Szilánkok a tükörből - Az ivadék
2010.08.31. 19:19
Kiléptem a fák közül, a lenyugvó nyári hold haldokló fénye mély árkokat vésett az arcomra. Meztelen felsőtestem izzadtságtól ragadt, a rám tapadt földben fenyőtüskék keveredtek valami fekete folyadék megszáradt csomóival. A jobb kezem elsorvadt ujjait az ingem maradványaiba csavarva a mellkasomhoz szorítottam, balkezem szinte gépiesen felemelte a vadászkést, amit azóta szorongattam mióta a fekete fenyők közé léptem alkonyatkor, majd lecsapott vele. Lemetszette élettelen jobbomat és elvágta a rothadás útját, ami lassan de biztosan kúszott felfelé karomon. A seb nem vérzett, vér nem volt már a testemben. Por ömlött a fekete földre, lassan betemette a megtépázott ruhadarabba göngyölt valamit, ami egykor azokat a gyönyörű tájképeket festette a hegyről és a lábainál megbúvó sötétkék tóról. Sosem foghatok már ecsetet, nem meríthetem meg a festékben, s nem húzhatom ki vörössel a napnyugta sugarait a jégkék csúcsok felett. Talán jobb is így, hiszen ha egy másik művész meglátja eme tájat, ha megragadja a hegyoldalban hullámzó fenyves zöld smaragdjának ragyogása, netán kedvet kap hozzá, hogy felkeresse ezt az ódon zugot itt a világ tetején. Velem is így történt, egy fényképen láttam a tavat, nagyanyám temetése után. Elmentünk a régi házhoz, kinn messze a várostól, egy nevesincs falu utolsó házához. Összegyűlt a rokonság, hogy elosszák a megboldogult földi vagyonát. A képet egy kis faládikában találtam, még nagyszüleim nászútján készült. Borzongató volt belegondolni a történtek fényében, hogy anyám talán ennek a feneketlen tónak a partján fogant. Arra a pillanatnyi gondolatra, hogy nagyanyám a fenyvesben vesztette el a szüzességét, agyam sikoltva nyomta meg a vészcsengőt, túl sok volt neki az események láncolatának végiggondolása. Túl sötét volt a kút ahová a láncszemek vezettek, túl súlyos a dolog, ami a szemekhez kapcsolva lógott a mélyben. A dolog, amivel végeztem, ami mételyezte a helyet, ami a rémálmokat okozta elpusztult. A gyermekeket felfaló sötét, anyákat megrontó köd. A lappangó pestis, a lesben álló rettenet. Elpusztítottam, s majdnem vele haltam én is. Küzdelmünkre nem emlékszem, talán jobb is így. Csak egy valamiben reménykedek, lelkem utolsó szilánkjának minden erejével. Remélem nem egy ivadéka végzett a szörnnyel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
WAR89 2010.08.31. 19:23:25
Remélem lesz folytatás
Utolsó kommentek