyaszegett madár kezdett zuhanni. A konföderáció harcigépei folytatták a tüzelést és bekapott egy rövidtávű rakétasorozatot valamelyik földi egységtől. Ezek a becsapódás után robbanó töltetek szétroncsolták a gép térdét és az ágyékrésznél elhelyezett érzékelőket. A pilóta vakon viszonozta a tüzet a jobb karon elhelyezett forgócsöves plazmavetőből, felperzselve egy ellenséges mechet és katonák tucatjait. Ez után meghúzta a nano-szárnyak kioldóreteszét és véletlenszerű irányban kilőtte a gép megmaradt rakétáit amik szürke füstcsíkot húzva csapódtak a homokba és épületekbe, lángoló testeket és olvadt fémcserepeket szórva szerteszét. A robbanásokat még félig megsüketülve is hallotta a pilótafülke koporsójában aminek a baloldalán áthatoló srapnelszilánkok belefúródtak a bordáiba. Szeme előtt vörös köd lebegett, amit az ereibe automatikusan pumpált adrenalin és fájdalomcsillapítók sem enyhítettek. Félvakon húzta meg a katapult kioldókarját, de nem történt semmi. A gépet csak a beleintegrált automatika tartotta a levegőben és egyre pörögve távolodott a csatamezőtől. A pilóta elájult.
Mikor magához tért már a földön volt, félig kilógva a gép hasi részén, egy erős vénás vérzéssel a jobb karján amiből tetemes mennyiségű vér áztatta már a homokot. Megpróbált kikecmeregni a roncsból, de a katapultülés szíjai beakadtak valamibe ami betüremkedett a pilótafülkébe és aminek egyáltalán nem ott volt a helye, egy lőszeradagoló hevederbe amiben még megcsillantak a halált rejtő alkarnyi hüvelyek. Fejjel lefelé lógott és a saját életét megmenteni hivatott szíjak béklyózták meg, miközben lassan folyt el belőle az élet felvágott jobb kezén keresztül. Tapogatózva felnyúlt és kihúzta kését a combtokból majd elvágta a szíjakat. Halk puffanással esett a földre, gördült egyet és szinte azonnal lerúgta a bakancsát, kitépte a fűzőt belőle és elkötötte a karját. Ez után a gép oldalához botorkált ami furcsa módon állva maradt a becsapódás után, az automatikus kényszerleszálláskor a hidraulikus lábakon található karmok amik az ellenséges páncélosokat játszi könnyedséggel hámozták meg, belenyomódtak a homokba és nagy felületüknek hála egyenesben tartották a gépet amely így nem borult a mellkasára. Ha ez megtörténik szinte biztos hogy nem jut ki a mech-ből és odabent vérzik el, egy akkora helyen ahol megfordulni sem tud. Felnyitotta az elsősegély ládát és ellátta a sebeit. Miután ezzel megvolt körbenézett és megállapította, hogy mélyen a sivatag belsejében lehet. Hozzálátott, hogy összeszedje a használható alkatrészeket.
Most ahogy ott térdelt a porban és eszébe jutott, hogy valószínűleg meg fog halni furcsa módon egészen nyugodt maradt. Hátradőlt a homokban, behunyta a szemét és visszagondolt az életére.
Kristofnak hívták, hagyományos módon született a Földön, igazi hamisítatlan „Earthbaby” volt, születésekor nem csúfították el csatlakozók a tarkóját, és gerincét. Ezeket a katonaságnál hamar beépítették, de sosem szokta meg őket igazán. Gyerekkorát egy európai országban töltötte, barátai sosem voltak sokan, de akik voltak neki azok igaz barátok voltak, életre szóló barátságok. Gondolta akkor, aztán rákellett döbbennie, hogy a távolsággal minden eltűnik, barátok, szerelmek, a család is csak egy árnykép marad, régi hologramokon, egy lány nevének kezdőbetűi a vállába tetoválva. Barátai tanultak, egyetemre mentek, megházasodtak, meghaltak a földel együtt. Őt kiképezték a külső rendszerekben, a legújabb gyilkoló gépeket vezette, és életben maradt, mert nem volt ott. Ezerszeresen bosszút állt mindenkiért már. Ász volt a mecha pilóták közt, könyörületnek nyoma sem volt benne. Több száz megsemmisített páncélos és tucatnyi mecha ikonja díszítette a gépének beömlőnyílása mellett lévő szárnyakat. Egy éve átvezényelték a különleges alakulathoz, és ismeretlen városokat bombázott, ablak nélküli gépeken, amik csak szenzorokkal repültek. Többször mosták ki az agyát a titkos technológiák védelmében, néha nem tudta már eldönteni mi az ami megtörtént és mi az amit álmodik, az élet leghétköznapibb dolgai is furcsának tűntek egy idő után, és folytonos deja vu érzése volt. Üresnek érezte az életét, nem volt jó semmiben kivéve a gyilkolást. Hallgatag volt, a bevetések közt régi könyveket olvasott, lemezen és hologramon, sőt tetemes zsoldjából egy-két valódi papírkönyvre is futotta néha, kedvelte a XX. Század sci-fi jét. Az ő korában kevesen olvasták ezeket a régi, Frank Herbert, Philip K. Dick, Asimov és sok más méltatlanul elfeledett szerző műveit. Sőt az emberek nem is igazán olvastak, elvoltak foglalva önmagukkal, saját kibertéri önmagukkal, alig találkoztak egymással, online életet éltek, robotokat irányítottak, munkájuk, magánéletük során. Elfeledték ezeket a csodálatos műveket, melyek rengeteg technikai, társadalmi változást vetítettek előre, az a néhány ember aki mégis forgatta őket nagyrészt elcsodálkozott rajta, hogy az a kezdetleges korszak ilyen ideákat termelt ki, melyek a jelenben mindennaposak voltak. A fejlődéssel járó veszélyek, a társadalmi elhidegülés, egész fajunk megváltozása, elgépiesedése velejárója volt a változásnak. A mesterséges intelligencia nem lázadt fel, nem léptünk kapcsolatba idegen civilizációkkal, nem törtek az életünkre mélyűri hódítók. Civilizációnk önmagát emésztette el, Az ember megszűnt önmaga lenni. Elfeledte a közös élmények értékét, szinte géppé vált. Dolgozott a megélhetéséért amit aztán értelmetlen, felesleges dolgokra vert el, a készletek kimerültek a földön, de a közeli bolygókon épített bányák és napelemek továbbították az energiát, koncentrált sugarak formájában így továbbra is fenntarthatták tékozló életvitelüket az emberek. Miután az emberi fajon és néhány rovaron kívül nem maradt más élet a bolygón, az emberek jószerivel ki sem mozdultak a megavárosaikból. Más égitestekről odahordott anyagokkal építették tele a valamikor kék bolygót ami akkor már inkább volt szürke. Az unatkozó ember energiafelesleggel rendelkezik, ez feszültséget szül, egy kizsákmányolt bányahold fellázadt, az Egyesült Föld seregei mindenkit kiirtottak rajta, egyenes élő adásban közvetítették minden csatornán. A családok, gyermekek nők mészárlásának képei beutazták a világűrt. Kisidő múltán a messzi kozmoszból érkezett egy energialöket, a Földbe csapódva atomjaira robbantotta azt. Sosem derült ki mi, vagy ki lőtte ki ezt a hatalmas energiájú lövedéket. Az egyesült emberiség darabjaira szakadt, a központi irányítás nélküli bolygók ettől kezdve csak maguknak termeltek. Kitört az első galaktikus polgárháború.
Kristof a feje alá csúsztatta kezeit, mélyet sóhajtott és feltette magának a kérdést, megéri ezért küzdeni? Megéri vért és verejtéket izzadni, azért, hogy az emberiség folytassa onnan ahol félbemaradt miután vége a háborúnak? Az ember nem változik, képtelen a nagy tömegekben való változásra, egy személy pedig nem számít a mérlegen. Mindegy ő hova áll a serpenyőn a mérleg nyelve akkor is ugyanoda mutat. Dolgozz, költs, fogyassz, termelj, hogy még többet fogyaszthass.
Lassan feltápászkodott és odasétált a vészjelző villogó kockájához, majd kihúzta a csatlakozót, elsötétítve ezzel a dobozt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.