- Helyes, kérek egy vizuális képet a főmonitorra. – Kilököm magam az ajtón és végighúzódzkodom a folyosó oldalába épített létrafokok segítségével a parancsnoki kabinig. Mögöttem ötvenméternyi folyosó, tízméterenként ajtóval. Csak az enyém világít, a többieket hagyom még aludni kicsit, ezért a szenvedésért megérdemlem, hogy én vessem az első pillantást a nyúl üregébe. Elfordítom a kallantyút a vezérlő ajtaján, ami halkan a falba siklik. Fehéres, szürkés színek uralkodnak a kör alakú helyiségben, amibe belebegek. Öt szék áll legyezőszerű alakban, középen csapóajtó a padlón, amin át a leszállóegység zsilipjébe lehet jutni. Hálóhelyiség és egy kezdetleges konyha csak a raktérben van, a hajót nem huzamosabb itt tartózkodásra tervezték, csak azért építettek bele konyhát, hogy ha esetleg el kéne halasztani a leszállást egy-két nappal ébredés után, a pályaszámítás korrigálása miatt. Beülök a székembe és felkattintom a monitort, a kép először kissé zavaros, de aztán rátolok egy szűrőt és egyből megjavul, talán elállítódott a húszéves állásban. Elgondolkodok egy pillanatra, hogy ha mi az akkori csúcstechnikát használjuk, milyen lehet a mostani a földön? Lehet, hogy már meg is előztek minket?

Amint a kékszemű férfi mosolygós arcáról visszakapcsoltak a stúdióba, Yuki elfordította a fejét a kivetítőről. Fél füllel még hallotta, amint a hírolvasó megismétli a Boy scout és az Ark adatait, összehasonlítják őket egy forgó diagrammon és azt ecsetelik, hogy az új hajó mennyivel gyorsabban fog odaérni a Gaiára. Szemével nevelőnőjét kereste a tömegben, úgy állt ott apró, piros kis ruhájában, mint egy fodros kis szent a lángok közt. Hiába kereste sehol sem látta Tatiana magas, elegáns alakját. Bizonyára megint dorgálást kap majd, amiért nem rangja szerint viselkedett és a képernyőt bámulva lemaradt mögötte. Annyira szerette az űrhajókról szóló híreket, felnővén ő is űrhajós akart lenni. Különösképp a kiscserkészekről szólókat szerette, gyerekszobája magányában gyakran álmodozott arról vajon milyen lehet az űrben repülni, hosszú évekig álmodni. Arra jutott, hogy kicsit olyan lehet, mint meghalni, mégis tudni, hogy majd feltámad. Csodálatos érzés.

Magányos fémdarab úszik az űrben. Némán, lassan, halottan. Hosszúkás, áramvonalas, ám döglött halként siklik hangtalanul a fekete végtelen szféráin át. Mint egy alvó szörnyeteg, bajuszos harcsa, amely a folyó fenekén lapulva vár. Orrán antennák és érzékelők sokasága mered előre, furcsa tapogató karokként a sötétségbe. Ezüstös oldalán, parányi ablak csillan meg, egy messzi galaxis, izzó napjának parányi tükörképe. Tetején kiugró lemezek, meredten állnak, tükörlapocskáik csigalassúsággal fordulva révednek a távoli nap irányába. Gyomrában, soktekercsű áramfejlesztők keringetik, fémtestének vezetékein át az éltető energiát. Hasán beforrt sebekként végigfutó hegek csillannak meg, zsilipek és manőverező hajtóművek kifúvói. Hátrafelé egyre szélesedik, laposodik, míg végül vízszintes, hosszúkás hajtóműveinek sötéten ásító szája is elhalad az üresség tengerének ezen a meghatározhatatlan pontján.

WARNING!!! Előszöris ez csak egy hirtelen agymenés, másodszor elég randán beszélek benne, harmadszor meg semmi értelme. Ha ez nem tántorít el akkor enjoy. :p

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kikötő valahol egy ködös kis ország déli partján. Ebben a kikötőben építették hozzáértő, szakállas mesterek irányítása alatt, nagyhangon kacagó emberek a hajót. Sudár fákat vágtak ki és messze földről szállították ide, hogy a gerincét alkossák. Sűrű, fekete kátránnyal kenték meg őket, lefestették és kicicomázták. Gyöngéd gondoskodással építették, biztos kézzel húzták meg vitorlázatát. Mikor végre elkészült, tervezőjének simogató keze festette fel tatjára a nevét, Annabell.

Kittenberger megtöltötte kulacsát egy közeli patakban, újratárazta fegyverét és megtömte zsebeit munícióval. Egyik hordára már félúton járhatott a camp felé, megbízta, hogy hozza el az elefántlövő puskáját. A másik boy-nak meghagyta, hogy irányítsa útba a megérkező embereket, de csendesen kövessék őket. Ő maga a fiatal harcossal elindult a láp szélénél. Megfelelő helyet kerestek ahol beválthatnak arra a helyre ahol azt a rejtélyes állatot látták. A talaj elég süppedékenynek bizonyult, de az ifjú fekete, macskaügyességgel találta meg a száraz foltokat, fűcsomókat. Egy helyen ahol átvágtak egy patakmedren Kálmán megcsúszott és térdig a sárba merült, a fiú húzta ki szorult helyzetéből. A közelben sütkérező krokodilusok miatt nem lett volna szerencsés sokáig a sárba ragadva maradni.

Dak megmarkolta a lándzsáját, a kemény, simára kopott nyél régi ismerősként simult a markába, sok vadászaton használta már, faragott és színes tollakkal díszített, fémhegyű fegyver volt. Kisgyerekkora óta gyakorolta a lándzsavetést, törzsének legügyesebb vadásza volt és bár mindennél jobban tisztelte az emberi életet egyszer még harcban is hasznát vette tudásának. Még férfivá avatása előtt, a hímoroszlán elejtése előtt, aminek bundájába a hideg éjszakákon burkolódzott, mikor a sápadt hold alatt követte a préda nyomát. Történt egyszer, hogy míg a harcosok a tavon voltak vízilóvadászaton hosszú kenuikban, a faluban maradt idősekre és asszonyokra egy portyázó, ellenséges törzsből származó csapat támadt. Oki’rak a falu bölcse megpróbálta megállítani őket, de legyilkolták.

- Nos, véleményem szerint, mostani helyzetünk több, mint aggasztó kedves Árnyék. Mondhatnám cseberből vederbe kerültünk - Felix miközben ezt mondta fél szemével kikukucskált kalapja karimája alól, felnézve a nálánál három fejjel magasabb sorstársára. Amaz lenézett rá, elfordítva csuklyás fejét a felettük lévő nyílásról, amin át ide kerültek. - Határozottan egyetértek, mélyen tisztelt Felix úr, de fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy kifejezetten szar hangulatban vagyok, ezért kérem mellőzze a felesleges szóvirágokat. Ezenfelül megkérném, hogy bár minden tiszteletem a tudományáé kérem most tartózkodjék tűzgyújtó képességének használatától, mivel ez nem kívánt feltűnést okozna, ami jelen helyzetünkben kissé kellemetlen lenne.

Az erdő, hűvösen és sötéten ásított a völgy túloldalán, esélyként a menekülésre, oltalmat kínálva a rémek elől. Barna törzsű, sokfelé ágazó gigászi fák álltak a sziklákba kapaszkodva. Óriáskígyónyi gyökereik felrepesztették a sziklát, megfogták a talajt, így furcsa növényszigeteket alkottak, apró zöld dombokat a gyökerek tengerében, amik között valódi útvesztő alakult ki. Néhol olyan meredeken emelkedtek ezek a szigetek, hogy szinte falat alkottak az öles törzsek között, néhol csak dombocskák voltak, a mélyedésekben fekete víz gyűlt össze, dülledt szemű varangyok brekegtek. Egy-két helyen patakocska csörgedezett a halmok közt, utat vágva, nem egyszer alagutakat mosva ki magának alattuk.  Dionüsz csapata belovagolt a fák közé, az emberek még mindig rettegtek, hátra-hátra néztek a válluk felett, remélve, hogy nem pillantanak meg semmit, ami utánuk eredhetne a ködön át. A kapitány meg sem próbálta visszatartani őket, el volt foglalva azzal, hogy lecsillapítsa rémült hátasát, aminek oldalán habos verejték gyöngyözött. A lovasok lassan eltűntek az ősöreg, szúvas fák közt, magába nyelte őket a sötét erdő.

Egy találkozóra igyekeztem, titokban, egyedül gyalogoltam a sötét aluljáróban. A metróban csak pár ember lézengett, én mégis minden sarkon csak egy arcot láttam. A nőét, akit megcsalni készültem... újra. Pedig szerettem. Minden ízében szerettem, de amire most készülök, arra nem használhattam az ő testét. Tudtam, hogy nem értené meg ezért sosem beszéltem neki a szexuálmágiában való jártasságomról. Szerelmi életünkben kamatoztattam ugyan néhány fogást, de a valódi mágikus rituálék, mozdulatok és aktusok megmaradtak régi, szintén mágiagyakorló partnereim és köztem.

Teltek a hetek, de nem jutottunk eredményre. A torony lakója nem mutatkozott, a nyílt terepre kimenni mégsem mertünk, félve az idegentől és az esetleges újabb lövöldözéstől is. Az útvesztőszerű járatokat hamarosan kiismertük, de rengeteg szellőző és szerviz-akna futott a falakon belül és a szintek között. A külső gyűrű három szintből állt. A legfölső volt a raktár, és kutatóhelyiségek szintje, a középső körben a szállások és szabadidős termek voltak bár az északi részen, egy nagy szakaszon az egyik leszállóra nyíló ajtó melletti rész tömve volt a fúrófej cseréjéhez hozott alkatrészekkel, amit az incidens felfedezése előtt elindított automata targonca rakodott ki a siklóból. A sárga-fekete csíkosra festett erőgép még mindig ott állt egy nyitott átjáróban, szarvain egy hatalmas fém láda az új fúrófejjel.

Álmodok, belemerülök egy végtelen örvénybe mely körbe-körbe sodor emlékezetem könyvtárában, lesodorva a mindennapok lerakódott porát a hatalmas fóliánsokról. Ősi, belém kódolt, hüllő énem csúszik-mászik, tekeregve egy sosem volt mocsárban. Félelmeim, vágyaim alakot öltenek acsargó szörnyek, mesés, elvarázsolt tájak, szeretett emberek képében. Elmém sivatagának porát imádott szélvihar dúlja fel, szemem megrebben pillám alatt és átadom magam az illúziók valóságának.

Lélekszakadva rohantam végig egy rácsos pallón egy függőleges szervizakna felett, a kör alakú nyílás legalább harminc méter mély homályra nyílt. Oldalában megfagyott létrafokok vezettek egészen egy régen eldugult szellőzőnyíláshoz, amiben élettelenül feküdt a ventillátorlapát a védőrács alatt. Az akna felett egy beszakadt kupola volt, régebben ez volt a központi légkeverő terem, ami egy körkörös folyosórendszeren keresztül forgatta az állomás szellőzőrendszerének hideg levegőjét. A palló végén egy biztonsági ajtó volt, a falba csúszó ajtószárnyak kivoltak ékelve egy fémrúddal. Lassítás nélkül ugrottam át és a túloldalon megpördülve kirúgtam a szárnyak közül. A fémrúd pörögve bukott az aknába és csörömpölve ért földet. A temetői csendbe hasító hangra sikoly felelt a folyosóról, amiről bejutottam a terembe. Vadállati hang, a bogár kiáltása. Rémülten vettem észre hogy az ajtó hidraulikája befagyott és nem zárul össze.

Ezt az álmomat egyszer már leírtam, aznap mikor felébredtem belőle. Sajnos a blogon írtam, nem szövegszerkesztőben és valami hiba miatt nem mentette el végül. Azóta érlelődött bennem egy kicsit a történet és úgy gondolom, hogy most kicsit más külsőben, történetként írom meg. Az alapja és a jelentéstartalma nem változik, csupán összeszedettebbé kívánom tenni. Maga az álom, egy mozaikszerű, film noir-os utazás volt, afféle menekülés egy névtelen rettenet elől ami árnyékként ülte meg az egész látomást. Sokszor elvesztettem a fonalat és képszakadás történt, hogy egy időben jóval későbbi történésbe kapcsolódjak be. Ezeket a részeket nem is próbálom áthidalni, ezért lesz darabos a történet. A közöttük történteket mindenki álmodja meg maga.

Legtöbbször csak leülök a gép elé, berakok valami instrumentális zenét és leírok egy mondatot. Ha eszembe jut valami róla lehet, hogy kikerekítem egy bekezdéssé, ha megtetszik és elkezdenek özönleni az ötletek történet lesz belőle.
Másszor álmodok, sokkoló, brutális dolgokról, mint a rémálom?-ban. Megpróbálom befogadhatóvá, átélhetővé tenni az érzést amivel felébredek és belenézek a tükörbe, remélve, hogy a két szép kék szemem fog visszanézni.
Aztán ott vannak az éber víziók, mint a Wendigo befejezése. Gondolom érezhető, hogy megszerettem a karaktert miközben írtam. Mégis megkellett történnie annak aminek, erre a fináléra épült az egész. Azt megsúgom, hogy elég sokkoló bad-trip eredménye.
Miközben írtam és rakosgattam össze ezt a világot ahol őslények élnek együtt neolitikus kultúrák vadembereivel és ókori légiók táboroznak a cikászerdők mellett, arra gondoltam ez nagyon tetszik. Egy saját világ ami nyílván nem vetekedhet sem Tolkien-i, sem olcsóbb,  kidolgozatlan világokkal, de mégis az enyém. Ott van bennem, álmaim, életem, olvasmányaim és fantáziám keveréke. Ebben a világban végre írhattam egy H.P.Lovecraft tribute-ot és a második részben összeereszthettem pár allosaurust egy csapat légióssal. Elmondhatatlanul jó móka volt megírni, végig vigyorogtam. Tudom, hogy amatőr az egész amit csinálok, tele van hibákkal, nem irodalmi sem a szöveg sem a tartalom. Who the fuck cares? Én nagyon élvezem csinálni és hatalmas örömet okoz nekem amikor valaki azt mondja; elolvastam amit írtál és tetszett.
Köszönöm mindenkinek aki elolvassa. Mindenkinek aki elmondja a véleményét, aki időt szán rá. Azoknak pláne akik bátorítottak, bátorítanak, hogy csináljam. Sokat jelent nekem. Tényleg. <3

Mostmár nem csak ezzel a csodálatos, gyönyörű bannerrel rendelkezem amit Geldrin rajzolt, hanem kedves barátom, Mr. Richard is rajzol néha képeket illusztrációnak amikor épp józan.(Meg amikor nem akkoris.) Ezen alkotásokat egyenlőre a Mecha és a Wendigo című bűbájos történeteknél tekinthetik meg a kedves érdeklődők. Remélhetőleg hamarosan lesz több is és nem kell eltörnöm az említett urak lábát.

Wendigo
Mecha
 

"We can't stop here! This is bat country!"

A férfi megállj-t parancsolt a hajtónak, kihajolva a rozsdaszín függöny mögül ami a társzekér belsejét őrizte. A karaván egy moha lepte sziklába vájt szurdok bejáratánál tartott pihenőt. A csadoros nők és a szurtos gyerekek a kocsikon maradtak, pár fegyveres férfi leugrott lováról, lemászott a szekerekről és a vezér köré gyülekezett. A kortalannak tűnő férfi arcát kendő mögé rejtette, hajából összefont tincsek lógtak arca elé, mindegyiket egy-egy ezüstkapocs szorította össze, a többi részét hátrakötötte, egy furcsa rovátkolt pálcával tűzve össze. Pár utasítást vakkantott a harcosoknak idegen, furcsán krákogó nyelvén, mire két termetes, rúnákkal díszített bárdot lóbáló férfi tőrt vett elő és felvágták a csuklójukat. A fonott hajú egy réginek tűnő bronz tálat vett elő, ebben fogta fel a két áldozati vérpatakot amik kavarogva olvadtak egybe a tálban. Ezután lerakta az edényt a földre és furcsa jeleket rajzolt köréje egy állati karommal amit nyakláncként viselt. Mikor elkészült a rajzolat egy bőrzacskóból egy marék port szórt a tálba, ami hirtelen mocorogni kezdett, majd egy meghatározhatatlan hang hallatszott. Mintha egyenesen a tálból szólt volna, egy túlvilági üvöltés, hátborzongató, állati hang mely morgássá mélyült, végül elhallgatott. A távoli dombok felől, az iszamos, liánokkal sűrűn benőtt őserdőből ugyanilyen hangok feleltek rá a ködön át. A boszorkányos férfi elmosolyodott, intett, hogy indulhatnak, a varázs működött.

Fekete fellegek gyűltek az égre, a táj sötét, színtelen, homályos alakzatokká olvadt fel a ködben. Dionüsz megállította a lovát, leszállt a nyeregből és észak felé nézett. A mögötte haladók visszafogták prüszkölő hátasaikat, laza kört alkottak körülötte és a figyelmes szemlélő, ha lett volna ilyen észrevehette volna, hogy mindnyájan kardjuk markolatán tartják a kezüket. A vezér lehajolt a mohás talajhoz, felvett egy csipetet a fekete ősföld porából és szeméhez emelte. A fekete, nedvességtől összetapadt szemek apró lavinaként folytak ki kérges, kardmarkolathoz szokott ujjai közül, leperegvén a földre melyet sohasem sebeztek fel ekével mióta világ a világ. Ilyen messze északon csupán ősi, elfeledett kultuszok őrült hívei vertek tanyát, hogy elmenekülvén az inkvizíció elől, hűs barlangok és árnyas katlanok kőköreiben hódoljanak tiltott, groteszk isteneiknek.

Lelkem végtelen vándorútjainak egyikén, az álomvilág egy ősi erdejének mélyére tévedt. Korhadt, göcsörtös fák közé. Fullasztó levegőjű őserdő volt ez, gigászi tölgyek, és kicsavart testű idétlen fenyők hona, mely ezer kilométer hosszan terült el egy élettől nyüzsgő ősóceán nyugati partján. A táj mindenféle civilizációtól távol esik, mohos sziklák közt, patakok vájta szurdokok és poshadt ingoványok szakítják meg csupán az erdő faóriásainak díszőrségét. Valódi tisztás alig akad, ha mégis az is satnya, virágok nélküli csupasz földdarab csupán, elfeledett korok idegen sámánjainak kőköreivel. Állat ilyen helyre nem lép, még a madarak is inkább a fák között cikáznak, menekülvén a ciklopszi szitakötők elől, emberfej nagyságú pókok hálóját kerülgetve, amik ezt az erdőt lakják. Legtöbbször csendes a vidék, fekete vizű patakok morajlása hallik a föld sebhelyeinek mélyéről, hogy loccsanó árnyak kússzanak fel rajta a kátrányos mocsarakból zsákmány után kutatva. A levelek suhogásán kívül olykor-olykor vad üvöltést sodor a szél a fák közt, történelem előtti bestiák torkából feltörő ádáz hangokat.

A férfi tizenkét órája várt a tűző napon, tizenkét hosszú, izzasztó órán át ült a homokban és pásztázta radarral, ultrahanggal és egy távcsővel a homokot. Nem ülhetett be a mögötte magasodó gépezetbe. Ez a gép mint valami suta keselyű gubbasztott mögötte, kékesen csillant meg rajta a napsugár.

Mióta az eszemet tudom, imádom az állatokat, mindig is sok állat volt a háznál, egy macskát tartottunk akkoriban is amikor egy emeleti szobában laktunk a családommal. Bátran állíthatom magamról, hogy értek az állatokhoz, meg tudom mondani egy kutyáról, mikor agresszív, mikor játékos és úgy általában tudok bánni velük. Nem is félek tőlük... ébren. Az álmok birodalmában ezzel szemben nyugtalansággal tölt el még egy tacskó árnyéka is. Miután lezártam a szemhéjam, a kutyafélék nem szeretett házi kedvencek többé, még csak nem is utálattal vagy undorral töltenek el, egyenesen rettegek tőlük. Most ahogy itt ülök a sötét szobában és ezt gépelem nyugtalanság fog el a következő szó leírásakor: farkas.
Mert mi is ő? Egy csodálatos és gyönyörű állatfajta, amit sajnos a kipusztulás szélére sodort az emberi butaság és mohóság. Csodálom ezeket az állatokat, megdöbbentő erejük, kitartásuk és ügyességük emeli őket a legsikeresebb ragadozók közé. A kutyafélék őse, akiből nem veszett ki a vadság. Álmomban más, álmomban ő a gonosz.

Egy hétvégi ház a gyönyörű Mátra hegységben. Faház, kívülről deszkaborítással, belül csempézett konyha, a berendezés színárnyalata világos. Sokan vagyunk, nők, férfiak, fiatalok, öregek vegyesen. Mindenki vidámnak tűnik, forró nyári délután, talán egy családi ünnepség? A kertben asztal, egy kék hintaágy, fűzfa, szalonnasütő hely. Kerti grillhez van terítve, a sülő hús illatát az emeleten is érezni. Egy belső szobában vagyok, egy nővel. Nem a barátnőm, nem is ismerem mégis az ágyban vagyok vele. Felülök. Nem emlékszem semmire. Bevillan egy kép. Ugyan az a nő aki mellettem fekszik egy szál fehér hálóingben, itt előttem áll. Kést tart a kezében, a mellkasomba döf vele. Felsikoltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Felülök a szobában, a nő sehol, éjjel van.

A motorok zúgása betöltötte a fülkét. A többtonnás gépet gond nélkül a levegőben tartó ikerturbinák most szűkölve erőlködtek a pluszsúly miatt. Tyler mocorgott a székében, hiába a lövészfülke ülése nem kényelmi szempontokat szolgált. Sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni. Ő volt a gép farklövésze, széke előtt digitális kijelzők villogtak, piros, vagy zöld színnel festve meg barna repülős dzsekijét. Az előtte lévő plexilapon vetített célkereszt látszódott, mellette ahogy az ikerágyú csöveit elfordította tekintetével, a távolságmérő számlálója pörgött. A fegyvercsövek pontosan oda mutattak ahová sisakos fejét fordította, a végtelen dűnék hosszú sorára, amiken átsuhant a légi szörnyeteg árnyéka.

A Narvál Agyarához címzett fogadó zsúfolt volt, mint mindig, három kéményéből fekete füst szállt fel a csillagos téli égboltra. Odabent a melegben megfáradt halászok, marcona bálnavadászok és cserzett bőrű falusiak itták az olcsó rumot, és a még olcsóbb sört, miközben hihetetlen történetekkel traktálták egymást, nagyot röhögve egyik-másik elázott matrózon, aki meséjének sikerén felbuzdulva túl nagyot hazudott. Ezeknek a történeteknek nagy része a tengerről szólt, bátor ifjakról, a mélység szörnyeiről, a mese végén elásott kinccsel vagy tündérszép hercegnővel. Legtöbbjük puszta hazugság volt, akadtak azonban köztük olyanok melyekben megvolt az igazság csírája, még ha legtöbbször mélyen eltemetve a nagyotmondások mocsarában.

Lefekszel, becsukod a szemed, sötétség.
De várj csak, valami fénylik. Halványan ragyog, sárgásan izzik. A szemhéjad mögé homok pereg, érzed ahogy megszúrja a szemgolyód. Kinyitod a szemed.
A szobádban vagy, a hifid vagy az ébresztőórád fénye halványan megvilágítja a szobád, körvonalat adva a tárgyaknak. Megdörzsölöd a szemed, nem fáj, nem viszket, visszafekszel.
Becsukod a szemed, sötétség.
Újra kezdődik a halvány ragyogás, sárga izzás és távoli morajlás. Majd megjön a homok, lassan pereg a szemhéjad alá. Kis halmokat alkot, majd dombokat, megduzzad, lefolyik az arcodon, végigpereg a mellkasodon és ahogy felkavarja a nyitott ablakon befúvó hideg őszi szél, dűnék bontakoznak ki belőle. Megmászod az egyiket, a legmagasabbat.