Elveszett lelkek paradicsoma - A paradicsom partizánjai
2010.11.02. 22:22
Hát a kis híd nem volt akkora szám végül is… Eltoltunk egy jointot a közepén, néztük az alattunk elúszó faleveleket. Szép narancssárga levelek voltak, az egyiken egy béka ült, szájában egy szivarral.
- Hogy mi van? -
- Te nem láttad Rák? -
- Mit? -
- Azt a békát… ott… eh. Mindegy. -
- Inkább passzold a cigit. -
Viszketett a tetoválásom, de nem vakartam meg. Élveztem, hogy zavar. Élveztem, hogy kaparja a torkom a füst. Lenéztem a kezemre. A tegnapi vágások még látszódtak. A borotvát viszont elhagytam valahol egy lépcsőházban. Már nem emlékszem merre. Azt tudom, hogy felmázoltam a véremmel a falára, hogy „az élet csak egy álom”. Az is volt.
- Lassan léphetnénk – mondta rák. – Azt mondják érkezett pár új arc, lent lesznek a kocsmában. -
- Megnézhetjük… de a film? -
- Szarj a filmre, ott igazi nők lesznek, nem vászonra vetítettek. -
- Kéne szerezni egy kis acidet. -
- Fenét, beverjük ezt az üveg rumot itt ni. – csapott a viharvert táskára Rák. – Aztán elhúzunk és szerzünk fegyvereket. -
- Benne vagyok! – Vigyorodtam el. Nincs is jobb időelbaszás a céltalan ámokfutásnál.
A rumot a kocsiban ittuk meg. Ütött, de kellet még valami, Rák váltig állította, hogy ha még látsz nem vagy készen az estére. Így hát útba ejtettük a partizánokat.
Róluk az jutott eszembe, hogy Úr Isten, lehet, hogy én kikerülök innen valaha, de ők itt fognak megaszalódni az örök nyárban. A testem valahol a valódi világban lebegett és csinálta a napi rutinját. Zombiként sodródott ismerős arcok között. Sört döntött magába, és hangosan énekelt, de hangja üresen csengett, s bár senki sem látta rajta, idekívánkozott ő is mellém. Az őrület kis szobájába, ami végtelen volt, dugig tömve a felejtés kábítószereivel. Én talán kikerülök innen. Talán meglátom a ragyogást egy mosolyban. A szépség és a boldogság esélyét egy érintésben. Egy csókban… De ők halottak. A szó minden értelmében. Életük célját elvesztették, örökké egy hamis álom halott darabkái közt ülnek, szivarozva, terveket szőve, amik sosem valósulhatnak meg. Ők a bentlakók, a Paradicsom partizánjai.
Egy kis fűkunyhó mellet üldögéltek a parton, az öbölbe torkolló folyó partján. Egy ősrégi rádiót hallgattak, közben söröztek és a fegyvereiket tisztogatták. Fegyvereket, amiket sosem sütöttek el. Bánatos, halott arcukban nem volt szem. Üres gödrökkel néztünk szembe, amikben csak fájdalom tükröződött. Még Rák is bekussolt, ahogy megálltunk mellettük, pedig egész úton egy Jimmy Hendrix dalt énekelt orrhangon. Vettünk tőlük egy nagy zacsi füvet, egy RPG-t és két Kalasnyikovot. Ahogy elhajtottunk hátranéztem és elszomorodtam. A remény hiánya a legrosszabb, gondoltam.
Rák, bár legtöbbször nem mutatta, valójában nagyon érzékeny lélekkel bírt. Mondhatnám úgy is a kemény páncél törékeny belsőt takart. Láttam rajta, hogy elszomorodott. Rágócskái csüggedten lógtak. Tekerni kezdtem, azon gondolkodtam, ma vajon mibe haljak bele, teljesen elkalandoztam. Egy mély sóhaj térített észhez. Barátomra néztem, aki bánatos szemekkel bámult rám szalmakalapja alól.
- Te miért vagy itt? -
- Tényleg kíváncsi vagy? – Először arra gondoltam elterelem a témát, vagy elviccelem. Azt hittem ugratni akar és az lesz a vége, hogy; „Dehogy azért, hanem hogy jól benyomjál velem! Hahaha!” de elég volt egy pillantás a szemébe és rájöttem, komolyan érdekli a történetem. Elmondtam neki.
Mikor befejeztem, elfordult és mereven a kormányra bámult. Aminek valahol örültem, mert a sírás kerülgetett és nem mellesleg nyolcvan körül hajtottunk a történetem alatt és egyszer sem nézett az útra. Sokáig utaztunk hangtalanul, még a motorzaj is mintha elhalkult volna. Láttam rajta, hogy többször bele akart kezdeni a saját történetébe, de mindannyiszor csak egy sóhajra futotta tőle. Nagy sokára megszólalt, ekkor már a város neonlámpái alatt hasítottunk, a nap épp most fulladt a tengerbe előttünk, ahogy rákanyarodtunk a kocsmához vezető útra. Elhúztunk Annymar szalonja előtt, majd egy kis park és egy metróállomás előtt, amiket, szinte biztos voltam benne, csak én hallucináltam.
- Öregem, megértelek. -
- Tudom. Jó, hogy találkoztunk. -
Nem válaszolt csak mosolygott. Szavak nélkül is tudtuk. A füves zacskó ekkorra már igencsak megcsappant. Elővettük hát a rakétavetőt és a mozgó autóból lőttük a házakat. Nem jött rendőr, nem szóltak szirénák, csak a robbanások fülsiketítő robaja és az őrült röhögés hallatszott, ahogy szétlőttük egy görög szobor faszát a főtér szökőkútjánál. Aztán meghallottuk a zenét. Úgy áradt felénk, mintha a levegő maga volna a gitárhúr, amit Isten penget. És ember, baszott jól játszott.
- Mi van, ma élőzene van? -
- Úgy látszik! -
- Nagyon jól tolják. Tuti valami szívbajos rocklegenda ugrott be két üveg JackDaniels között. – Rák jót nevetett a saját poénján, én már nem annyira.
Én emlékszem milyen volt ide megérkezni. Felébredtem a szerelemnek csúfolt hamis buborékból, s magamba ittam a saját fájdalmam. Megtöltött és túlcsordult, elárasztotta a lelkem, kioltotta a szívemben a lángot. A parázs még sokáig megmaradt, minden szellő, minden ismerős illat felizzította kicsit. De nem volt a régi, nem volt meg a párja, a másik tűz, ami kacéran táncolt vele. Az izzás, ami fűtött és átjárt, amitől a téli éjszakák meleggé és bársonyossá váltak. Eltűnt. Kialudt. Az én lángom hiába kereste, hiába sikoltotta teli éjjelente az üres koponyámat. Hiába nyúlt érte, esdeklőn, vérző tenyerét mutatva, a másik láng a sötétségbe veszett.
Maradtak a drogok. Halvány, kopott fénymásolatai egy elmondhatatlanul szép festménynek.
- Itt is vagyunk, nyomás befele haver. Hé ne hagyd itt a fegyvered! Azé! -
- Ez a szar dög nehéz. -
- Akaszd a szíjat a válladra, amúgy sem lesz ilyen nehéz, ha kilőtted a tárat. -
- Ez a zene egyre durvább. -
- Ja, elég elszállós muzsika .-
Beléptünk és megláttam a legszebb lányt, aki csak létezik. Ott táncolt a színpad előtt. Nem tudom kik játszottak. Nem láttam Rákot többé, nem láttam magamat sem. Csak a lányt, ahogy ott táncolt, vörös haja úszott körülötte, mint egy bárányfelhő. Karcsú lábain szinte lebegett a parkett fölött. És mosolygott. Az a mosoly pedig a szívembe hatolt, a halott parázs meglobbant. Emelkedni kezdtem, közben végig a lányt néztem. Ledobtam a puskát a vállamról. Nem volt többé szükségem rá. Ma nem fogok meghalni. Kiszórtam a drogokat a zsebemből. Emelkedtem és a tudatmódosítók úgy hullottak ki belőlem, mint egy tölgyfa levelei, lassan keringve, majd földet érve. A lány felnézett rám és én belenéztem a szemébe. Láttam, ahogy átölel, megcsókol és én visszacsókolok. Beletúrt a hajamba és én felkaptam, gondolatban pörögtünk. Éreztem, hogy minden, amit kívánhatok újra ott van előttem, csak ki kell nyújtanom a kezem. Lassan minden elmosódott, éreztem, hogy hazamegyek. Még utoljára visszakiáltottam Ráknak:
- Odaát megvárlak! -
Szerző: Oidipus Prime
4 komment
Címkék: rák elveszett jack daniels lelkek oidipus partizánok paradicsoma
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Geldrin · http://geldrin.deviantart.com 2010.11.02. 23:45:12
oPPÁRÉ 2010.11.05. 20:04:22
Utolsó kommentek