Hajnalban
2010.06.02. 01:43
Hazaértem, végre! Beáll a HÉV a megállóba, leugrom róla, a cipőm körül felfröccsen a víz, megcsillan rajta a sárgás lámpafény. Így munkából hazafelé, izzadtan, koszosan hajnali fél egy fele olyan, mintha nem múlna az idő. Mintha egy szemerkélő esővel vert szigeten állnék, a halogénlámpák sápadt fénybe vonnak és a szemüvegkeretem mindenáron leakar csúszni az orromról. Olyan semmilyen a táj, nem látok túl távolra, az úttest csillog a nedvességtől, a sarki bolt neonlámpája pedig egy magányos alakra vetül, aki a sínek és a járda közt ácsorog. Na bazmeg, de nem hiányzik most egy zombi harapás... sem valami részeg, aki csak ötven forintot akar kölcsönkérni egy kis borra. Csak egy ágy kell és négy fal.
Tudomást se veszek róla, még akkor se amikor felém indul... na leszólított, persze megállok, mert még hulla fáradtan is kibaszott rendes srác vagyok. Csak tudnám minek.
Meglátom az arcát, egy idős néni az, ősz haja, mint valami kis suba ül a fején, fázósan összehúzza a kis mellénykéjét. Azt mondja eltévedt és nem tudja hol lakik, nem tudja hogy került ide. Előveszem a legmegnyugtatóbb ábrázatom és megkérdezem nem emlékszik, esetleg mégis valamire? János utca... a János utcában lakik, de nem tudja milyen János. Remek, agyam fáradt kerekei tiltakoznak a kései zaklatás ellen, de azért készségesen forogni kezdenek mikor beléjük rúgok. Akkor felhívom a rendőrséget:
Halló? Igen, egy szerencsétlen balfasz vagyok, a Gödöllői Rendőrkapitánysággal szeretnék beszélni, igen köszönöm várok... Igen, halló, találkoztam egy idős hölggyel itt a Palotakerti HÉV megállóban, aki azt mondja, nem tudja, hol lakik. Gondoltam maguk tudnának segíteni.
Gondolta?
Reméltem...
Jó várok. Észbe kapok és a néni hátára terítem a kabátom, hálásan megköszöni és apró kis kezével összébb húzza magán. Próbálok pár megnyugtató szót kipréselni magamból, de nem igazán megy. Állunk ott egy kicsit és kezdem rosszul érezni magam. Sejtem, hogy miért, de egyenlőre elnyomom. Megérkeznek a rendőrök, felveszik az adataim, a hangom megcsuklik, amikor a nevem kérdezik, elszégyellem magam, még ezt sem tudom rendesen megcsinálni, egy kibaszott bemutatkozás sem megy. Megköszörülöm a torkom és határozottan felelek a kérdésekre, ez kissé visszaadja az önbizalmam. Ezután a nénihez fordulnak és kikérdezik, mindenre azonnal válaszol, az anyja neve, születési hely, születési dátum... 1929, mást nem jegyeztem meg, de ez bennem maradt. Szentséges ég!
Elviszik a hölgyet, én elköszönök és hazafelé indulok az éjszakában.
Szomorú vagyok, azon jár az eszem, hogy a néni mindent milyen pontosan tudott, csak azt nem hol lakik, élnek-e rokonai, szed-e gyógyszert. Egyedül, elveszetten ácsorogni az éjszakában és várni, hogy valaki megáll és segít...
Eszembe jut az árny, ami átkarolta a derekam, amíg a néni a kezembe kapaszkodott a szemerkélő esőben, csókot nyomott a nyakamra, azt suttogta; büszke vagyok rád. Aztán az árny semmivé foszlott és a magány démona a fülembe kacagott.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek