Ím elkészült az első befejezett, hosszabb történetem. Ha szabad azt mondanom novellám.
Ha esteleg egyben kívánja valaki elolvasni, felteszem így is. Jó szórakozást hozzá!

A terem, amibe az ifjú belépett a zöld ajtókon át félhomályos volt, ablakai elfedve, súlyos függönyökkel letakarva bújtak meg a roppant oszlopok mögött, amik alátámasztották a hatalmas, elefántcsonttal borított kupoláját. Kövezete jádéból és atlantiszi márványból volt rakva, mintázata egyszerre volt szemétgyönyörködtetően tökéletes és viszolygáskeltően idegen. Ismeretlen motívumok, ezer éve kihunyt csillagok térképeinek tűnő, bonyolult jelek sokasága. A jádekövek halványan pulzálni látszottak, ahogy a fiú elhaladt köztük, érezte a borzalmas mágiát, amit a halott anyaghoz kötöttek Lemúria barnaszakállú, rézkoronás mágusai egykor. Füstölőillat szállt a levegőben, keverve valami tompa, súlyos dologgal, ami megülte a termet. Varázs és bebörtönzött istenek aurája lengte körül az egész csarnokot, megragadva, befalazva az elsötétített helyiségben, egy erős akarat szolgálatában. Az úr, a kéz, amelyben a hatalom láthatatlan fonalai egybefutottak egy trónon ülve várta Pahlawant.

Pahlawan szemét elvakította az égi szekér lángjainak ragyogása, dermedten állt a bajnok és a gyönyörű hajtó mögött, akikről eddig még sosem hallott. Az aprónépek legendái az erdőkkel foglalkoztak, a szellemekkel és a fákkal. A szavannák és sivatagok istenei és népei távoliak, idegenek voltak számára, a gyönyörű női alak, akinek párducéhoz hasonló, kecses vonásai lenyűgözték a fiút, szintén ismeretlen volt neki. A Rompok a bokájához húzódtak, remegve összekapaszkodtak, ahogy a harci szekér átrepült a végtelen mezők felett. A fekete kontinens folyói és hatalmas állatcsordái összefolytak a távoli mélyben alattuk, a gigászi elefántok, a négyszarvú antilopcsordák csak apró bogaraknak látszottak, ahogy tovasuhantak a mesebeli táj felett.

Történt egyszer réges-régen, az álomföldek egy sötét, ősi erdejének mélyén, ahol a Kék-Nílus még csak apró zuhatagok és sebes patakocskák kusza szövevénye, amerre a Kuri-kuri madár is csak elvétve dalolja szívfakasztó énekét, egy hatalmas fa kusza gyökerei közt, született egy hős. Egy apró ember, aki épp, hogy meglátta álomföld izzó napjának sugarait a fölé boruló fák leveleinek résein át, máris árván maradt. Anyja belehalt az üldözői elől való menekülés félelmébe és a szülés fájdalmaiba. Ez a kis csöppség, egy alig ember, pedig ott maradt a dzsungel sötét mélyén. A szent végzetfa gyökerei bölcsőként körbefonták, csak ült, szokatlan kék szemével nézett körül az idegen, új világban.

Derrick felkelt a földről, csodálkozásában felhúzta bozontos, barna szemöldökét, ami hiába volt dús, az izzadtság még így is a szemébe csorgott. A kalapja a porban hevert, a délutáni nap ezer kályha tüzével égette a tarkóját. Hátranyúlt a haja széléhez, keze véres, roncsolt szélű sebet tapintott ki a koponyáján. Golyót kapott, az orvlövész a fenyők közül tüzelt, ezt még meg tudta állapítani. Leesett a lóról és elvágódott a földön, furcsa módon nem is fájt, de a lövést még hallotta. Az a piszok gazember nyílván azt hitte a lövése végzetes volt és továbbállt. Nagy hiba volt, meg kellett volna ölnie, a férfi tudta, hogy okosabb lenne, ha továbbállna és meghagyná névtelen ellenfelét abban a tudatban, hogy halott. De Derrick Stonet nem ilyen fából faragták. Tudta, hogy most megkeresi és visszafizeti a tartozást, ólomban.

"Halál a jutalmad, örökös őrület és szenvedés. Prometheus voltál, aki a szerelem lángját hozta le az égből, de keselyűk elé vetettél és azok minden éjjel kitépik a szíved, csak hogy egy lyukkal a mellkasodban ébredj és újra visszanöveszd mire leszáll a sötétség.
Várhatod a valkűrt, aki leszáll az égből és lángoló pallosával elmetszi börtönöd láncait. Te magad túl gyenge vagy, izmaid és akaratod túl kevés, a láncokat csak megszokásból rángatod, tudod, hogy nem eresztenek, önerődből nem szabadulsz. Ha egy torz isten furcsa szeszélye folytán megkönyörül rajtad és csuklóddal együtt levágja bilincsed akkor felszabadulhatsz, de ott marad belőled egy rózsát markoló ököl és egy végtelen könnycsepp nyoma a sziklán. Másként csak az idő vasfoga rágja majd láncaid, míg végül üresen és megtörten térdre rogysz a béklyóid rozsdás halmaiba."

Hazaértem, végre! Beáll a HÉV a megállóba, leugrom róla, a cipőm körül felfröccsen a víz, megcsillan rajta a sárgás lámpafény. Így munkából hazafelé, izzadtan, koszosan hajnali fél egy fele olyan, mintha nem múlna az idő. Mintha egy szemerkélő esővel vert szigeten állnék, a halogénlámpák sápadt fénybe vonnak és a szemüvegkeretem mindenáron leakar csúszni az orromról. Olyan semmilyen a táj, nem látok túl távolra, az úttest csillog a nedvességtől, a sarki bolt neonlámpája pedig egy magányos alakra vetül, aki a sínek és a járda közt ácsorog. Na bazmeg, de nem hiányzik most egy zombi harapás... sem valami részeg, aki csak ötven forintot akar kölcsönkérni egy kis borra. Csak egy ágy kell és négy fal.
Tudomást se veszek róla, még akkor se amikor felém indul... na leszólított, persze megállok, mert még hulla fáradtan is kibaszott rendes srác vagyok. Csak tudnám minek.
Meglátom az arcát, egy idős néni az, ősz haja, mint valami kis suba ül a fején, fázósan összehúzza a kis mellénykéjét. Azt mondja eltévedt és nem tudja hol lakik, nem tudja hogy került ide. Előveszem a legmegnyugtatóbb ábrázatom és megkérdezem nem emlékszik, esetleg mégis valamire? János utca... a János utcában lakik, de nem tudja milyen János. Remek, agyam fáradt kerekei tiltakoznak a kései zaklatás ellen, de azért készségesen forogni kezdenek mikor beléjük rúgok. Akkor felhívom a rendőrséget:
Halló? Igen, egy szerencsétlen balfasz vagyok, a Gödöllői Rendőrkapitánysággal szeretnék beszélni, igen köszönöm várok... Igen, halló, találkoztam egy idős hölggyel itt a Palotakerti HÉV megállóban, aki azt mondja, nem tudja, hol lakik. Gondoltam maguk tudnának segíteni.
Gondolta?
Reméltem...
Jó várok. Észbe kapok és a néni hátára terítem a kabátom, hálásan megköszöni és apró kis kezével összébb húzza magán. Próbálok pár megnyugtató szót kipréselni magamból, de nem igazán megy. Állunk ott egy kicsit és kezdem rosszul érezni magam. Sejtem, hogy miért, de egyenlőre elnyomom. Megérkeznek a rendőrök, felveszik az adataim, a hangom megcsuklik, amikor a nevem kérdezik, elszégyellem magam, még ezt sem tudom rendesen megcsinálni, egy kibaszott bemutatkozás sem megy. Megköszörülöm a torkom és határozottan felelek a kérdésekre, ez kissé visszaadja az önbizalmam. Ezután a nénihez fordulnak és kikérdezik, mindenre azonnal válaszol, az anyja neve, születési hely, születési dátum... 1929, mást nem jegyeztem meg, de ez bennem maradt. Szentséges ég!
Elviszik a hölgyet, én elköszönök és hazafelé indulok az éjszakában. 
Szomorú vagyok, azon jár az eszem, hogy a néni mindent milyen pontosan tudott, csak azt nem hol lakik, élnek-e rokonai, szed-e gyógyszert. Egyedül, elveszetten ácsorogni az éjszakában és várni, hogy valaki megáll és segít...
Eszembe jut az árny, ami átkarolta a derekam, amíg a néni a kezembe kapaszkodott a szemerkélő esőben, csókot nyomott a nyakamra, azt suttogta; büszke vagyok rád. Aztán az árny semmivé foszlott és a magány démona a fülembe kacagott.

Adj egy fegyvert s hozzá töltényt és adj egy célt amire lőhetek...

Ízelítőül, a Súrlódások c. novellából, az első nap.

A hegyekben voltunk, egy szerpentinen autóztunk, minden tökéletes volt. Aztán egy erős fény szinte megvakított, fehér hullámként gördült át a dombokon és csapott le ránk. Utólag nem emlékszem semmilyen hangra, a húgom azt mesélte borzalmas, fülsiketítő hangorkánba kerültünk. Én csak a fényre emlékszem, fehér, szinte fizikai testként körülvevő fény. Beleolvadtam, a csukott szemhéjamon át is égette a retinám. Azt hittem meghaltam és a túlvilág felé repülök. Elvesztettem az eszméletem.

Petrának, szeretettel

A ház egész kellemes, szinte máris otthonosan érzi magát, állapította meg magában G. Tizenhét éves volt, a szüleivel éppen most érkeztek meg az új lakásukba. Édesapja a városban vállalt munkát, afféle mindenes volt, teleportáló berendezésektől kezdve a házi erőművekig mindent megjavított. Kiugrott űrhajósként nem nagyon akadt számára más munka a Földön. Édesanyja, aki a valódi családfenntartó volt, két keskeny vállán viselte az anyagi gondok és a folyamatos költözések szervezési nyűgjeit, alacsony, vékony nő volt. Álmodóként dolgozott, az agyába kapcsolt miniatűr készüléknek köszönhetően ezrek nézhették az irányított álmait, beleélhették magukat, jobban, mint bármiféle háromdimenziós filmbe.

Sziasztok kedves fiúk és lányok!
Egy jó meg egy rossz hírem van. Kezdjük a rosszal: Egy darabig nem várható frissítés a blogon. Itt jön a jó hír; Mégpedig azért nem, mert egy nagyobb lélegzetű, kb 40 oldalas novellán dolgozom, aminek az alapötletét a minap álmodtam meg. Ha az elkészült egészében akarom felrakni és nem részletekben, utánna visszatérnek majd kiscserkész barátaink meg a többiek. Kitartás és addigis olvassátok újra a régieket és kommenteljetek. Köszi mindenkinek aki olvasott, olvasni fog és időt szán az egészre.

Ja a novella címe valószínűleg Project Apex lesz.

Őszinte hívetek:

Oidipus Prime
 

A fiú belépett a szilfa utcába, ez a közlekedővájat, mert utcának csúfolni igen nagy lódítás lenne, nevével ellentétben egyetlen fát sem tartalmazott. Helyettük azonban dugig volt tömve szeméttel, a főutcára néző vendéglők mocskát tartalmazó konténerekkel, patkányokkal és egy kis tetováló szalonnal. A szalon a „Bávatag Rajzasztal” névre hallgatott, tulajdonosai legnagyobb bánatára. Sajnos a mágikus hirdetőtábla az előzőleg itt létesített független animációfilmes csoport megrendelésére készült, akik a híres, hírhedt Mikiegér és Mussolini kalandjai, című gyermekműsort készítették. A cégtábla neon zölden ragyogott és ellenállt bármilyen átírására vagy levételére irányuló kísérletnek. Miután nem sokkal a szalon megalakulása előtt a nevezett rajzfilm alkotógárdáját egy elégedetlen szülő egy kiméra segítségével szerves trágyává alakította, nem volt, aki kifogást emelhetett volna az ellen, hogy Károlyék átvették a nevet. Olcsóbb volt, mint új cégért csináltatni.

"A félelem az elme gyilkosa, a félelem a kis halál." - Dűne.

Ez így van, de mi van ha magától a jelentől félsz, a saját érzelmeidtől amelyek nem nyughatnak, taszítja őket a téged körülvevő történés, mert mind tudják, ennek nem így kéne lennie. Minden porcikád lázad ellene és az agyad szüntelen rettegéssel szemléli, lám, mi lett az életedből, üszkös roncsok amikből az idő groteszk szobrot állít a boldogság emlékének. Amíg az önvád és fájdalom férgei végül tövig nem rágják és az elfelejtett érzelmek kihűlt hulláin átlépve az agy azt mondja; Meggyógyultam, újra feltudok nézni az égre, anélkül hogy ŐT látnám!

Egy estén, úgy tizenkét éves koromban, egyedül ültem a szobámban, éjfél felé járt az idő, kezemben tartottam Sir Arthur Conan Doyle; Sherlock Holmes és a sátán kutyája című könyvét. Csuda izgalmasnak találtam, keresztapám ajánlotta mikor legutóbb náluk jártunk látogatóban. Azt mondta róla; Olyan izgalmas ez a könyv Peti, hogy mikor én olyan idős voltam, mint te nem tudtam elaludni, mikor olvastam! Igaza volt. Nem jött álom a szememre, bár fáradt voltam már és az ájulás határán jártam nem bírtam letenni a könyvet. Furdalt a kíváncsiság vajon a jó doktor Watson és Holmes fényt derít-e a Baskerville családot sújtó átok nyitjára, vajon mi az a rémséges kutya, ami a környéken garázdálkodik, amikor a sápadt hold feljön a mocsár felé. Ágyamon ülve szinte hallottam a vérfagyasztó üvöltését, ahogy a lápvidéken koslat áldozata után. Agyamban rég eltemetett emlékek kezdtek felszínre törni, egy hat évvel ezelőtti szörnyű megrázkódtatás emlékei.

Stella megkavarta az üstben fortyogó zöldes lét és mivel nem voltak elég nagyok a buborékok amik kifelé szálingóztak belőle, úgy döntött még egy kevés macskagyökeret tesz hozzá. Térült fordult és a konyhapultról leemelt edénykéből porráőrölt hozzávalót szórt az üstbe, erre a forrásban lévő anyag nagyot böffent és egy pillanatra mélyzöld színt öltött, azután hatalmas, rikító lila buborékok röppentek ki belőle. Még fél óra a tűzön és kész lesz.

Két férfi ült a tüskés kérgű fára ácsolt magaslesen, egy alacsony, szafari kalapot viselő alak, térdén keresztbe fektetett duplacsövű puskával és egy magasabb, fekete bőrű férfi egy vadászfegyverrel a hátán. Halkan várakoztak, az éjszaka, mint minden afrikai éjszaka, szinte dübörgött a fülükbe, valahonnét a távolból oroszlánüvöltést sodort a szél, a közeli mocsárban békák kuruttyoltak. A kis fekete tücskök ciripelése összemosódott a szúnyogok zümmögésével, mindketten moszkítóhálót terítettek magukra, Kongó mocsaraiban rengeteg ragályt terjesztő vérszívó röpködött. Malária, mocsárláz, álomkór, egyiket sem szerették volna megkapni. Az égen baljósan ragyogott a hold, ezen a párás vidéken, a fekete kontinens szívében, minden civilizált településtől távol, az ember úgy érezheti visszautazott az időben. A legendák lényei egy ilyen éjjelen egészen valóságosnak tűnnek, a régi mítoszok ködfátyla mintha felszállóban lenne és az élénk fantázia, mesebeli lényekkel népesíti be a sötétséget.

Ahogy beléptem a kapun már tudtam, hogy rohadt unalmas napom lesz. Az épület egy lerobbant szoci építmény volt, undorító és hálistennek ismeretlen stílusban díszített, libafos-zöldre mázolt falakkal. Kapuján kétszárnyú, barnára festett faajtó. Ahogy benyomtam a réz kilincsgombot látszódott, hogy ezt is vagy tucatszor festették már át, a homlokzaton virító felirat is olyan ideiglenesnek tűnt, valószínűleg csak a fohász tartotta a magasban. Továbbképző, ez állt a táblán, semmi több. Megvontam a vállam és táskámat feljebb húzva a vállamon beléptem.

Lélekszakadva rohantam felfelé a lépcsőn, hallottam, ahogy a nagy, melák test utánam vágódik a fordulóban. Mély, torokhangú hörgés szakadt fel nagyapám torkából, aztán lassan elkezdett fölfelé botorkálni, fokról fokra. A tetőtér be volt rendezve, a végében ott ült az unokatestvérem, sértődötten, hegedűjét nyúzva kuporgott a sarokban. Saját játékától nem hallotta, amikor odalent megőrültek az emberek. A családi ebédből vérengzés lett, még láttam, ahogy anyám kimenekül az ajtón, mikor apám és nagyapám rávetették magukat a mamára. A sikoltásoktól rémülten menekültem a szobámba az emeletre. Láttam, ahogy nagyapám vérben forgó szemekkel, nyáladzva veti magát utánam. Hallottam a csontok reccsenését és a nappaliban csapdába esett rokonok kiáltásait.

A leszállóhajó vörös csíkot húzott a bolygó egére, ahogy a súrlódás felhevítette a külső burkát. A benne ülők lengéscsillapított székeikben alig érezték meg a rázkódást. A Jerry nevű kabin beért az alsóbb légkörbe és oldalpaneljei felcsapódtak, fékezőszárnyként működtek, miközben alóluk kivágodtak a hatalmas ejtőernyők. A hengerhez hasonló kabin most már jóval lassabban ereszkedett, kiengedte leszállótalpait és az alján lévő stabilizáló hajtóművek működésbe léptek. Mire földközelbe ért ezek úgy lelassították, hogy szinte lebegni látszott a rózsaszín, hajnali égen. Halk puffanással értek földet a fém rovarlábak és mélyen az agyagba nyomódtak.

A reggeli nap égette a tarkómat, ahogy a fövenyen feküdtem. Az apró szemű, fehér homok a testemhez tapadt, a hátamon izzadtság gyöngyözött. Számban száradt vér sós ízével, kezemben egy törött napszemüveggel ébredtem, egy szál fürdőnadrágban és virágmintás ingben. Ahogy magamhoz tértem és hátamra fordultam zöldnek láttam a napot, mintha egy távoli galaxis színes ködén-át érzékelném a világot. A pálmaleveleken átsütő napfény égette a szemem, visszatükröződött a homokról. Beborított, mint egy zöld lángtenger, egy pillanatra úgy éreztem, soha többé nem fogok más színt látni. Felvettem a kezemben tartott szemüveget. Törött lencséje furcsa, torz darabokra szabdalta a világot, a repedés cakkos villámként szelte át a látóterem. Minden barnássá változott, halványnak tetszettek az alakok, mintha egy ősrégi film utolsó, kifakult kockái peregnének előttem.

"Csónakunk megfeneklett végül, a borzalmas tengeri viharban elsüllyedt hajónk utolsó, megmaradt mentőcsónakja. Mindenünk elveszett a katasztrófában, az értéktárgyaink, szeretteink, az életünk. Mint később megtudtuk mi, magunk is elvesztünk, megszűntünk létezni a régi, zord világban, a hullámverés egy új ismeretlen dimenzió partjaira sodort bennünket. A csodák végtelen kiterjedésű szigetére, az ismeretlen és veszéllyel teli, ám ésszel felfoghatatlan gyönyörök földjére. Az elveszett dolgok szigetére. "

Az elveszett dolgok szigete! Hamarosan következik, csak itt az oidipusprime.blog.hu-n!

Öt bátor űrhajós. Küldetésük új otthont találni a kimerülőben lévő Föld lakosainak. Hihetetlen felfedezést tesznek, életük és ezzel együtt az egész emberiség jövője is veszélybe kerül. Vajon sikerül megmenteniük az emberi fajt? Vajon túlélik azt ami az ismeretlen bolygón vár rájuk? Hamarosan megtudhatjuk!
 

Kiscserkészek! A nagyszerű sorozat folytatódik, csak itt az oidipusprime.blog.hu-n!

"Démoni alak emelkedett ki a szoba sarkában megbúvó árnyékok közül. Lehelete megcsapott az ágyamban fekve, a párnát a fejemre szorítva hallottam, ahogy kifordult ínyéről csorgó nyála halkan a padlóra csöppen. Minden ízemben reszketve meghallottam a hangot ami mélyen az agyamba égett annyi évvel ezelőtt. - Mondtam, hogy eljövök érted! - "
 

Ozirisz kutyái, a régen várt folytatás! Hamarosan, csak itt az oidipusprime.blog.hu-n!
 

Kittemberger Kálmán csapdát állított az ismeretlen lénynek, Dak a közeli törzs egyik fekete vadásza óva inti a lény zargatásától. Kitty nem foglalkozik az intéssel. Vajon ez a hiba az életébe kerül? Mi lehet ez a titokzatos lény ami Kongó mocsarait lakja? Vajon fény derül kilétére? Vajon túléli a nagy vadász a találkozást? Megtudhatjuk hamarosan!

Egy szál lándzsával a mokele nyomán, a történet folytatódik csak itt az oidipusprime.blog.hu-n!

Tartsanak velünk Márciusban is!
 

"Szárnyaim töröttek
Láncingem elszakadt
Kardom csorba és pajzsom behorpadt
Nem vagyok többé harcos szeráf
Bukott angyal lettem
A purgatórium mélyére taszítva
Jöjj le értem gyönyörű valkűröm
Emelj ismét mennyekbe "
 

- Ezen a napon a remény elhagy benneteket! Ezen a napon a csizmátokban haltok meg! Koponyáitok dicső tankjaink lánctalpai alatt porladnak semmivé, lelketek harci lobogónk alatt lehelitek majd ki. Ím eljövend pusztulástok napja, Nurgle dicső serege emléketek is eltörli ennek a sárbolygónak a képéről! Szánalmas császárotok nem véd meg benneteket, hamis istenetek cserbenhagyott! -

Yuki kezdett álmosodni, már éjfél is elmúlt és még mindig nem érkezett üzenet a hajóról. A hírolvasók mosolyogva ismételgették, hogy bizony ez benne van a pakliban egy ilyen hosszú útnál, de most már bizonyára perceken belül hírt fog adni magáról az expedíció. Hajnali kettő felé, nevelője célozgatni kezdett rá, hogy ideje lenne visszavonulni a szobájukba.
- Ne izgulj Yuki, ha hír érkezik a hajóról, de a mai órádat nem fogod ellógni! – összevonta a szemöldökét és szúrósan nézett le rá. – Tudd meg, hogy édesapád külön kérése volt, hogy minden nap meglegyen a szexszuáletikett órád! -

Otthon ülsz, mi? Egyedül a szobádban, nyálazod a cigit, hogy lassabban égjen. Vagy te nem dohányzol? Nézz az ujjaidra. Hülyén áll köztük a joint. Min gondolkodsz? A holnapon? A munkádon, iskoládon? Az életeden? Az ablak csukva van? Nyisd ki, engedd be az éjszakát. Hűvös a levegő, mégis érzem benne a tavasz illatát, ha kicsit odafigyelsz talán te is megérzed.