Félix és Árnyék
2010.02.06. 02:05
- Nos, véleményem szerint, mostani helyzetünk több, mint aggasztó kedves Árnyék. Mondhatnám cseberből vederbe kerültünk - Felix miközben ezt mondta fél szemével kikukucskált kalapja karimája alól, felnézve a nálánál három fejjel magasabb sorstársára. Amaz lenézett rá, elfordítva csuklyás fejét a felettük lévő nyílásról, amin át ide kerültek. - Határozottan egyetértek, mélyen tisztelt Felix úr, de fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy kifejezetten szar hangulatban vagyok, ezért kérem mellőzze a felesleges szóvirágokat. Ezenfelül megkérném, hogy bár minden tiszteletem a tudományáé kérem most tartózkodjék tűzgyújtó képességének használatától, mivel ez nem kívánt feltűnést okozna, ami jelen helyzetünkben kissé kellemetlen lenne. -Felix elfújta az apró lángot mutatóujja végén és kémlelni kezdte vaksi szemeivel a sötét üreget ahová kerültek. Árnyék végighúzta csontos kezét a bordás fal hullámain. - Enyhén dohos, kissé féregjárta. Hmm, hiányzik az a meghatározhatatlan kisugárzás és enyhe bűz és máris egy otthonos kriptára hasonlítana. Szinte elfeküdne itt az ember, nem igaz kedves barátom?
- Ne személyeskedjen Árnyék! Figyelmeztetem, hogy bár múltam nem teljesen makulátlan, káros szokásaimmal immár végleg felhagytam. Sok mindenre képes az ember, ha szerelmes, ön is tudhatná. -
- Főleg ha egy Ghoulba… - Árnyék félreugrott egy kicsapódó nyílvessző elől és jó négy méter magasan a nyálkás falba vájta körmeit. - Bassza meg! -
- Nocsak! Érdekes csapdaszerkezet, azt kell mondjam indiai jegyeket visel. Figyelje meg a lő nyílást rejtő kígyószáj kimunkálását, a fal bordázatába rejtett, kioldókövet, milyen szépen beleolvad a domborművekbe! Csodálatos munka. - Felix hátratolta cilinderét és zsebébe nyúlt, majd csalódottan húzta ki gyűrűkkel díszített ujjait a mellényéből. - Elfelejtettem, hogy tisztelt vendéglátóink elkobozták a szemüvegem mielőtt erre a kis kalandtúrára küldtek volna minket. -
- Hah! Kérem vegye kissé komolyabban a helyzetünket miszter. Ez a labirintus sokkal kellemetlenebb meglepetéseket rejt még, mint ez a kis játékszer itt. - Kiköpött a kőkígyó felé és leugrott a falról. Egy elnyújtott ellipszis egyik csúcsában álltak, oldalt szabályos közönként kör alakú folyosók nyíltak minden irányban. A félhomályt enyhén fluoreszkáló penészfoltok okozták, sápadt, hullaszerűvé téve Felix barna, cserzett arcát göndör haja alatt. Árnyék arca homályban maradt fekete csuklyájának rejtekén. Csak macskaszeme csillogott a sötétben. Az egyik jobboldali járatból, mély, hörgésbe fulladó morgás hangzott fel. - Nos, most már tudjuk merre NE menjünk! – A fekete köpeny meglebbent, ahogy a férfi belelépett a fal síkjába. Árnyék odasiklott az első nyíláshoz és kissé kiemelte fejét a síkból. – Ön nem jön kedves uram? -
- Nem minden üvölt ami veszélyes, ezt jól jegyezze meg! - Felix a férfi háta mögé mutatott. Árnyék odafordította a fejét és épp idejében húzta be a falba az odaugró, csupa fog és karom lény elől. A borzszerű, de jóval vékonyabb lény nyekkenve puffant a gombaemésztette kőfalon. Csupa fog szája felett zöldes szemek izzottak, a folyosó plafonjáról fajtársainak tucatjai csüngtek, karmukkal kapaszkodva. - Most el kéne egy kis tűz! - Felix a mohón vicsorgó, apró lények felé fordította tenyerét, és méteres lángcsóvát küldött feléjük, a vezérállat hátán megpörkölődött a szőr, de semmi egyéb jelét nem mutatta annak, hogy megsérült volna, sőt kiugrott felé. Felix vasalt csizmájának orrával rúgta a szörnyet a falnak, úgy, hogy az tompa reccsenéssel és törött gerinccel zuhant a padlóra. - Nos gerincük az van, ha már a tűz nem fogja őket! Ön jön kedves Árnyék. – Magasra emelte a tenyerét és a lángok hosszú árnyékot rajzoltak a borzoknak. A torkos kis szörnyek felborzolták a szőrük és ugató morgással rávetették magukat. A köpenyes ekkor csusszant le a falról és a padlóból kiemelkedve a lények árnyékaiból felnyúlva elroppantotta a gerincüket, mind a tizenkettőnek. Visszahúzta megsokasodott karcsápjait eredeti alakjába és kilépett az ovális közepére. – Ezzel megvolnánk. – Jelentette ki. – Hogyan tovább kedves Felix? Úgy vélem ezen az úton kéne elindulnunk. – mutatott a járatra a háta mögött. – Most, hogy elintéztük a lakóit nyugodalmasabb lesz a továbbhaladásunk.-
- Szóval úgy véli… Kedves barátom, véleményem szerint azaz út egy földalatti járatokkal zsúfolt fészekbe vezetne minket, teli ezekkel az oktalan bestiákkal. Amennyiben kíváncsi a véleményemre, a részemről azt az útvonalat javasolnám ami nem a biztos halálba visz. -
- És melyik lenne az? – Kérdezte ingerülten Árnyék, kezdett elege lenni a halogatásból.
- Amerről a léghuzam jön. – Mosolyodott el Felix, kivillantva köszörült, kannibálfogait és megmozgatta az ujjain táncoló lángokat amik mind balra hajoltak el. – Pontosabban arra kedves barátom. – mutatott a jobboldalra lévő második nyílásra.
Óvatosan indultak el a kanyargós járatban, a falakon néhol megkeményedett gyantaablakok voltak, rajtuk keresztül egészen különböző járatokba láthattak, néhány különösen tiszta borostyánkövön át pedig még lakóikat is láthatták. Az egyik helyen egy az előbbiekhez hasonló borz nézett rájuk kíváncsian a sárgásan csillogó padlóüvegen át. Máshol csövekként a falba ékelődött gyanta erekben úszó, vak, kígyószerű halakat láttak elsuhanni. A fény hol erősebb, hol halványabb volt, a penészgombafoltok száma szerint. Az alagút csavarodott és televolt szintváltozásokkal, egy két helyen pedig szinte összeért egyéb járatokkal, de ezek a helyek mindig gyantafallal voltak elzárva. Egy helyen Felix megpróbálta megolvasztani a falat, de kudarccal járt, a legnagyobb lángok is csak kissé megolvasztották és tejüvegszerű tették a felszínüket. - Mit gondol tisztelt uram? Itt ön a szaktekintély, amennyire ismeri a Valkűrök családi történetét, igazán mondhatna pár dolgot erről a szeszélyes halálcsapdáról is amit ők játéknak neveztek. - nézett Árnyék kérdőn Felixre. - Vagy nem így van? Azt hittem elég mélyen beleásta magát a családi kriptába ahhoz, hogy efféle információi legyenek. -
- Valóban fogyasztottam az elhunytakból, emiatt a sajnálatos tény miatt kerültem szorult helyzetembe. A Völkűrök, tudni illik így ejtik a nevüket kedves Árnyék. - Amaz kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá, a csipkelődés hidegen hagyta, épp, hogy csak képes volt elviselni ennek a hullazabáló, piromán pszichopatának a jelenlétét, nem tartotta méltónak arra, hogy megsértődjön rá. -Szóval a Völkűrök voltak oly előrelátók, hogy tartósították halottaikat, így megkell mondjam egészen ízletes, bár kissé avas agyakat volt szerencsém megkóstolni. -
- Térjen a tárgyra ha megkérhetném és kíméljen meg a gusztustalan részletektől! -
- A lényeget akkor: Ez egy kelta életfa egykori helye, mi valószínűleg az ősmasszívumig nyúló gyökérzet egykori helyén kialakult alagutakban vagyunk. A fát egy sárkány lehelete pusztította el még a druidák idején. A fa elpárolgott és ezeket a szétágazó járatokat hagyta csak maga után a földben. Mikor a Völkűrök megérkeztek és beolvadtak az emberek közé, ezen a helyen építették meg első palotájukat, amit persze hamarosan követtek a világ minden táján felbukkanó kastélyok. Ők voltak a várépítés úttörői, minden erődítmény alapjainak megalkotói, történetük mélyebbre tekint vissza mint azt bárki hinné, még az első piramisok … - Árnyék türelmetlen köhintésére, Felix észbe kapott és folytatta. – Mint azt elmondtam, a hely az egykori életfa gyökereinek lenyomata. Mint az köztudott az életfáknak egy vagy több gyökere a föld fölé emelkedik, itt sarjadtak a gombák ősei a teremtés kezdetekor. Egy ilyen helyre igyekszünk ahol egy kis szerencsével felszínre vergődhetünk. Bár megkell valljam erre nem sok esély van, mert a balzsamozott ősök emlékein rágódva egyetlen esetre sem emlékszem amikor ez valakinek is sikerült volna. -
- Akkor hát mi leszünk az elsők. – Azzal a fekete csuklyás megindult a sötétségben, az alacsony, cilinderes kis töprengés után követte.
- Nos, megkell valljam erre nem számítottam, még itt sem. Még azt sem tudtam meg magát miért dobták ide le, engem a családi kriptában kaptak el, de önt, azt hittem afféle nyomozó vagy mifene. Rossz ügyben szaglászott mi? – Felix cigarettára gyújtott és nézte miként nyeli el végleg Árnyékot a falon lévő démonszáj. – Egyértelműen azték! Egyedi darab, biztosan ön is látta mielőtt elnyelte volna. Szegény barátom, nem tudhatta, hogy az ajtót nem mindig a kilincsnél kell keresni...- Észrevette, hogy magában beszél és elhallgatott. A kőszáj mögé nyúlt és elmozdított egy kallantyút ami mozgásba hozta a kijáratot záró kőlapot. Az alagutat fény árasztotta el, a nyíláson át egy sziklás ösvényre lehetett látni, zöldellő kőrisfák alatt. Mielőtt kilépett volna a fényre megemelte kalapját a vigyorgó démonfej előtt, aminek szájában újra ott volt a megbűvölt kilincs. – Végül is igazad volt, de csak én jutottam ki. -
A csipkés toronyban álló alak elvette szemétől az arannyal futtatott messzelátót. – Ez jó lecke lesz neki, bár én még mindig azt mondom uram, hogy meg kellett volna ölnünk azért a hallatlan sértésért amit elkövetett. – A mögötte tornyosuló sötét alak halkan válaszolt. - Lesz még rá lehetőségünk Valoran, de most nagyobb szükségünk van rá élve. Az úrnőnek tervei vannak vele.-
- Igenis Lord Valkűr.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek