Fekete fellegek gyűltek az égre, a táj sötét, színtelen, homályos alakzatokká olvadt fel a ködben. Dionüsz megállította a lovát, leszállt a nyeregből és észak felé nézett. A mögötte haladók visszafogták prüszkölő hátasaikat, laza kört alkottak körülötte és a figyelmes szemlélő, ha lett volna ilyen észrevehette volna, hogy mindnyájan kardjuk markolatán tartják a kezüket. A vezér lehajolt a mohás talajhoz, felvett egy csipetet a fekete ősföld porából és szeméhez emelte. A fekete, nedvességtől összetapadt szemek apró lavinaként folytak ki kérges, kardmarkolathoz szokott ujjai közül, leperegvén a földre melyet sohasem sebeztek fel ekével mióta világ a világ. Ilyen messze északon csupán ősi, elfeledett kultuszok őrült hívei vertek tanyát, hogy elmenekülvén az inkvizíció elől, hűs barlangok és árnyas katlanok kőköreiben hódoljanak tiltott, groteszk isteneiknek.
A lovascsapat épp egy ilyen druidák által használt, de még az emberiség kifejlődése előtt emelt kőkör mellett állt meg. Hatalmas, több embernyi magas, tonnás menhirek, és obszcén kőobeliszkek álltak valamely istentelen kompozícióban, amiben Dionüsz a harmóniának vagy szabályosságnak legcsekélyebb nyomát sem tudta felfedezni. A lovak megremegtek, a katonák nyugtalankodni kezdtek a szentély közelségétől. Talán csak a leszálló köd az oka, de a meredező kőtömbök furcsán emberszerűnek tűntek, mintha a legendák napfénytől megkövült trolljai merevedtek volna meg, gonosz táncuk közepette. A kapitány visszaült a lovára, leporolta tenyerét, melynek redőibe beívódott az ősmasszívum felszínre törő anyaga, szürkésre festve amúgy fehér bőrét. Kiadta a parancsot az indulásra és negyven hű embere élén tovább lovagolt észak felé.
A lovasok magas, szőke, zöldszemű ifjak voltak, akik a nyugati szigetek napsütötte ám hideg öbleiben jöttek a világra. Archadia halász népének büszke utódai, megbízható harcostársak. Mint minden archadiai lovasnak, fő fegyverük a kopja volt, amit Kris a tengeristennő iránti tiszteletük jeleként kissé hullámosra kovácsoltak, emellett rövid kardot viseltek az oldalukon fekete fa tokban, zöld selyemmel felkötvén övükre. Bőrvértet viseltek, alkarjukra domborműves, fém karpereceket csatoltak, amelyek büszkén hordozták csatába családjuk történetét. Kapitányuk, Dionüsz fekete hajú, gondozott szakállú gormach volt, a habok közt született város, a névtelen metropolisz egyik utolsó gyermeke. A légióval bejárta a fekete kontinenseket a sekély tengerek túlpartján, vezetett expedíciót legendás szörnyek után kutatva. Részt vett a caldeumi csatában amelyben a pikteket jó időre szétverték és visszaszorították északra Zithur és Archadia egyesült seregei. Erre a küldetésre hét napja küldték el csapatával. Egy szokatlanul esős napon magához hívatta a centúrió és megparancsolta, hogy késlekedés nélkül lovagoljon ki és fogjon el egy karavánt ami északnak tart a vihartető melletti hágó felé. A Korvus Dominium volt az utolsó nagyobb helyőrség a vidéken mielőtt az utazók elérik a tiltott vadont, ami mögött feltérképezetlen földek fekszenek. A parancsnoki sátor előtt strázsálő őrök tekintete homályos volt, szinte rá sem néztek amikor elhaladt melletük. A sátorban félhomály uralkodott, a belső részek paravánnal voltak elkerítve. A centúrió szokásától eltérően, izgatottnak, sőt mi több idegesnek látszott, borzalmas büntetéseket helyezett kilátásba ha a kapitány nem éri utol és tartóztatja fel a karavánt. A parancs úgy szólt, hogy őrizetbe veszik a füstös képű nomádokat akárkik legyenek is akik a társzekerekkel útra keltek és ellenőrzés nélkül jutottak át a helyőrség mellett, majd katonai kísérlettel visszahozzák őket az erődbe további kihallgatásra. Ha ez nem sikerülne, kötelességük elpusztítani a vándorokat és elhozni minden olyan tárgyat amit a kocsikon találnak.
Dionüsz fejet hajtott feljebbvalója előtt és köpenyét kezével megemelve kifordult a sátorból a facölöpökkel körbevett erődudvarra. Mielőtt kilépett volna furcsa illat csapta meg az orrát, zsályához hasonló tömény szag, ami furcsa emléket idézett fel benne, azokból az időkből amikor a névtelen város utcáin csatangolt, besorozása előtt.

Utcagyerekként élt és bóklászott a pompázatos díszekkel és szökőkutakkal telezsúfolt, ám lakosai degeneráltságát, és eltorzult lelkét lassan külcsínében is tükröző megapolisz kietlen, bűzös sikátoraiban és virágillattól nehéz levegőjű terein. A város gonosz, kizárólag önmagával törődő, romlott, gazdag rétege folytonosan űzette az otthontalanokat az őrséggel. Akit elkaptak jobbesetben kitoloncolták a falakon túlra, rosszabb esetben gladiátorarénában vagy egy kőoltáron végezte. A fiú egyik csatangolása közben, a csatornában keresett menedéket egy elhaladó őrjárat elől és félelmében nem nézett a lábai elé. Hirtelen megnyílt előtte a mocskos víz alatti kövezet és ő egy láthatatlan verembe zuhant ami egy mocskos, penészes csőben folytatódott. Szája és orrlyukai megteltek a bűzhödt, ocsmány matériával ami az eséskor beborította. Émelygett a bűzök felhőjétől és nyálkás tapintású dolgoktól amikbe beletenyerelt esése közben. Feltápászkodván észrevette, hogy egy a városi csatornától különálló alagútrendszerbe jutott. A fejére folyt az alvilági folyóként ömlő fekália és szennyvíz pokoli egyvelege a beszakadt plafonon át. Arra nem juthatott ki így hát sietve félreállt a Styx eme földi párjának sötéten bugyborékoló vízesése alól és elindult a sötét járatban arra amerre a kijáratot sejtette. A szurokfekete boltív ősi téglái közül miazmás pára szállingózott. A felsőbb szintek csatornájának kipárolgása, ami ezen az alsóbb alagúton talált kiutat magának a labirintusszerű járatok közül. Helyenként fény szűrődött be, időrágta réseken a nyálkás, omladozó téglák között a fenti nyitottabb csatornákból. Ezeken a helyeken Dionüsz láthatta, hogy a járat falát képező téglákon domborművek vannak, még ha megkoptak is az időtől, és a folyamatos szennytől ami rájuk csorgott. Talán jobb is így, gondolta mert az a kevés amit kitudott belőlük venni, az is visszataszító és felfoghatatlanul ősi rítusokat, áldozati szertartásokat mutatott be. Furcsa, emberszerű de hüllőkhöz hasonló teremtmények végezték istentiszteleteiket az ismeretlen művészek által kifaragott borításokon. A legtöbb jelenet egy krokodilfejű ám embertestű lény előtt térdeplő hüllőembereket ábrázolt akik buzgó imádságba mélyedtek. Egyiken másikon egy förtelmes, obszcén szertartás rajzolódott ki amin, furcsa emberszerű majmokat taszítanak egy verembe a lények. Az ismeretlen művészek hihetetlen realizmussal jelenítették meg a sosem volt gyíkemberek őrült tobzódását és a majdnem emberi áldozatok halálfélelmét. Megborzongott, sietve tovább indult remélve hogy megleli a kiutat ebből a rémálomból. Pár száz méter után egy málladozó csigalépcsőhöz ért ami lefelé vezetett. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de még mindig jobb volt mint visszafordulni és újra elmenni a krokodilfejű istenség domborműve mellett. Azok a képek szinte éltek évszázados koruk dacára. A fiú lassan, vigyázva indult el a mélység felé, óvatosan lépkedett nehogy megcsússzon a nedves köveken. Pár lépés után áthatolhatatlan stötétség vette körül. Ahogy a falat tapogatva lefelé haladt a lépcsőn egyre lejjebb, azt vette észre, hogy eltűnik a téglaborítás és tömör sziklának adja át a helyét. A lépcső pár méter után a sziklából volt kivágva, furcsa módon olyan érzést keltettek a fokok mintha a mesterek nem fentről lefelé haladva alakították volna ki őket, sokkal inkább tűnt úgy, hogy a lépcsőket alulról vájták ki. Hogy micsoda istentelen módon arra Dionüsz gondolni sem mert. A lépcsőknek úgy tűnt sosem akar vége szakadni, lassan elszédült a folytonos keringéstől a sötétben. Kezdett rosszul lenni, úgy érezte ritkábbá válik a levegő, átadja helyét más gázoknak amik a föld mélyén gomolyognak. Úgy tűnt zsákutcába jutott, ennél lejjebb menni értelmetlen lett volna, egy idő után eszméletét vesztené és sosem ébredne fel többé. Hirtelen hangokat hallott, hangokat amiktől feltámadt lelkében az ősi rettegés, amely minden emberszabásúba belekódoltatik születése előtt. A történelem előtti idők félelme az ismeretlentől. A hangok lépések koppanásai voltak a sziklán, lépéseké amik egyre közeledtek felfelé a csigalépcső mélységbe vesző vége felől. Furcsán koppantak, mintha karom súrlódott volna a kőhöz. Ritmusukban és visszhangjukban nem volt semmi emberi, mintha valami négylábú förtelem Hakkar erdeiből erre tévedt volna. Dionüsz orrát megcsapta egy furcsa szag, tömény zsályához hasonló illat amint felkúszik a lépcsőn, határozottan erősödve ahogy a koppanások egyre közelednek. A végső eszeveszett futását azonban nem ez váltotta ki, hanem egy beszédfoszlány ami megütötte a fülét. Emberi szavak voltak, a város végzetéről beszéltek. Arról, hogy hamarosan ideje visszasüllyednie a habokba amiből született, mert lakosai degeneráltakká váltak. Nem méltók az ősi istenek eme megszentelt helyén élni tovább. Dionüsz felismerte a beszélőt. Atal Zathur főpapja volt, aki a központi mecset tetején lévő minaretből kiáltotta minden nap a huszonhét zsolozsmát az istenek tiszteletére, a város megbecsült vezetője. Egy hang felelt neki, testvérének szólította és azt mondta, a város a következő hajnal előtt visszasüllyed az istenek nyughelyére, a föld bölcsője megőrzi majd amíg újra méltó lakosaira nem talál. Azonban ebben a hangban a legcsekélyebb emberi vonás sem volt, határozottan olyan torok adta ki aminek semmi köze az emberi anatómiához, hangképző szervei felfoghatatlanul idegenek és förtelmesek lehettek. Ekkor a fiú futni kezdett felfelé, lélekszakadva rohant, botladozva a furcsa geometriájú fokokon. Mögötte felkavarodott a levegő, furcsa szél keletkezett, mintha valami hatalmas test indult volna meg felfelé a pokolbéli alagútban. A folyosóra visszaérvén az ifjú nem lassított léptein, rohanva hagyta maga mögött a groteszk, nem evilági domborműveket és a helyet ahol az aknába zuhant. Hosszú óráknak tűnő percek izomszaggató futása után elérte a folyosó végét a másik irányban, nem is kellett volna sokat haladnia ha esése után erre indul. Egy fénykört látott maga előtt, a katakomba végét, ami a semmibe nyílt. A meredély szélén visszatántorodott, a városfal alatti mocsárhoz jutott. Ködös kipárolgás takarta el a felszínt, nem tudta milyen magasan lehet. Azonban gondolkodás nélkül ugrott és a gondviselés, vagy az istenek szeszélyéből pont egy vízgödörben ért földet. Kikecmergett az iszapból és hátra sem nézve indult meg az erdő felé. Tudta ebbe az elátkozott városba visszatérnie értelmetlen, másnap pirkadatkor már az ördögök emésztik a pokolban.

Így hát nem épp könnyű szívvel parancsolta össze embereit a feladatra, és miközben erőtől duzzadó csataménje hátára pattant, önkéntelenül is elgondolkodott egy pillanatig, vajon miféle erőkkel szövetkeznek feljebbvalói, kiktől jöhetnek az efféle furcsa parancsok.

Fekete Fellegek - 2. rész >>

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.